Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-01-10 / 1. szám
p Nem először járok, járhatok ebben a kolozsvári házban, ebben az otthonos dolgozószobában. Régen is. most is a munka rendje fogad. Az egyik asztalon nyitott táskaírógép, a díványon, a kerek dohányzóasztalon, a székeken friss könyvek, folyóiratok, újságok. Magyarországiak is, az Új Szó is. A falakon a halhatatlanságba távozott társak arca néz le a házigazdára, mintha még most is vele lennének, új gondolatokra, vitákra ösztönöznék. Tamási Áron mellett Petru Groza. Asztalos István. Nagy István, Jordáky Lajos és a fó helyen továbbra is a Korunk legendás főszerkesztőjének, Gaál Gábornak a szemüveges portréja. Beszélgetés közben egyszer csak. egy adatot ellenőrizendő. a könyvespolchoz lép. leemeli a Hóman-Szek- fü Magyar Történetének egyik kötetét és felolvassa a Mátyás király származásáról szóló passzust. Rebi néni kávét hoz. Az interjú szüneteiben a két fiára, s az unokákra fordul a szó. Emesét utoljára mint kislányt láttam: a nagypapa történelmi értékű fényképeiből rendezett kiállítást. Most már egyetemista. Ez is mutatja: fut az idő. változik a világ. Balogh Edgár azonban változatlanul kitartó figyelemmel követi az eseményeket és igyekszik megtalálni a magyarság és kivált a környező országokban élő nemzetiségek fennmaradásához, további fejlődéséhez szükséges gondolatokat. Ismert volt arról, hogy fáradhatatlanul és minden helyzetben terveket kovácsolt. Most sem csak a jelent látja, nemcsak emlékezik, hanem a jövőre is tekint. Még csak nyolcvanhat éves. Sok mindent megírt már múltjáról, de például a Csehszlovákiában töltött evekről szóló Hét próba 1965-ben látott napvilágot Budapesten (se Romániában, se nálunk nem adták ki), legutóbbi megjelenése óta is több mint egy évtized telt el. Nem árt tehát fölidézni az újabb nemzedékek számára, amit emlékezete megőrzött, és továbbadni azokat a tanulságokat, amelyekkel a fél évszázadnál is régebbi harcokat kommentálja. ►■ önt kora ifjúságától foglalkoztatta a nemzeti-nemzetiségi kérdés a Duna-medencében. Bírálta is a kortárs gyakorlatot és eszmetársaival - szlovákokkal, románokkal, magyarokkal - megálmodta Közép-Kelet-Európa jövőjét. Sokat írt erről. Hogyan látja ma a tegnapi terveket, miként szembesíti a régi álmokat a holnapi lehetőségekkel?- Én Csehszlovákiába, majd a Horthy-Magyarországra, a királyi Romániába, s a kommunistának semmiképpen nem nevezhető Ceausescu-rendszerbe kerültem. Átéltem, át kellett élnem Kelet-Euró- pa minden rendszerét. Tehát amit az egymást váltó rendszerek, más és más államrendek, eredmények és csalódások, harcok és kudarcok tanulságaiból összegezhetek, az szorosan rám és kortársaimra rótt nemzetkisebbségi lét gyakoriati tapasztalatából eredeztethető, mégis bízom: adhat valami új biztatást, emelkedő erővonulatot az utánunk következőknek. Ezzel azt is kimondottam, hogy a történelmi adottságok örvénylő változatossága közepette, minden dolog mögött erkölcsi tényező rejlik, és ez a csődökön és összeomlásokon túl is jobb lehetőségek kivívására serkenthet. Nem kell mindent elfogadni, amit mondok és szívesen állok elébe a tisztességes eszmecseréknek. Persze, tévedtem is sokat, s most öregkoromban megadatott, hogy még egyszer - s most már bizony utoljára - megkíséreljem levonni az álom és a valóság szükségszerű összevetéséből eredő tanulságokat. Hiszem, hogy álmok és erkölcsi igények nélkül addig sem jutottunk volna el, ameny- nyi eredményt mégiscsak felmutathatunk. Mi