Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)

1993-04-18 / 15. szám

* 0 * 593. IV. 18. modern nemzetek kia­lakulásának idején a nemzetiségi kérdés elsősorban a soknemzetiségű Közép-Európában válik a továb­bi fejlődést döntő módon befo­lyásoló tényezővé, veszélyez­tetve a térségben kialakult, ám törékeny egyensúlyt. Jászi Oszkár 1912-es megál­lapítása, mely szerint ,,a nemze­tiségi kérdés a demokrácia ar­chimedesi pontja, s mint ilyen, állami létünk központi problémá­ja“, az első világháború évei alatt igazolódik be igazán, ak­kor, amikor a nemzeti emanci­pációs törekvések már nem érik be az Osztrák-Magyar Monar­chia föderatív átszervezésének követelésével, hanem a nemzeti önrendelkezés elve alapján az autonóm fejlődés útját vá­lasztják. A monarchia egyik utódálla­maként létrejött Csehszlovák Köztársaság esete azonban azt bizonyítja, hogy a nemzetek ön­rendelkezési jogának érvénye­sítése az első világháborút kö­vető, elsősorban nagyhatalmi érdekeket szolgáló békediktátu­mok révén - esetenként - csak más nemzetek önrendelkezési jogának csorbításával valósult meg. Miután 1871- ben - az 1867- es osztrák-ma­gyar mintára történő - oszt- rák-cseh kie­gyezés és ezzel a monarchia elengedhetetle­nül szükséges föderalizálása meghiúsult, föl­erősödött az önálló cseh ál­lamiság megte­remtésének gondolata. Ez a folyamat a cseh-szlovák kölcsönösség eszméjével kie­gészülve végül is az önállóság­ra igényt tartó egységes cseh­szlovák nemzet koncepciójában csúcsosodott ki. Az 1918. ok­tóber 28-án kikiáltott Csehszlo­vák Köztársaság nemzeti állam­ként jött létre, valójában azon­ban olyan soknemzetiségű ál­lam volt amelyben a „csehszlo­vák“ nemzet az 1921-es hivata­los csehszlovák népszámlálási adatok szerint is csupán az összlakosság 65,53 százalékát alkotta (8 764 213 fő). Az ország lakosságának 23,36 százalékát a németek (3 123 624 fő) 5,57 százalékát a magyarok (744 621 fő), 3,45 százalékát az oroszok, ruténok és ukránok (461 449 fő), 1,35 százalékát a zsidók (180 504 fő), 0,57 szá­zalékát a lengyelek (75 987 fő), 0,98 százalékát a románok (18 174 fő), 0,06 százalékát a cigányok (8478 fő), 0,02 szá­zalékát a szerbek és horvátok (2107 fő), 0,01 százalékát pedig az egyéb nemzetiségek (1306 fő) alkották. A fiktív „csehszlovák nem­zet“ koncepciója nélkül ugyanis az antanthatalmak aligha támo­gatták volna az önálló Csehszlo­vákia megalakítását, hiszen a „csehszlovák“ nemzet is csu­pán az ország lakosságának alig kétharmadát alkotta. Ma- saryk a brit külügyminiszter szá­mára 1915 májusában készített memorandumában a csehszlo­vák koncepciót azzal indokolta, hogy „a szlovákok valójában csehek, annak ellenére, hogy nyelvjárásukat irodalmi nyelv­ként használják. A szlovákok úgyszintén önállóságra töreked­nek, és elfogadják a csehekkel való egyesülés programját.“ A versailles-i békerendszer azonban magán viselte a béke- diktátum nyomait, s már kezdet­től fogva nyilvánvalóvá vált, hogy a békerendszer alapját ké­pező elv - a népek önrendelke­zésének elve - következetlen érvényesítése a későbbi fejlő­dés során a térségben kialakult status quót komolyan veszé­lyeztető folyamatok okozójává válhat. Ezért az önrendelkezési jog megsértésének ellensúlyo­zásaként, az utódállamok nem­zeti kisebbségi jogainak garan­tálása céljából 1919-ben a Nép- szövetség égisze alatt nemzet­közi kisebbségvédelmi rend­szert hoztak létre. Nagyon ha­mar kiderült