Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-01-17 / 2. szám
izetek és emlékére vagyok, lő vagyok. ■ rács. í minden, eső szülőföld, ó utak. )k, zöldek, pontok, mert vonalak... képek, tk, ha zuhog a szél. képek: forrt látomásai súlyok ütköznek, tereiket oldozók, t hordozók. ! rejtőzhetünk, tjük be őket - ki minket ■m----------------------------------------sm? íe a kis Abszurdnoki? És zik, vagy jobban mondva, álunk? : idő. Család van már? inökfalvi úr. Az ön lánya és így ön az én apósom, áp unokája, és általában önöknél vagyunk, in... Ismerős volt a profil- in. Balog Éva fordítása KARINTHY FRIGYES M4S/BETES£dPÖM November 20. Ma délután végre megvettem azt az amerikai lakkcipőt. Szép, formás cipő, klap- nival: a napsugár szégyenkezve tápászkodott fel, miután hanyatt esett rajta. Jó erősen befűztem, egy kicsit szorított eleinte a nagyujjnál, de mindjárt elmúlt. Húsz koronába került az egész. November 21. Reggel, amikor felvettem, megint úgy egy kicsit szorított, mint tegnap, de majd elmúlik. A suszter mondta, hogy csak tapossam jól ki. November 22. Tyű, de szorít! Taposom! November 23. Tyű, a kirelejzumát, ejnye, ejnye. Még ma is, harmadik napja? Tapiskálom. November 23. Nagyon fáj, nanana, nagyon fáj. Tyű, de fáj. Nagyon fáj nekem ez a cipő. Ma délután egy kis lázam is volt. Hű! de belenyilalt!... November 24. Bebebe... vavav... vá- vává... November 25. Beteg ez a cipő, kérem alássan... most végre rájöttem! Hogy ehhez nekem öt nap kellett! Három napig kint kószáltam a Hűvösvölgyben, gyökereket és erdei sáskákat ettem kínomban, és táncoltam hozzá, ahogy a suszter bácsi mondta, a kis hamis. Tangót táncoltam, de most már kicsit ideges vagyok. November 26. Ugyanis rájöttem, hogy ez a cipő beteg. Fáj, tehát beteg. Ha az embernek a foga fáj, ugye, akkor a foga beteg, ha a hasa fáj, ugye akkor a hasa beteg: ha tehát a cipője fáj, akkor a cipő beteg. Na, nem mondom, hogy nagyon beteg... hm, egy kis náthája volt, abból lett egy kis influenzája, mit tudom én, és most fáj. Fájingál egy pirin- kót. Csak éppen annyira, hogy az ember úgy vakkant egyet-kettőt, de legfeljebb minden lépésnél egyszer, úgy bömbinget egyet, és a szeme egy pirinkót kidagad az üregéből, de csak egy cseppecskét; az a pár szem szikra, amit az ember lát, meg az a pár csillag, fényes nappal, Istenem, oda se neki, katonadolog! Majd beszólok egy cipő-doktorhoz hazamenet. Addig csak kibírom! November 27. A cipő-doktor, Suszter mester megnézte a cipőt, szegényt, megtapogatta, hallgatózott, aztán mondta ő is, hogy nincs nagy baj, kicsit meghűlt, annyi az egész, üljek le addig, bízzam csak rá, mindjárt segít ő rajta. Belgyógyászati szempontból tekintette az esetet, hosszan beszélt rosszul varrt stepliről, bevágott klapniról, feichto- lásról, de biz én nem értem ezeket az orvosi dolgokat. Valami csövet dugott bele - nyilván gyomormosás vált szükségessé - aztán hideg borogatást alkalmazott. November 28. Még mindig itt vagyok a cipő-kórházban, harisnyában ülök, mert a borogatás nem használt, mikor felhúztam, még fájt egy kicsit, na, nem nagyon, csak éppen any- nyira, hogy a nyelvem egy pindurkát kilógott, na éppen csak egy negyed méternyire. De a mester mégis lehúzta, azt mondta, most még megpróbálkozik meleg borogatással, ha az se használ, akkor — de azért ne ijedjek meg!