minden esetre felismerKolozsvári beszélgetés Balogh Edgárral tűk, hogy mind szociális, mind nemzeti síkon - egyéni és közösségi szinten - segíteni kell a természetes emberi elvágyódást az ellentétek világából az igazság közelítése felé. Ha tetszik, ez a keresztény erkölcs egyik alaptétele, vagy éppen Tolsztoj tanítása. A legnagyobb veszély a társadalmi intolerancia. Szociális téren éppenúgy, mint a nemzetek között. S mivel egyetlen pillanatra sem feledhetjük, hogy a XXI. század a nacionalizmusok százada lesz, fel kell készülnünk erre. Nézzük csak, mi történik a volt Szovjetunió területén: nemzeti identitásukat követelik az ujgurok és a krími tatárok, hogy csak két népet említsek a több tucatnyi közül. Kiderült, hogy váratlanul az oroszok lettek a legnagyobb európai kisebbség, amely nyilvánvalóan megváltoztatja a nemzeti kisebbségek problematikájának nemzetközi kezelését. Itt vannak Kelet- Európa új államai, a születő nemzeti államok: horvátok, szlovének, s most újabban a szlovákok... A nemzetállamot történelmileg szükséges és megkerülhetetlen fejlődési szakasznak tartom, mert minden népnek el kell jutnia addig a szintig, ahol belső felépítettségében teljes nemzetté válik. Ám túlhaladott ott, ahol ezen az önteremtő szakaszon már átjutott a fejlődés. Például itt, Európában már az integráció, a közös terület van napirenden a meglett nemzetek teljességeinek határokat semlegesítő és a területeket nem- zetköziesítő szövetségében. Gondoljunk Illyés Gyulára, aki a legsötétebb időben is szóvátette a sérelmeinket, de a megoldást a megegyezéstől várta! Mindez a nemzeti hagyomány egy élő dunai nemzetköziség felé nyitott távlatokat a bel- tenyész kizárólagosságok helyett. Ezt nekünk, magyaroknak ugyanúgy tudnunk kell, mint ahogyan a velünk történelmileg, a jelenben és a jövőben elszakíthatatlanul együttélő népeknek. A nacionalizmusok gyerek- betegségén mindenki átesik, de tudni kell, hogy mi a Nyugat számára nem ellentéteinkkel, hanem egységünkkel lehetünk fontosak, mint ahogyan nekünk is tudatosítanunk kell, hogy a Nyugat előtt partnerek és ne vetélytársak legyünk. ■ Ifjúsága Csehszlovákiához, Pozsonyhoz is kötődik. Hogyan emlékezik azokra az évekre és milyen tanulságokat jelentett az Ön számára?-Négyéves koromban kerültem Pozsonyba és egészen 25 éves koromig ott éltem. A Csáky utcai iskolában kezdtem tanulmányaimat, aztán a Grössling utcai katolikus főgimnáziumban folytattam, amely az idők során többször változtatta kényszer- és szükségszerűen létezésének formáit. Elmondhatom, hogy mindig Pozsonyba szoktam magam beleálmodni. Abba a régi Pozsonyba. Még ma is fáj, ha valami eltűnik a városból, noha már aligha juthatok el oda. Életkorom miatt ily hosszú útra - sajnos - nem vállaikozhatom. Hát igen, a Kórház utca elején volt egy beugrás. Az volt a Kő tér. Nincsen már. És a Szél utca... Ott állt az a ház, amelyen emléktábla hirdette: itt lakott a kis Jókai, akit szülei Komáromból német szóra küldtek a városba. Én azonban azt is tudom, hogy abban a házban vett szállást Gaál Gábor főhadnagy is, a Korunk későbbi főszerkesztője, nekem nevelőm és barátom, amikor 1918-ban a Károlyi-kormány igyekezett valahogy megvédeni a várost. Égyébként nem árt tudni, hogy Károlyi Mihály akkor a demokráciát védte. Én még iskolás voltam, de emlékszem: a Károlyi-kormány rövid létezése alatt fontosnak tartotta, hogy Pozsonyban szlovák gimnáziumot nyissanak. Bejött a tanár az osztályunkba és megkérdezte: ki akar német, ki