Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-05-16 / 19. szám
E rna budapesti leány volt, természetesen.- Csúnya lány! - mondták rá a barátnői. És valóban csúnyának tartották Ernát. A fiúk azonban mind találtak benne valamit, és voltak napok, amikor így szóltak: milyen különös, finom pofácskája van! De legalább csak magukban mondták, és Ernának különben is csak egész kivételesen voltak ilyen jó napjai. Rendesen bizony nem volt szép, nem volt kedves, és nem volt bájos. Jól tudta ezt Ema, sőt... még sokkal csúnyábbnak, báj nélkülibbnek, minden vonzó báj nélkül szűkölködőbbnek gondolta magát, mint amilyen a barátnői véleménye szerint volt. Csak egy, csak egy valami volt rajta, ami föltétlenül megejtette a hozzáértőket. A szaga, vagy irodalmibban szólva: az illata. Csodálatra méltó parfümje volt a hajának és a nyakának. Egy alkalommal Asztalos ügyvédjelölt, egy elvetemült ember, mikor megérezte és átérezte ezt az illatot, így szólt magában: - Nem bánnám, hogy csúnya, hogy csak három-négy hétben egyszer szép, hogy kicsi a hozománya, feleségül venném, csak a bokái lennének egy-két centivel vékonyabbak, és a cipője lenne két-három számmal kisebb! -----------------------Me gjegyzem, hogy a lábtól és ci- Csáth Géza pótol Asztalos bátran eltekinthetett volna. Ema parfümje tudniillik olyan csodálatos valami volt, hogy minden egyéb női kellék hiányáért is kárpótolni tudta volna a férfit. Ezt Asztalos nem látta be, de belátta más. Ema zongoratanárja, egy kedves, tisztult ízlésű ember, aki sokkal tapasztaltabb volt nők körül, mint Asztalos, és már tudta, hogy a nőnél nem sok minden: úgymint arc, termet, modor, hang, öltözködés a fontos, hanem csak egyvalami, akár ezek közül is, de az azután fontos legyen. Ez a komoly, szemüveges ember hosszú heteken át némán szívta magába naponta egy óráig Ernát. A másik hónap végén azután nyilatkozott. De csak az óra végén. Előbb Ema végigjátszotta a rendes műsort. Játszott Czemy etűdjéből, a 40 taegliche Uebungen-böl, azután pár gyakorlatot Bertiniból, amiket sohase tudott rendesen. Mindig abbahagyta a játékot, rángatta a vállait, affektált, adta a megfékez- hetetlen kiscsikót, a leendő nagy nőt, Salomét, szóval tudta, hogy hogyan kell bánni a férfiakkal. De hadd mondom el az egész órát. Most következett néhány Bach-Invenció, először a kétszólamúakból, azután a háromszólamúakból. Ezek jobban mentek. Ema itt csillogtatni akarta a polifonikus érzékét. Túlontúl kiemelte a fontosabb szólamot, úgyhogy a másik alig hallatszott... De hiszen tudják, hogy hogyan zongoráznak a nők, ha óriási intelligenciáról akarnak tanúságot tenni. Bach után néhány Chopin-darab következett. Itt Ema elővette a pedált, csalt, elsikkasztotta a futamokat, szédületes tempókat vett... Az ördög se bírt volna vele. A zongoratanár, név szerint Balázs István, közbeszólt, kopogott, meg akarta állítani. Nem sikerült. Ema végigjátszotta a Va/se-ot. Balázs természetesen nem jött rá, hogy az adott esetben nagyot kéne ütni Ema kezeire, és a cél már el volna érve. A modem pedagógia — még a zenei pedagógia sem - nem engedi meg a verést, és Balázs modem pedagógus volt. Az óra végén a fiú megkérte Ema kezét. Ema úgy érezte, itt az idő, amikor a saját keserves, önbizalom nélküli napjaiért, a tükörbenézés sok elégedetlen percéért, amelyek együtt sok-sok szenvedést jelentettek, eme alapjában igen finom - tehát igen hiú! - nő számára: kárpótlást vegyen magának. Az első másodpercben tisztában volt vele, hogy mit kell tennie: Vissza kell utasítania Balázst! Ha akárki volna is, ha a legelső fiú - akkor is. — Nem - mondta nem lehet, kedves Balázs, igazán nem lehet, nagyon sajnálom — és rángatta a vállait, mintha azt akarta volna ezzel jelezni, hogy ö nem oka semminek, és nem érti, hogy került ebbe a kellemetlenségbe. Tényleg nem volt oka semminek. Ema mindenre pályázott, csak arra nem, hogy beleszeressenek. Pályázott rá, hogy a barátnői így szóljanak: „különös lány“. Pályázott rá, hogy az anyja, egy igen kedves, kövér asszony, így emlegesse: „Ez az Ema, ez egy bolond!“ Pályázott rá, hogy a német kisasszonya a kolléganőinek kijelentse: „Ich kann’s nicht mit Ihr aushal- ten!“ De nem tetszelgett. Egész különös viselkedését jól meg lehetett magyarázni azzal, hogy ő állandó félelemben élt. Attól félt, hogy valaki konstatálni fogja:- Nini, még ez a csúnya kislány is vágyik rá, hogy szeressék! Ez a mondat, amelyet gondolatban többször is megfogalmazott magának, elviselhetetlen volt neki. Innen megérthetjük Ema egész egyéniségét. Miért nem mert ő hosszabban beszélni a zsúrokon egyes fiúkkal, akik tetszettek neki, miért szaladt tovább, gorombasággal búcsúzva, miért csókolta barátnőit forrón, és miért csipkedte véresre őket ugyanekkor. Az egész nőt a szerelmi visszautasítástól való pánik félelem alakította olyanra, amilyen volt. Ezért kellett szegény Balázsnak finom, szimatoló orrával, szép homlokával, amilyen csak egy harmincon túl lévő férfi homloka lehet, kellemes, szürke szemeivel és borotvált arcával együtt - halkan, feltűnés nélkül távozni Emáéktól. Ema pedig föllélegéett, ki akart ugrani a bőréből, mosolygott, hangosan nevetett, a tükörben nézegette magát, és énekelve kiöltötte sáját magára a nyelvét, úgyhogy a két nyelv, az igazi - és a tükör-Ema nyelve összeért. Mit bánta ö most Balázst, aki messze, valahol az Andrássy út végében rótta az utcát, és az orra tele volt Ernával és a szíve fájdalommal. A lényeg az volt, hogy mégis beigazolódott az, amit nem remélt és nem hitt: hogy mégis van valaki, aki szereti, aki feleségül venné. Ettől kezdve Ema rohamosan szépült. Lassanként megjött a kedve, hogy a ruha- és cipőpróbálásra is időt szenteljen. Mindig kevesebben és mindig ritkábban alkalmazták rá az eddig oly sűrűn használt „slampet“ jelzőt. Hogy mást ne mondjak: Ema pontosan ügyelt rá, hogy a blúzának és G. Nagy László rajzai a szoknyájának összes kapcsai csukva legyenek, és sőt még a tükörből be is igazította a szoknyát a szimmetria törvényeinek figyelembevételével. Egy cipőművész bámulatos lábbelit készített neki. Asztalos, mikor meglátta benne Ema bokáit, így nyilatkozott:-Nem tudom, mi történt ezzel a lánnyal. Más lábat csinálhattak neki, vagy a régit átalakították, nem tudom, de az egész lány, most, ahogyan van, elragadó, és megérdemli a legkényesebb ízlésű férfiak érdeklődését. Asztalos persze saját magát is a „legkényesebb ízlésű férfiak“ közé számította, és udvarolni kezdett Ernának: a Duna-parton, a jégen, Gerbeaud-nál stb., ahogy Budapesten szokás. (Krisztusom! az élet rettenetesen sivár.) Két héten belül Asztalos remekül vissza volt utasítva. Ernának az önbizalmának szüksége volt erre, és a kislány helyes ösztönnel feláldozta a partit, mely egyébként egészen megfelelt volna. Külön említendő, hogy Asztalos a megkéréskor már a legszigorúbb flörtöt űzte