- akkor menjek el doktor Kobrákhoz, az specialista, mert úgy, látszik, valami szervi baj van, amit így, bel- gyógyászilag, nem lehet gyógykezelni, és konzíliumra lesz szükség. Tíz koronát kért. November 29. Tényleg a specialistához kellett fordulni, mert este nyolc órakor hirtelen görcsök álltak be, és a jobboldal megdagadt. A specialista sokáig vizsgálta a beteget, hosszan beszélt a diagnózisról, de nem értettem. Most valami új rendszerű bőmyomóval próbálkozik, mondta, de ha ez se használ, akkor műtéti beavatkozásra kerül a sor, mert komoly szervi bajok vannak, és a borogatás csak súlyosbította a kórt. Már harminc koronában van a kezelés. November 30. Bulletin: A Cipő az éjszakát nyugodtan töltötte (talán mert nem volt a lábamon). Láz nem volt, az érverés emelkedett. A bélést beragasztották valami nyúlós anyaggal. Kívül két evőkanállal sósborszeszt alkalmaztak. A beteget befektették a sámfába és az ágyamba. Én a pamlagon aludtam. December 1. Délben kivettem a sámfát, és megpróbáltam a Cipőt. De az első lépésnél kiütött rajta a verejték, le se mehettem az utcára, azonnal telefonáltam a cipő-sebésznek. Automobilon jött, megvizsgálta és kijelentette, hogy tüstént hozzá kell látni a műtéthez: egy fél óra múlva már késő lehet. December 2. Rettenetes volt. Egy görbe késsel először bemetszett a bélésbe: ekkor kiderült, hogy a nyelve a Cipőnek a bélés alatt összehúzódott, daganat képződött, ez volt az oka annak, hogy olyan rette- nesen fájt, szegény. Nem lehetett okoskodni: a sebész kimetszette (exstirpálta) az egész nyelvet, bemetszett a klapniba, aztán összevarrta, lazán, a felsőrésszel. Utána újra sámfába tették a nar- kotizált Cipőt. Most várni kell. December 3. Fájdalommal megtört szívvel jelentem, hogy a beteg nem bírta ki az operációt. Ma reggel, mikor felvettem, végigrepedt a varrás, és levált a talp, a cipő abban a percben felsikoltott és — meghalt! (Exitus.) Nyugodjék békében! December 4. Az a borzasztó a dologban, hogy most tizenötödikéig nem mozdulhatok ki hazulról, mert addig a fizetésemet kivettem, és elköltöttem a gyógykezelésre, csak tizenötödikén lesz annyi pénzem, hogy új cipőt vehessek. vetést magába nyelje, a: Ez nagyon jó ven- e van sokkal különb ide hoztalak, mert ig, s ha valami két tarkóig húzzák a ha- dyeselt Höfler, de én e hozzá határozottan. Danuta, s papírszalvé- ít, hát akkor ide fi- elintéznivalóm... El alanodott el Höfler. ki Höfler száján a kí- ita lecsapta papírszal- -jem nagyanyja bá9 nélkül egyszeriben rendkívül sivárnak hatott. Höfler türelmetlenül a viaszkosvászon asztalterítőn kaparászott. A kapirgáló hangra előkerült a pincér, de elküldte. Pálinka nélkül is ki lehet bírni. Az élet általában unalmas, nem kell ettől bedilizní. Persze nem kellene unalmasnak lennie, Höfler Da- nutával élhetne, anélkül, hogy Júlia elpatkolna vagy elválna tőle. Ezt Júlia nem érdemelné meg. De hát akkor? Egyszerűen kétfelé lehetne élni, Höfler nyerne a sorsjegyen. De hiszen nem is játszik. Nem kellene annak okvetlen sorsjegynek lennie. Az is elképzelhető, hogy Danuta első férje nagymamája müliomos. Hozzáköltöznének, eglátogatnom. Hát... nődve, ötre visszajö- ■rlek egy másik lokálbezár. Majd odajövök vagyok reggel hétig. Höfler megelégedet- majd rendes borrava- mészetesen. lösszé három percnyi akadt jó haver pincér, ára bízhatta Höflert. : előtte még csókot okára. Ettől a gyön- ékenyült. Volt abban : az éjszaka várható m is sejti, hogy nős Danuta felett Höfler. az ezzel kapcsolatos így felelhetnék: sza- zöld kakadu. Repdes- igra, egyik kocsmából i gondolattársításnál I tartott. Elhatározta, magát a további endő, ha jó erőnlétét ő számára. Egy szép, zámára, bővítgette az rekedt hang megpen- tai szopránja is felcsi- ma pálinka és Danuta s Júliának is vennének házat. Marhaság! háborodott fel saját gondolatain Höfler, üyen hülyeségek csak nekem juthatnak eszembe. Egyáltalán más mire gondol, amikor ül a kocsmában és szótlanul maga elé bámul. Szeretett volna mások gondolkodás- módja mögé férkőzni, de ettől is elment a kedve, minden átmenet nélkül lehervadt. A legvalószínűbb, hogy az a kis szajha vissza se jön, fogott magának új palit és ámen. Danuta azonban pontosan ötkor megjelent. Kicsit gyűröttnek látszott. Na, meggyógyult a nagymama? kérdezte Höfler helyett az ötödik pálinka, mert időközben mégsem állta meg, hogy ne gondoskodjon utánpótlásról. Kicsoda? Danuta