azonban, hogy ez a kisebbségvédelmi rendszer egyáltalán nem képes garantálni még azokat az elemi jogokat sem, melyekre egyébként az érintett országok szerződésben vállaltak kötelezettséget. Csehszlovákia megalapítói és későbbi vezetői ugyan fenn­hangon azt hirdették, hogy a nemzetiségi kérdésben az ön­rendelkezési elvet kívánják megvalósítani. „A becsületesen megvalósított nemzetiségi ön- kormányzat - írta Masaryk 1918-ben Az új Európa című munkájában -, a nyelvének elis­merése az iskolában, a hivata­lokban és a parlamentben né­mely esetben, különösen ott, ahol nemzeti kisebbségekről van szó, célhoz is vezetne, de sohasem a többségi nemzetnél, illetve egész népeknél, mint aminők a csehszlovákok, a len­gyelek és mások (...) Ahol azon­ban a lakosság különböző nem­zetiségű, ott valamely nyelv hi­vatalos elismertetése rendsze­rint nemzetiségi viszályokra ad okot, és az elnyomott nemzeti­ségnek arra kell törekednie, hogy a nyelvi jogokat külön elis­mertesse és törvényben bizto­sítsa.“ Ugyanakkor a kisebbségi kérdés Masaryk szerint nem le­het az illető állam „belső ügye". „Amíg ez a farizeusi elv érvény­ben marad - írja Masaryk addig, természetesen, nem le­het megvalósítani a nemzetek önrendelkezési jogát.“ Ma- sarykhoz hasonlóan a Monar­chiában a cseh-német viszony rendezését Benes is csak úgy tartotta lehetségesnek, ha mind­két nép teljes autonómiát fog élvezni. Csehszlovákia megalakulá­sát követően azonban a cseh politikai elit képviselőinek a nemzeti önrendelkezésről, az autonómiáról, valamint a nem­zetiségi kérdés nem belügyként való értelmezéséről gyökeresen megváltozott a véleményük. Be­nes 1929-ben a Nemzetgyűlés külügyi bizottságában már egyértelműen úgy fogalmaz, hogy a kisebbségi kérdés bel- ügy, ezért „soha nem engedhet­jük meg, hogy bárki is jogaink­hoz nyúljon.“ Az önrendelkezési jog pedig Benes szerint csak az idegen uralom alatt élő nemzeti egységeket illeti meg, nem pe­dig a nemzetek töredékeit, tehát a nemzeti kisebbségeket nem. Csehszlovákia az 1919. szep­tember 10-én Saint Germain- ben megkötött szerződésé­ben (a többi utódállamhoz ha­sonlóan) csupán individuális ki­sebbségi jogok megadására kö­telezte magát, s teljesen elzár­kózott a nemzeti kisebbségek egyenjogúságát leginkább biz­tosító kollektív jogok megadásá­tól. „Félek attól - mondotta 1933-ban Maiéter István -, hogy az államhatalom mai képviselői ugyanazt a hatalmi politikát fog­ják folytatni, amelyik a régi Ma­gyarországot végveszélybe so­dorta. A köztársaság vezető po­litikusait is gyakran rabul ejti a csehszlovák nemzeti állam hamis illúziója, pedig a statiszti­kai adatokból egyértelműen ki­derül, s erre már olyan neves szaktekintély is rámutatott, mint dr. Emmanuel Rádl, a prágai Károly Egyetem professzora: a csehek csupán a szlovákokkal együtt alkotják az ország lakos­ságának többségét (...) Az előt­tünk álló probléma tehát az, hogy az államhatalom a köztár­saságban élő magyarokat egyenjogú államalkotó elemnek, az állami élet konstruktív ténye­zőjének tekinti-e, avagy súlyos, kellemetlen teherként megtűri őket, s ezáltal maga az államha­talom idézi elő a magyarok eltá- volodási szándékát.