Ernával, mert a modem iskola híve lévén, elve volt, hogy csak azt a lányt szabad feleségül kérni, akit az ember már körülményesen, apróra ismer. Ema a flörttől nem vonakodott, mert Asztalos tetszett neki, de a házasságra vonatkozólag nemet mondott. Asztalos után még két-három fiatalúr jutott hasonló sorsra. Ema nem dicsekedett velük. Nem a barátnőinek az irigykedésére dolgozott, saját magát akarta rehabilitálni, saját maga előtt. És ez sikerült is. Mi történt volna, ha történetesen a természet egyéb fukarsága mellett, azzal az egyetlen tulajdonsággal sem kárpótolja Ernát. Ezt könnyű megmondani. 1. Balázs semmi szín alatt sem kéri meg a kezét, a visszautasítás tehát nem történhetik meg. 2. Ema, minden önbizalom híján, nem fordít gondot továbbra sem ruházatára, és nem keresi fel azt a kiváló mestert, aki számára a fenn említett csodálatos cipót megalkotta. 3. Ilyenformán Asztalos és a többiek nyilatkozatai elmaradnak. 4. Ema továbbra is kiállhatatlan spleenes leány marad, mint amilyen azelőtt volt. 5. Az ügy persze még súlyosbodik, mert amint Ema elhagyja a húszat, az egész komédia rosszabbul és rosszabbul fest. 6. Ema érzi, hogy terhére van a famíliának, és kezdi magát a családban tűrhetetlenül rosszul érezni. Külföldi utat tervez. 7. Nem engedik el, sokat sír, hetekig nem beszél az apjával és az anyjával. 8. A papa és a mama igen diszkréten felléptetnek egy vőlegényt. (Harmincezer forint, mégis szép pénz!) Ema a vőlegényéről csak a legnagyobb undor hangján nyilatkozik, de rövidesen megtartják az esküvőt. 9. Ema a második hónapban sűrűn kezdi emlegetni otthon a válást, mire pofont ígérnek neki. 10. A második év végén egy kisleánya születik. Igen rossz háziasszony, tehetségtelen anya, türelmetlen, örökösen makacskodó feleség. A férjet egészen elvadítja hazulról, aki bújában kártyázásnak adja a fejét stb... Szóval, ilyenformán alakulhatott volna Ema élete. Tudjuk azonban, hogy másként történt egy igen apó, de igen jelentékeny véletlen folytán. Az egész történet, a hozzáfűzött kombinációval együtt, tanulságos példája annak az igazságnak, hogy sorsunkat csakugyan apró véletlenek irányítják. Véletlenen, esetlegességen vagy apró körülményen fordulhat meg egész életünk boldogsága vagy boldogtalansága. Ema, a kiállhatatlan, utálatos kislány, aki örökösen olyan volt, mint egy keserű grimasz vagy egy alterált akkord, tehát zavart és disszonáns: bájos, egyensúlyozott lelkű leány lett. Azt hiszem, hogy aki elvenné, egészen jól járna vele. 1911 Karinthy Frigyes Költi-Kérem, foglaljon helyet- mondta a magándetektív, biztató, atyai tekintettel.- Ne nézzen körül nyugtalan tekintettel. Teljesen egyedül vagyunk. Legyen hozzám bizalommal. A siketnémák intézetében nem számíthat olyan diszkrécióra, mint nálam. Mondja el őszintén, szégyenkezés nélkül, miről van szó. A költő habozva hallgatott. A magándetektív ajkán megértő mosoly jelent meg. — Ismerem ezt a zavart. Sokan jelennek meg előttem így. Ismerem és megértem. Aki hozzám fordul, rendesen hosszú, keserves önmarcan- golás után szánta el magát erre a lépésre. A dolog, ami rágja és kínozza, olyan természetű, hogy legszívesebben önmagának se vallaná be, ha a szembeötlő, különös jelek és tények nem kényszerítenek rá. De rákényszerítik, és akkor aztán hiába: bizonyosságra van szüksége, különben belepusztul kétségeibe. De hogy jusson a bizonyossághoz? ízlése, tapintata, büszkesége tiltakozik. Nincs is tehetsége, szeme, szimata, gyakorlata hozzá, hogy végére járjon a dolognak, megtudja a tiszta igazságot. És ekkor jutok eszébe én. így volt? A költő hálásan nézett rá. Gyorsan bólintott. A magándetektív elégedetten dörzsölte kezét. Időt engedett, aztán újból megszólalt, jóságosán, unszolóan.