bizalmatlanul összehúzta szemöldökét. Hát a bá- rányhimlős. Nézd, mondta Danuta hadarva, összefüggéstelenül, minden nem sikerül, és leült. O is pálinkát rendelt. Később egy idegen férfi is hozzájuk telepedett, akiről Danuta azt állította, hogy az unokabátyja. Ettől kezdve hármasban ittak. Danuta felváltva csókolgatta mindkettőjüket. Csuda boldog vagyok, állapította meg, miközben Höfler a nyakát simogatta, ő meg az unoka- báty kezét szorongatta. Én is, visszhangozta Höfler. Az unokabáty nem szólt semmit, itta a pálinkáját. Te rendes tag vagy, lelkendezett Danuta, de most rendesebb disznóólba tesszük át a székhelyünket. Miért? akadékoskodott Höfler. Azért, mert itt egérszar- szag van és én azt ki nem állhatom, fintor- gott Danuta. Höfler fizetett és elindultak. Útközben Danuta már nemcsak homlokpuszikat osztogatott, hanem hol Höfler, hol az unokabáty nyakába csimpaszkodott. Höf- lemek úgy tűnt, a másik nyakába huzamosabb ideig csimpaszkodik, mint az övébe, ezt szóvá akarta tenni, de éppen ő volt a soron következő, s Danuta húsos szája belefojtotta a méltatlankodást. A harmadik kocsma elég messze volt. Falépcsön kellett felkapaszkodni. Höfler kétszer is megbotlott, amíg elérték a söntés bejáratát. Az élet áttekinthetetlen, jelentette ki, amikor végre asztalhoz ültek. Itt is pálinkát ittak. Teljesen áttekinthetetlen, ismételgette és az asztalra csapott. Ne verd az asztalt, utasította rendre Danuta, azt itt nem szeretik. Ki nem szereti? tette csípőre kezét Höfler és az álmára gondolt. Danuta az unokabáttyal volt elfoglalva, nem válaszolt. Semmit se lehet pontosan tudni, folytatta Höfler, az égvilágon semmit. Még azt sem, hogy mit csinál most Júlia. Az ki? Egy derék, kövér leányzó. Ja, vagy úgy... Mi az, pitye- regsz? Én? csodálkozott el Höfler és közben szemét törölgette. Úgy látszik, belement a füst. Én minden lehettem volna, tette hozzá később, minden... És tudod, miért nem lett belőlem semmi? Azért, mert egy szerencsétlen kerti törpe vagy, hallatszott a magasból. A hang gazdája díjbirkózó külsejű férfi volt, aki Danuta háta mögött állt. Ne vacakolj, Frédi, csendesítette Danuta, anélkül, hogy hátrafordult volna. De igen is vacakolok, nem szeretem, ha az ilyen kerti törpék összevissza rikácsolnak. Látod, hogy be van szíva az ürge. Nem vagyok beszíva, domborította ki mellkasát Höfler, boldog vagyok. Látod, hogy be van szíva, magyarázta anyáskodóan Danuta. A birkózó külsejű pasas legyintett és elódálgott az asztaluktól. A helyiségben szemben Höflerrel különös formájú óra függött. Höfler arra várt, hogy kirepüljön belőle valami, de semmi sem repült ki. Erről az jutott eszébe, hogy milyen alpárian egyszerű az ember sorsa. A részletek, igaz, néha rendkívül bonyolultaknak látszanak, összegezve a végeredmény pofonegyszerű. Az is, hogy itt ül, s az órát tanulmányozza. S ha nem itt, akkor valahol máshol ülne, esetleg gyári kollégákkal, bár azokkal munkaidő után aligha. Hány óra lehet? Megpróbálta a függőóra számlapjáról a pontos időt leolvasni. Nem sikerült. Ugyanezt a karórájáról sokkal egyszerűbben megállapíthatta volna, de erről a lehetőségről teljesen elfelejtkezett. Minden olyan egyszerű. Az is, hogy iskolába járt, s olyan hosszúnak tűnt az az idő, visszamenőleg viszont mint a bóbita, ráfújt valaki, volt, nincs. Se padtárs, se óraközi szünet, se pofozkodó számtantanár. És a szerelem is olyan alpárian egyszerű. Az ember megismerkedik egy pösze lánnyal. Milyen kedves egy pösze lány és aztán kiderül róla, asszony korában is pösze marad és semmi se idegesítőbb, mint az állandó pöszeség. Habár még ez sem igaz, mert ezt is meg lehet szokni. Mindent meg lehet szokni, a kazángyárat, Herpelétit, a személyzeti főnököt is. És azt is, hogy az ember fiának sorban kihúzzák a fogát, szájába hidakat szerelnek, hidakat, amelyek sohase stimmelnek egészen. Erre a gondolatra