“ S hadd te­gyük hozzá - a szudétanémete- két is. A Csehszlovákiától való eltá- volodási szándék azonban nem­csak a szudétanémetek és a magyarok körében volt érez­hető, hanem az ún. egységes csehszlovák nemzet egyik ré­szénél, a szlovákoknál is. A szlovákok autonómiakövete­lése az 1918. május 30-án meg­kötött Pittsburgh! Egyezményre hivatkozott, melyben a három amerikai cseh és egy szlovák egyesület képviselői, valamint a Csehszlovák Nemzeti Tanács elnöke, Masaryk abban állapod­tak meg, hogy a csehek és a szlovákok egy olyan közös államban kívánnak egyesülni, melyben Szlovákiának saját közigazgatása és országgyűlé­se, saját bíróságai lesznek. Szlovákia iskoláiban, hivatalai­ban és a közéletben a szlovák lesz a hivatalos nyelv. S bár az 1918. október 30-án Túróc- szentmártonban elfogadott Szlovák Nemzet Deklarációjá­nak első pontja szerint „a szlo­vák nemzet mind nyelvi, mind kulturális-történelmi szempont­ból az egységes cseh-szlovák nemzet része“, a második pont szerint azonban „e cseh-szlo­vák nemzet részére mi is korlát­lan önrendelkezési jogot követe­lünk a teljes függetlenség alapján.“ A szlovák nemzeti önállóság egyre erősödő követelését 1918 és 1938 között a cseh politika minduntalan visszautasítja, és semmiféle hajlandóságot nem mutat a követelések kielégítésé­re. Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény aláírása azonban az első Csehszlovák Köztársaság sorsát végképp megpecsételte. Néhány nappal később, október 6-án a zsolnai konferencia után Szlovákiában Tiso vezetésével autonóm kor­mány alakult. Az 1938. novem­ber 2-i első bécsi döntés értel­mében pedig 12 400 km2 terüle­tet csatolnak vissza Magyaror­szághoz 1 100 000 (többségben magyar) lakossal. 1939. március 14-én Hitler segítségével meg­szűnik létezni. A szlovák állam­ban maradt magyar kisebbség számára pedig „az elszigetelt­ség és magány új korszaka“ (Peéry Rezső) kezdődik. „Kül­földön, ahol gyakran hiányosak a rólunk való ismeretek, már több ízben kérdezték tőlem - írja a szlovák államban maradt ma­gyarság kiemelkedő politikusa, a mártírhalált halt Esterházy Já­nos -, vannak-e még egyáltalán magyarok Szlovákiában? Be- szélhetnek-e magyarul? Van-e magyar iskolájuk? És így tovább. Itt is felelek ezekre a kérdésekre. Vagyunk még itt magyarok tekintélyes számban. Vagyunk és leszünk. Magyarul is beszélünk. Ha talán akadnak, akiknek ez nem tetszik, nincs olyan törvény, amely megtiltaná a magyar szót. Magyar iskoláink is vannak, nem hallgathatom el azonban, hogy lehetne még jó­val több ilyen iskolánk, mert még bőven van sok olyan diák, aki magyar iskolába kívánkozik... Ha a múlt nem is tanított meg a magyar szolidaritásnak most minden téren megnyilatkozó te­endőire, a magunkrautaltság természetesnek tünteti fel eze­ket, és nincs, aki örömmel ne vállalná ezt a feladat- és munka- többletet. Mert ma kettős életet kell élnie minden rendű, rangú, nemű és korú magyaroknak. Egyet, amelyet szúkebb család­jának szentel, és egyet, mellyel a szlovákiai magyar család ezer gondját segít leküzdeni, ki-ki a maga anyagi helyzete, szabad­ideje, hajlama, tehetsége sze-. rint.“ A második világháború befe­jezése után a nagyhatalmak Csehszlovákiát - Kárpátalja ki­vételével - a trianoni határok között újították fel. A háború utá­ni Csehszlovákia magyarsága életében azonban ez a „felsza­badulás“ a még addiginál is na­gyobb elnyomás és szenvedés három évének kezdetét jelentet­te: a hontalanná válást, a kito­loncolást, a deportálást, a lakos­ságcserét, az elnemzetlenítést, a teljes jogfosztottságot. Az egységes csehszlovák nemzet eszméjének teljes csőd­je után a nyugati nagyhatalmak 1945-ben - immár kommunista segédlettel - a