- Nos, mondja el. Mik a jelek?... A költő csodálkozva nézett rá.- De hiszen... — Értem. Hiszen még azt sem tudom, ugye, miről van szó. De hát szó van valamiről, ugye, és nem akarom sérteni az érzékenységét... Módot akarok adni rá, hogy magától mondja el, közvetlenül, folyékonyan... kényszer nélkül... Nem vagyok én vizsgálóbíró, ha hasonlítok valakihez, inkább a lelki tanácsadóhoz szeretnék hasonlítani ... a megértő baráthoz ... A költő ajka megrándult. Lesütötte a szemét. — Milyen finom ember ön... Mégsem tévedtem... A magándetektív most már hipnotizáló eréllyel folytatta: A rablás olyasvalami, ami a sportra emlékeztet. Ám olyan sport, melynek a szabályait ezideig nem állapította meg senki, viszont a díjakat nemegyszer nagyon igazságtalanul ítélik oda. Nos, ez az igazságtalanság sodort bajba két tehetséges enyveskezű kezdőt a ham- merpondi parkban. A verseny első díját Alice Aveling briliánsai képezték. A hölgy nemrég ment férjhez. Ä sajtó terjedelmes írásokat közölt Robert Avelinggel kötött esküvőjéről, a nászajándékok számáról, értékéről, áráról és arról, hogy az ifjú pár a mézesheteket Hammerpondban szándékozik tölteni. Ez az értékes „díj“ izgalmat okozott. Teddy Watkins és társai körében. Megegyeztek, hogy szakértőjük kíséretében ellátogatnak Hammerpondba. Teddy Watkins inkognitóban ment látogatóba, s mint állítólagos tájképfestö a szerény Smith néven mutatkozott be. Az volt a terve, hogy ő maga előre megy, s a társa csak a Hammerpondban töltendő utolsó nap délutánján csatlakozik hozzá. A falu Sussex egyik legelbűvölöbb sarkában volt, ezért nem csoda, hogy Watkins urat a két vásznával, vadonatúj festékpalettájával és kis, összecsukható létrájával érkezésekor lelkesen és némi kíváncsisággal fogadta egy szintén művészekből álló kis csoport. Ez persze megkönnyítette tervbe vett feladatának végrehajtását, de. az esztétikáról, a művészi irányzatokról folyó eszmecserékre nem volt felkészülve. — Gyakran vesz részt kiállításokon? - kérdezte tőle Porson, egy fiatal festőművész a bárban, ahová este, nyomban megérkezése után Watkins azért ment el, hogy bizonyos információkat szerezzen.- Éppen hogy - felelte Watkins.- Az akadémián?-Természetesen, ott is. A Crystal Pa- lace-ban is.- Nem akasztották fel önt rosszul? — kérdezte Porson.- Nem értem — felelte Watkins. — Úgy értem, hogy arra a helyre került-e, amely megilleti önt?- Hogy érti ezt? - i- Nagyon furcsák a k Mivel úgy tűnt, hoj ingerelték Watkinsot, próbált témát váltó: megelőzte, mert érez tés nem lesz könnyű- Azért jöttem, he merpondi kastélyt ho- Ne mondja! — < — Ez valóban eredeti- Természetesen J én is azt hiszem, hogy akarok hozzálátni.- Csak nem éjszak- De igen.- S fogja látni a vá- Hoztam magamn tét lámpának nevezi kins.- De hiszen újholc Porson. - A hold fel i- De a kastély a 1 Watkins. - Tudja, éli tem le, s csak azután- Ó! - kiáltott fel i- A kastélyban áll és a gyémántjai mia alább három rendőr á a vendéglős, az őre; nem szólt bele a be^j Másnap estefelé W nal, fest óállvánnyal í a hóna alatt a kis < a hammerpondi par olyan, stratégiailag m Összeállította: Mislay Edit