kissé elálmosodoft, megrázta a fejét, mert attól tartott, megfeledkezett a környezetéről. De nem vett észre semmi változást. Danuta az unokabáty kezét szorongatta, a helyiségben plafonig ért a cigarettafüst. A lemezjátszóról cingár hangú énekes ismeretlen dalt üvöltött. Egy szó ismétlődött benne, sagapo, de ezzel nem tudott mit kezdeni. Kezeügyében teli pálinkás pohár kínálgatta magát, felhajtotta. A lendület az előbbi incidensre terelte figyelmét. Hogy mennyi piszok fráter van, horkant fel minden bevezetés nélkül. Kire gondolsz? érdeklődött Danuta. Hát erre az alakra, csak idejön és belepofázik mások mulatságába. Az a tulaj, jegyezte meg az unokabáty és föltápászkodott. Danuta marasztalta, de nem lehetett maradásra bírni, egyenesen a kijáratnak vette az irányt, mintha kilőtték volna. Berezelt, szögezte le Danuta. Talán nem is; derült fel Höfler, hanem neki is van egy bárányhimlős nagymamája. Danuta nem ellenkezett, mindössze szemöldökét húzta össze rosszallóan. Persze jobb, hogy elment, lelkendezett Höfler, nem mintha kifogásom lett volna ellene, hiszen egész idő alatt kukkot sem szólt, de édeskettesben mégiscsak más. Na ná, biggyesztette száját Danuta. Igen, így édeskettesben egészen más, emelte fel hangját Höfler, a legtöbb ember nem tud mit csinálni az életével, csak gürizik, hazahordja kis keresetét, és meghal az unalomtól. Sohase történik semmi. Csak nem akarod fölmondani az életrajzódat? Éppen ellenkezőleg, kapaszkodott az asztalba Höfler, éppen ellenkezőleg. Valamit tenni kell. Itt az ideje, hogy történjék valami. Az asztalra csapott. Fizessünk, javasolta Danuta. így van, helyeselt Höfler, fizetünk és elmegyünk innen, mert itt is egérszarszag van. Mi van itt? dördült a magasból. Egérszarszag, ismételte el nyugodtan Höfler, ugyanazon a vérfagyasztó hangon, amellyel álmában a számtantanárt megintette. Hát akkor kifelé, mondta a díjbirkózó külsejű, mintha csak a számtantanárt helyettesítette volna. Ne vacakolj, Frédi, avatkozott a dialógusba Danuta. Már úgyis menni készültünk. Fizetni se kell, sziszegte Alfréd, kifelé! Annál jobb, kedélyeskedett Höfler, de azért elindult, mert Danuta erélyesen megrántotta a kabátját. A falépcsős lejáró elég nagy akadálynak bizonyult, szerencsére minden baj nélkül leértek. Alfréd nyitott előttük ajtót. Emögött az udvariasság mögött azonban más is leselkedett. Höflert hirtelen valami magasba lendítette, szél- fuvalmat érzett, s fejjel előre repült ki az utcára. Utolsó pillanatban félig-meddig mégis visszanyerte egyensúlyát, így ülő helyzetben sikerült landolnia. Még a pofont is hallotta, ami Danuta arcán csattant, azután becsapódott az ajtó. Nem oda Buda, evickélődött tántorgó álló helyzetbe Höfler. Nem oda Buda, kiáltotta még egyszer, és tiszta erejéből az ajtóba rúgott. Az ajtó menten kitárult és Alfréd állt előtte életnagyságban. Meg mertél ütni, te piszok? mondta neki. A pofonra megint elvágódott, körülményesen felegyenesedett. Na üss meg még egyszer, ha mersz! Az álom öklét zsebében érezte, s úgy gondolta, ezzel idejében állón vághatja Alfrédet. De másképp történt. Az újabb ütéstől a feje teljesen elzsibbadt, fenekével ismét az aszfaltot érezte maga alatt. Még Danuta gúnyos grimaszát is tudatosította, aki elmenőben végigmérte. Te szarházi, mondta búcsúzóul. Ettől függetlenül jól érezte magát. Az álom ökle addigra vattaszerűen szétsimult benne. A járdát sem találta túl keménynek, inkább hatalmas ökölre emlékeztette, mintha Júlia és a Rödler és Társa kazángyár egyszerre ringatnák. Zsebkendőjével vérző orrát törölgette, fogait tapogatta, így első, futólagos érintésre nem hiányzott egy sem. Na ezt megúsztuk, motyogta, megúsztuk. A fene egye meg azt a bárányhimlős nagyanyát! A messzeségben neonreklám villogott. Zöld Kakadu tátogatta csőrét. Höfler ügyet sem vetett rá. Sántikálva elindult a szállodája felé.