szlovák, s ki magyar iskolába járni. Ez az idő volt, amikor a budapesti parlamentben Lovászy Márton nyíltan kijelentette: mi, an- tante-barátok vagyunk. S mi, diákok parlamentesdít játszottunk. Én voltam a játékban Lovászy Emlékszem szlovák társaimra is. Édesanyáim tanárnő volt és a felső leányiskolában tanított. Abban az épületben, amely a mai Duna utcai magyar iskola. Ő tanította például a nagy szlovák költő, az egyébként magyar nyelven is író Stefan Krcmé- ry leányait. Esterházy Lujza is anyám tanítványai közé tartozott. Figyelem még ma is, ami Pozsonyban történik. A szlovákokra is figyelnem kell - ez az én erkölcsi parancsom. S kérdem ezért: vannak most szlovák barátaik, ahogy nekünk voltak? Három nemzetiségű várost ismertem meg és ez determinált a továbbiakban. Nem tudtam csak és kizárólagosan magyar összefüggésekben gondolkozni, mert ismertem a közeget és ezért magyar öntudatomhoz tartozott, hogy ember vagyok. Később - kényszerűségből - Brassóba, Romániába kerültem. Ahogyan Pozsonyban a szlovák -magyar-német közösség élete hatott rám, itt a szászok, a románok és a magyarság egymásrautaltsága érdekelt. Szülővárosomban, Temesváron pedig éppenséggel négy nemzet: a németek, a románok, a magyarok és a szerbek gondjaival, közösségükkel, kultúrájukkal találkozhattam. Régi ideám, hogy e peremvárosok lesznek a jövő nagy városai, mert ezek demonstrálják a népek testvériségét. Igen, igen, a dunai testvériség gondolatát Pozsony adományozta nekem. Mindig meghatott az a történet, hogy amikor még a régi Magyarország bután, értetlenül betiltotta a szlovák evangélikus gimnázium működését, a tanárok és a diákok együtt vonultak ki a városból. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy szembekerültem a magyar irredentizmussal. Nem tagadom, voltak kiábrándulásaim... Például, amikor a huszas években egy népszavazásnál kiderült, hogy Pozsony magyar lakosságának aránya kisebb, mint 20 százalék, tehát az érvényes alkotmány szerint a magyar nyelv hivatalos használatát a városi tanács megszüntette. Csak két párt szavazott a javaslat ellen: a keresztényszocialisták meg a kommunisták. így került, lám, egymás társaságába Szüllő Géza és Ladislav Novomesky. Számomra vonzó az a Skotnicky Gejza nevű szlovák nemzetiségű tanárom magatartása volt, aki megértette a magyar diákok forrongását és felszólított minket, hogy tankönyvünkben a Nase himny fejezetcímben a nase szót húzzuk át, s írjunk csehszlovákot a helyébe. Ez volt különben Tornáé Garrique Masaryk elnök magatartása is. Mi, a sarlósok voltunk az első magyar küldöttség, akiket fogadott. Boros Zoltán, Terebessy János társaságában kerestük fel a prágai várban. Én egy fekete kölcsöncipőben, mert hát éppen nem volt rendes lábbelim. Nyilatkozatunkat Szalatnai Rezső fordította szlovákra és én olvastam fel. Beszédem befejeztekor az elnök elkérte a kéziratot, s én zavarba jöttem. Ugyanis Szalatnai végig úgy fogalmazott, hogy nasa vlasf, amit én kijavítottam Öesko-Slovenskora. Masaryk azonban értette ezt. Velem németül, Terebessyvel és Borossal szlovákul beszélt, egy arany ceruzával feljegyezte sérelmeinket, majd így búcsúzott: Ja nebudu nikdy proti Vám, Madfarúm. Ezzel az élménnyel élek és ezért van az, hogy Pozsony emléke újra és újra visszatér. ■ Dolgozószobájában szlovákiai magyar kiadványokat látok. Szenvedélyes politikus volt és maradt egész életében. Nálunk ifjúságában, s érett férfikora óta Romániában és Magyarországon, az egyetemes magyarság egészében. Ezért kérdezem: hogyan látja innen, Kolozsvárról a mi szlovákiai magyar politikai társadalmi életünket?