csehszlovák ál­lam ideájának fenntartásával lé­nyegében megerősítik a már ad­dig is oly sok vitát kiváltó és szenvedést okozó versailles-i békerendszert. A felújított Cseh­szlovákiában ugyan a szlovák nemzet a törvény szerint egyen­rangúvá válik a cseh nemzettel, az ország következetes föderali- zálásának elmaradása azonban az elszakadást követelő szlovák nemzeti erők malmára hajtja a vizet, akik élve a kommunista diktatúra bukását követő átme­neti helyzet adta lehetöségekkpl- az 1992-es parlamenti válasz­tásokon győztes cseh politikai erők hozzájárulásával —, a la­kosság megkérdezése, népsza­vazás nélkül szétszakítják Csehszlovákiát, s az 1992. de­cember 3-án végképp eltűnik Európa politikai térképéről. Főbb vonalakban ezek az események és mozzanatok ha­tárolják be a csehszlovákiai ma­gyarság 1918-1945 közötti tör­ténelmének alakulását. Az első világháború után az egyik napról a másikra kisebbségi sorba ke­rült magyar nemzettest a triano­ni sokkot csak nagyon nehezen heverte ki, s hosszú időbe telt, amíg reálisan szembe tudott nézni a kialakult helyzettel. A Csehszlovákiába került ma­gyarság ugyanis egy megkésett és felemás társadalmi szerkezet következtében, az első világhá­ború szomorú öröksége és a for­radalom letargikus élménye után csak nehezen adta fel bel­ső emigrációját, passzív rezisz­tenciáját, csak nehezen tudta leküzdeni a belső széttagoltsá­got. „Ha meg akarjuk rajzolni a szlovenszkói magyar társada­lom fejlődési vonalát - írja tanul­mányában ölvedi János -, vol­taképpen kettős feladat áll előt­tünk: először is társadalmi analí­zist kell végeznünk, szét kell bontani a szlovenszkói társadal­mi tömböt részeire, és mindezt végül bele kell illeszteni a ki­sebbségi életet szervesen körül­határoló gazdasági és politikai faktorok közé.“ E nem könnyű feladatra vállalkoztak a váloga­tásban szereplő tanulmányok szerzői, jól dokumentálván egy­ben az immár csehszlovákiai magyarság történelme újrakez­déséhez elengedhetetlenül szükséges szellemi potenciál és erkölcsi tartás megújulását is. A csehszlovákiai magyarság 1918-1945 közötti történelmé­nek feldolgozása mindmáig tör­ténetírásunk nagy adósságai közé tartozik. A korszak szépiro­dalmi termésének legfőbb érté­kei ma már hozzáférhetők az olvasók számára, de az elmúlt évtizedek politikai kurzusa nem tette lehetővé azon korabeli- mára már hozzáférhetetlen- tanulmányok újraközlését, amelyek a csehszlovákiai ma­gyarság politikai életének, gaz­dasági fejlődésének és társadal­mi szerkezetének, felekezeti megoszlásának bemutatását és elemzését adja. Olyan korabeli összegző jellegű tanulmányok­ról van szó, melyek bemutatják azokat a szerteágazó tendenci­ákat és törekvéseket, melyeket a nemzeti létért vívott küzdelem váltott ki a csehszlovákiai ma­gyarság körében. E tanulmá­nyok megjelentetése nem csu­pán az ideológiai béklyóktól megszabadulni vágyó szlovákiai magyar történetírás és magyar­ságkutatás számára adhat ösz­tönzéseket, de a csehszlovákiai magyarság 1918-1945 közötti történelmének és társadalmá­nak felidézésével és tanulságai­nak levonásával az időközben megszűnt Csehszlovákiának Szlovákiába került magyarsága számára is történelmi párhuza­mok megvonását teszi lehetővé. Fazekas József ‘A Kalligramnál megjelent tanul­mánykötet utószava. VflGVUNK éS LESZÜNK A , SZLOV6NSZROI , MAGVARSAG TÁRSADALMI RAJZA 1918-1945

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom