Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-05-02 / 17. szám
dBUJBsefl 9 9 1993. V. 2 A _ új nemzettudat korától r\^ _ amit mi reformkornak, a szlovákok nemzeti megújhodásnak neveznek - idestova jó másfél évszázada mindkét részről titkolni igyekeztek a fentieket. Szigorúbban fogalmazva lenézésre, közönyre, tájékozódni nem akarásra, bezárkózásra, sértődésre, bosszúra, gyűlölködésre nevelték népeinket. S ha netán valaki arra a merészségre vetemedett, hogy szembeforduljon az otromba, tudatlanságon, esetleg a legveszedelmesebb féligazságokon alapuló „buta tót“, „pánszláv", „cseh Tátra“, meg „ázsiai horda“, „zsidó-bolsevista“, „irredenta“ stb. ordibálásokkal, az rögtön „idióta“, „szláv ügynök“, „nemzetáruló“, meg „madarán“, „megalkuvó“, „lakáj“ címkét kapott. Nem szólva a „burzsoá nacionalistáról“, amikor a kölcsönös morgolódást kölcsönösen szőnyeg alá kellett söpörni. E szörnyűséget fölösleges tovább sorolni, mert - sajnos - van belőle elég, és éz sokak számára ismert. Vannak azonban olyan tények, meglátások, értékelő szempontok, amelyek eddig nem vagy alig-alig kaptak nyilvánosságot a kegyetlenül megrontott, összegabalyított magyar-szlovák viszonyban. A történelem és az irodalom, a művelődéstörténet azt bizonyítja, hogy a magyarok és a szlovákok között olyan szimbiózis jött létre, ami évszázadokon át teljesen egybeforrott, oszthatatlan kultúrát eredményezett. S ez annál csodálatosabb, mivel két különböző népfajról és nyelvről van szó. Népdalaink, népmeséink jelentős rétege magyar és szlovák ugyan, s ebben a rétegben kimutathatók a különbözőség elemei, de még e népdalok és népmesék nagyobb része is teljes összefonódás, kölcsönös átvétel. A nem népi szellemi kultúra pedig - józanul szemlélve - nem bontható szét „magyarrá" és „szlovákká“; a XVIII-XIX. század fordulójáig, sőt, nemegyszer napjainkban is(!) találkozhatunk olyan szellemi megnyilvánulásokkal, amelyek az évezredes közös államban kialakult szimbiózist példázzák az utolsó másfél évszázad ellentmondásai és ellenségeskedései dacára. Ennek oka mindenekelőtt az, hogy a keresztény állammá konszolidálódott Magyarhonban csak a magyarok és a szlovákok voltak őslakosok. Csak ennek a két etnikumnak nem volt a határon túl anyanemzete. Nem tekintették egymást idegennek, s a XVII. századtól szórványosan felbukkanó etnikai különbözőségük tudata korántsem bontotta meg teljes, közös, magyarhoni azonosság- tudatukat. Ez akkor is tény marad, ha magyar részről a reformkortól tagadják a szlovák nemzet létezését vagy jobb esetben magyar-hűségét hangoztatják, szlovák részről pedig a nemzeti megújhodás korától ezeréves magyar elnyomást feltételeznek. Ez mindkét részről a XIX-XX. század szemléletmódjá- ' nak a régebbi korokra való visszave- títéséből ered, állandó, rendszerint, külföldről manipulált politikai motivációval. A tudománynak hálás vizsgálódási területül szolgálhatnak a népköltészet és a históriás énekek bizonyos motívumai. Amikor a Panátina a Rákoé (Az uraság és a Rákos) című verset olvassuk Ján Kollár gyűjteményében, óhatatlanul Dózsa-korabeli elemek megőrzésére gondolhatunk: a Rákos-mezőn le lehetett rázni a paraszti terheket (sedliacke mozole), onnan az út Temesvárra vezetett, ahol a holtakat vörös, keresztes palásttal takarták