- A helyzetet közvetlenül nem ismerem. Csupán annyit tudok, amennyi a sajtón keresztül eljut hozzám. Mondjuk az Új Szóból, amelynek évtizedek óta hűséges olvasója vagyok. Sokáig tűnődtem például arról, hogy miért van szükség négy magyar pártra Szlovákiában... Nyilvánvaló, hogy a szlovákiai magyarságnak sokkalta nehezebb körülmények között kellett az önálló plitikai életet megkezdenie, mint nekünk. Szlovákiában a kitelepítés, az úgynevezett lakosságcsere volt 1945 után a realitás, nálunk pedig már a német megszállás utolsó heteiben megkereste a polgárság és a baloldal képviselőit gróf Teleki Béla, hogy a németekkel és a magyar szövetségeseikkel szembeni ellenállás lehetőségeit megkeressük. így történt, hogy román barátainkkal egyetértésben a Vörös Hadsereget mi már úgy fogadhattuk, a város, azaz Kolozsvár közigazgatása olyannyira biztos kezekben volt, hogy a városházáról a katonai parancsnok leszedte a megadást jelző fehér lobogót és helyette a nemzeti színű zászlókat kívánta látni. A románt és a magyart. A szervezett magyar népképviselet, a Magyar Népi Szövetség így jöhetett létre és lett egész Romániában számottevő politikai erővé. Lefejezni is csak 1949-ben tudták. Engem, akkori társaimmal együtt hat évre börtönbe csuktak. Paradox módon a Csemadok ekkor jöhetett létre, mint kulturális szervezet, s tevékenysége - minden vita és ellentmondásosság dacára - elismerésre méltó volt és maradt. Én legalábbis híve és barátja voltam és maradtam ennek a szervezetnek. Bizonyára e hagyományok közötti különbség okozta, hogy Szlovákiában a magyar politikai pártok külön- külön szerveződtek, nálunk pedig az egységes Romániai Magyar Demokratikus Szövetségen belül van sok platform. Nekünk is van Magyar Parasztpártunk Marosvásárhelyen, Magyar Kereszténydemokrata Pártunk Kolozsvárott, Magyar Néppártunk Szatmáron. De ezek a Demokratikus Szövetségen belül szerveződtek és a választásokon ugyancsak egységesen léptek fel. így lett több mint 30 képviselőnk a bukaresti parlamentben. A szlovákiai magyar pártok - bízom ebben - meg fogják találni a közös nyelvet, amely nem csupán választási szövetség lesz, hanem bizonyos értelemben programszövetség is. Hiszen enélkül elképzelhetetlen a kollektív jogoknak az a biztosítása, amelyre nemcsak a kisebbségnek van életbevágó szüksége, hanem Európa is ezt igényli. Ha a szövetségről beszélek, nem kommunista, centralista előítéletnek adok hangot. Hallottam sokszor, sokan olyan indokkal támadják a nemzeti egység fogalmát, hogy az kommunista kitaláció. Nem igaz. Én védelmi egységről szólok, s erre szükségünk van, mert nem mi vagyunk az állam urai. Szlovákiában, kivált az önálló államiságban, meg kell valaminek védenie a magyarságot a szétaprózódástól, a differenciák végzetes felerősödésétől. Nem a nézetek, a különbözőségek elhallgatását kívánom. Sőt, ezt határozottan ellenzem. Ugyanakkor minden kisebbségnek vannak azonos érdekei és ezekről nem szabad megfeledkezni. Meg kell találni a szükséges dialógusok mellett a közös nevezőre jutás esélyeit. Ez közvetítheti szándékainkat, óhajainkat Európa felé éppenúgy, mint az adott államon belül. Ismétlem: nem ismerhetem bensőségesen a szlovákiai magyar viták, ellentétek természetét. Én azonban hiszem, hogy ezeknek nem elhallgatása, hanem értékes eredményekbe való futtatása csak közös munka eredménye lehet. Brogyányi Judit 1993.1.10.