be. Amikor Bornemissza Péter Siralmas énnéköm... cimú búcsúzóbujdosó énekében „az Felföldet“ bírják a kevély németek, az Alföldet meg a pogány törökök, s a „Vajon s mikor lészön jó Budában lakásom“ sóhajtása száll az ország fővárosának török megszállása miatt, ugyanígy fohászkodik szlovák ének is: „A mi országunkban nagy a pusztulás, / Mi történt német s ugyanígy török által, / Uramisten engedj szebb időket látnunk, / MaM AGYAR-SZLOVÁK KÖLCSÖNÖSSÉG Méry Gábor felvétele A kezdetektől Pázmány Péterig Együtt- majd egymás mellett élésünkről különféle elméletek, mítoszok élnek. Számomra az az elmélet a legrokonszenvesebb, miszerint a szlovákok ősei hívták be a magyarokat a Kárpát-medencébe, hogy szabadítsák fel őket a morvák elnyomása és lenézése alól. Ezt Samuel Timon vallotta így a XVIII. század első felében. Van ennek az elméletnek korábbi és későbbi változata is. Daniel Krman szerint Szvatopluk is uhorsky, magyarhoni király volt, Ocskay László pedig megbosszulta a morvák bűneit, amiket Magyarhon ellen elkövettek. Ezért pusztította a kuruc vezér, Rákóczi „nyila“ Morvaföldet. Olvashatunk a szlovákok fogadókészségéről és szövetségéről a magyarokkal Andrej Sládkoviénál, Stefan Krcmérynél és másoknál. Legújabban az is felmerült, hogy a Szent Koronát netán Szent Cirill és Metód Rómában élő követőinek sugalmazására küldte a pápa Szent Istvánnak, aki ilyen módon nemcsak a pogány magyarok meg- zabolázója, hanem a szlovákokat megtérítő apostolok munkájának folytatója. gyarhon királyát Budán viszontlátnunk.“ dóm, nem szabad általánosítani, sem messzemenő következtetéseket levonni, de e tények- és a következők - nem köztudottá tétele egyszerűen akarathiány jelenkori kínjaink rendezésére. Ebből a középkori eredetű, a XVII. században lejegyzett versikéból is meríthetnénk: „Te, Stephane králi, / pod- nes tvűj lid chváli; / Hnev Boha ukoj, / upros nám pokoj! / Kyrie eleison.“- Téged István király / néped máig dicsér; / Fordítsd el Isten haragját, / esedezz békéért nekünk! Vagy miként értékelhetők protestáns énekszerzők máig imádkozott sorai, mint Ján Silván Mélységből kiáltok hozzád című verse, amit a mohácsi csatát vesztett II. Lajos haláláról szóló ének dallamára szerzett; ugyanígy Éliás Láni ránkmaradt könyörgései? Minek tekintsük Rimay János leveleit Zborowszki Erzsébethez, amelyekben Brézó, Lestye, Nagyvárad, Kassa, Stubnya, Losonc, Vác, Buda, Nyitra, Putnok, Kékkő helyneveket emlit, erősen szlovakizáló cseh nyelven, azaz szlovákul? Vajon „szlovák és magyar reneszánsz költő“ vagy „nagy magyar reneszánsz költö“-e Balassi Bálint, ahogy jelenkori szlovák és magyar értékelők állítják? Világért sem tagadjuk a magyar és a szlovák irodalom- és művelődéstörténet létét, jogát önmaga meghatározására. Ám hibát követnek el mindazok, akik nem ismerik el az eddig ,,hungarus“-nak, ,, u horsky" - nak, ,, magy arország i “ - nak, az én javasolt szóhasználatomban „magyarhoni“-nak nevezett, azaz közös művelődéstörténetet. Azt ugyanis, hogy a magyar és a szlovák etnikum az ország jelentős területén azonos, csak nyelvileg különböző kultúrát hozott létre, nemegyszer egy tollforgató két nyelven is. A mai Magyarország és Szlovákia határaihoz alkalmazkodó vizsgálódás tudományosan sehová sem vezet, a politikai szándék - netán a jelenlegi határok megkérdőjelezése vagy jogosságuk történeti igazolása - különösen a II. világháború utáni szovjet típusú hódítások mintájára a magyar-szlovák megegyezés zsákutcáját okozza. A múlt meg- és elismerése nélkül mi sem tudunk megbékülni, s ha ez mindkét részről fájdalmas beismerésekkel jár is, a kölcsönös jóakarat gyakorlata-és az eredmény feledteti a manipulált nemzeti érzékenységet érő sebeket. Balassi Bálint összes verseit és leveleit lapozgatva egy latinból fordított, Rózsahegyen 1579. július 4-én keltezett dokumentumban (Pottur- nyai András Balassi Bálintot azzal vádolja, hogy Wawrisót kifosztotta) a latin szövegben imigyen szlovákul maradt meg a lényeg: „Wibra- li, mi dal wibrali, pan Balazi Walent moju wes Wawrisow, pobacol Matt- hiass Kussku panieru baczol". 1580 májusa előtt, valószínűleg Lipótúj- várról, német nyelvű levélben Balassi panaszt tett az alsóausztriai kamaránál „a Szentiványiak erdei kihágásai“ miatt. A közölt magyar fordítás szerint „ezelőtt néhai szeretett atyám... ós a Schwette-Janszki (!) nemesurak között egy bizonyos fa miatt... zavar keletkezett... tovább is mennek... és... a Holonak nevezett hegyet is, elvenni merészelik...“. Az 1584. március 9-én kelt birtokmegosztás szerint Lipótúj- vár területén minden jobbágytelek Balassi Bálinté lesz A parasztok nevei: „Ruman, Sinkó Klabowec, Lukács Pál, Török Márton, Jezsik Ambrus... Gergely, Turkow Balázs veje, Usik András, Nohnyka, Mair Péter, Belley András, Stefan Mackó, Zellyen Mackó, Lukacsov Tamás, Garay Gergely másként Hornik Gergely, Dzsurow Péter Vihodnán maradnak." Balassa Ferencé lesz viszont valamennyi tulajdon Visznek Heves megyei helységben és ami... Miskolc városban... van... Székudvart, Kutast és Mácsát Zaránd megyében... átengedte... valamint az egri házat... úgy a zólyomi házat Balassa Bálint úrnak átengedi." kapaszkodjunk most bele bizonyos névátírási problémákba, hanem vegyük tudomásul sors- és élettérközösségünket. Aminek jellemző példája, hogy a XVI. századi Nagyszombatban szabályozni kellett a bíróválasztást a németek, a szlovákok és a magyarok között, s volt némi súrlódás a szentmisék sorrendjében is. A magyarok és a szlovákok között nem nemzeti, még csak etnikumközi ellentét sem volt, legföljebb olyan, mint egyazon falu alvége és felvége között. Az idegennel szemben közösen léptek fel, például Korponán, ahol királyi rendelkezéssel kellett rászorítani a német polgárságot, hogy engedjék be maguk közé a magyarokat és a szlovákokat. S az sem mellékes, hogy mindezt Andrej Sládkovic édesapja kutatta fel és írta meg. A sok között egy másik jellegzetes, józanságra intő példa. A török félhold árnyéka alá került mai Szlavóniában elveszett Peechi Lvkach, azaz Pécsi Lukács családi birtoka. Az uralkodó Szepesben kárpótolta, s a település Peech-Vj Falv - azaz Pécsújfalu néven szerepelt az oklevélben. Jónéhány évtized múltán ugyanazt a falut Pecowska Nowa Wes - azaz Pecovská Nova Vés néven találjuk. Pécsi Lukács Nagyszombatba került, Telegdi Miklós pécsi püspök mellé, és ő lett az 1588-ben dolgozni kezdő nyomda írója, szerkesztője, rajzolója, tudós nyomdásza. Kellett már a tipográfia, hiszen a magyarhoni katolikus egyház utolsó állomása volt ez a táj. Esztergom török kézen, a főváros is az Alfölddel és a Dunántúl jelentős részével együtt, Erdélyben és a Felföldön a protestantizmus volt az úr, s már a háromnyelvűvé vált Nagyszombatban is prédikált a híres Bornemissza Péter. * _ ellenreformáció, a katoli- kus visszatérítés Pázmány Péter műve volt. Innen az ország északnyugati csücskéből és mindenekelőtt magyar nyelven. Neki is köszönhető a magyar nyelv felvirágzása, országos nyelvi átlagot, közérthető irodalmi kifejezést eredményező színvonala. Az érsek tudatosan törekedett erre, mert a XVII. század első felében a rekatolizáció a reformációhoz hasonlóan csakis nemzeti nyelven lehetett hatásos. S amikor Hodik János evangélikus szuperintendens azzal vádolta Pázmányt, hogy azért ír annyit magyarul, mer! latinul gyengén tud, indulatosan válaszolta neki: magyar anyanyelvű hívei között terjedt el igazán az eretnekség, ezért elsősorban nekik van szükségük írásaira. És ez a hungarológia történetében a legnagyobbak között számon tartott főpap magától értetődően elsőként kezdeményezte a szlovák nyelv használatát. Jól látta a cseh nyelv - az eretnek Králicei Biblia - veszedelmét szlovák ajkú hívei között, ezért szorgalmazta közszlovák nyelv érvényesítését. Elrendelte, hogy a számára hozzáférhető terület szlovákajkú településein minden vasárnap szlovákul prédikáljanak, Nagyszombatban pedig külön alapítványt tett erre a célra. Hitvédő munkáit lefordíttatta az obecná slovencinára, amihez viszont művelt kétnyelvű papokra volt szüksége. Intézkedett is, hogy az itáliai egyetemekre induló fiatalok között szlovákok is legyenek, s ugyanezt óhajtotta az univerzitás tanári karával kapcsolatban is. A Pázmány Péter útmutatásai nyomán meginduló nagyszombati szlovák művelődés a nyugatszlovák nyelvjárásra épülő „jezsuita szlovák“ nyelvű kultúrává terebélyesedett, amit másfél évszázad múlva Anton Bernolák alakított irodalmi nyelvvé. Sokat segített ebben a több évtizedes gyakorlat, hiszen jelképes értékű az a tény, hogy az 1648-ban az univerzitás tipográfiájaként újrainduló nagyszombati nyomda próbanyomata az első latin-magyar-szlo- vák szótár. Szükség volt rá, hiszen 1777-ig az eddigi kutatások szerint 228 szlovák nyelvű kiadvány jelent meg Nagyszombatban, amelyeket írók, fordítók, szedők, korrektorok, cenzorok népes csoportja hozott létre. E nagyszombati kultúra jeles képviselője volt Michal Bencsik is, a jogtudomány professzora, aki Szvatopluk fehér lóért eladott rabszolga- leszármazottainak nevezte Tren- csén megye nemességét. A megalázásra az ugyancsak katolikus Ján Baltazár Magin válaszolt, aki szerint „a magyarhoni szlávok ugyanazon nemzet tagjai, mint a magyarok", hiszen a római nemzet is több népből alakult ki a Romulusszal kötött egyezség után. V igyáznunk kell tehát a modern nemzetek kialakulása előtti terminológiára. Magyarok és szlovákok magyarhoniak, hungarusok, Uh- ri voltak egyazon nemzettudattal, amire nem alkalmazható a XIX. század, még kevésbé jelenkorunk nemzetfogalma. És a magyarok, szlovákok egyaránt hibát követnek el, ha mai értelemben vett magyarnak vagy szlováknak tekintik régmúltunk értékeit, mert ezzel megtagadják közös örökségünket és akadályozzák közelmúltunk tragédiáinak feloldását. Ugye, Daniel Krman szerint Szvatopluk Magyarhon-Uhorsko királya volt... Käfer István
