Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-04-04 / 13. szám
fp JL (Anóka Eszter író intelmei — nemcsak nőknek) Nekem nagyon nagy szerencsém van. Az, hogy az ember ötvenegy éves, óriási kincs, mert minden nap, amit megér, rengeteg tapasztalat, sok-sok tanulható dolog, sok-sok ember. Amikor én iskolába mentem, nem volt ez az eszeveszett hajsza, teljesítménykényszer. Csodálattal emlékezem az első tanítónőmre, Karsai Irénkére. Nagyon szép és kedves teremtés volt. Néha, ha a bizonyítványomat nézegetem, megakad a szemem a „beszélgetésórán“- ezen mindenki egyenrangúan beszélgetett. Karsainénak minden gyerek érdekes volt, s ha valamelyiket kinevette az osztály, Irénke addig kérdezte, míg kiderült, hogy a többi gyerek a saját nem tudását nevette ki. Aztán azért is csodálatos volt ez az elemi oktatás, mert csak harmadikra volt kötelező mindenkinek megtanulni írni-olvasni. Ma is sok gyerek küszködik az írás-olvasás elsajátításával, akkor sem volt ez másként, de míg ma a pszichológia egy szakága foglalkozik ezzel a kérdéssel, intézeteket létesítenek a diszlexiás gyerekeknek, addig az én gyerekkoromban mindenkinek időt adtak a tanulásra. Nem osztottak olyan véleményeket az írás-olva- sás-tudásról a harmadik osztályig, amivel a gyereket jól beverték a földbe, vagy pszichológushoz utalták, ami megint egy bélyeg. Mert az a gyerek, akinek logopédushoz kell járnia, a környezet, a szocializáció, a társadalmi beilleszkedés szempontjából már hátránnyal indul. Karsai Irénke azért is csodálatos volt, mert tudta, hogy minden ember ember. Nekem van egy nagyszert húgom, aki négy gyermeket nevel. Gyönyörűek - csupa vita, veszekedés, öröm a négy gyerek együtt. Az egyik kislánya tízéves korában, amikor már megengedtem neki, hogy használja az írógépemet, ezt írta: „Az írnok szava. Minden ember ember. Minden ember ember, csak a hóember nem ember. Ez az írnok szava.“ Vagyis Karsai Irénke is tudta, amit Marika tízévesen megfogalmazott, hogy a csipkeverőnő, a vak kefekötő, a pék, az író, az orvos, mind ugyanannyit ér. Legalábbis olyan szemléletnek kellene élnie a társadalomban, hogy ugyanannyinak tekintsék egymást. Azért szeretem Bohumil Hrabal írásait, mert belőlük ez sugárzik. Irénke tudta, hogy nemcsak az a tehetséges, aki kiugró matematikus, jól olvas vagy szépen kézimunkázik, hanem aki ott hátul ül és semmit sem csinál. És addig nem nyugodott, amíg azt a valamit meg nem találta, azt a gyermeket el nem indította, az osztálynak föl nem mutatta, s az osztályban annak a gyermeknek a megbecsülését ki nem vívta. Miértünk mindennap legalább ezer ember dolgozik. Rajtad van egy karóra, egy pulóver, szoknya, csizma. Nézel rám; lehet, hogy jó a szemed, lehet, hogy nem. Idefelé utaztál a villamoson, jöttél a járdán- csak hirtelen ezt számold össze. Ezzel együtt élsz. Aztán ki-ki azt csinálja, amit tud. Én egyre jobban hajlok arra, hogy ebben a korban nagyon fontos a rejtezkedés, a búvópatakszert létezés és az aprómunka. Azt hiszem, illúzió, ha bárki azt hiszi, hogy pillanatnyilag a nyugat-európai technikai civilizáció által uralt földgolyón ő fölülről változtatni tud. Nem gondolom, hogy téves eszmerendszer áldozata volnék, ha úgy vélem, ezt a fejünk fölött csinálják, és mi, kisemberek nem szólhatunk bele. Pilinszky János egy beszélgetéskor azt mondta, egy kisember mindig lehet nagy ember, egy kispolgár soha nem lehet nagy ember. Vagyis: legyünk kisemberek, végezzük a magunk apró munkáját a magunk legjobb képességei és tehetsége szerint, és azért rejtőzködjünk, hogy ne támadjanak azok, akiknek a pénz, a siker az érték, mert hiszen ez tőlünk vesz el energiát. Ne tegyünk ellenségünkké embereket, legfeljebb ellenfelekké, mert ha ellenséggé leszünk, minket támad, s akkor energiánk nagy része elvo- nódik a védekezésre; ha ellenféllé tesszük, akkor már vitapartnerek vagyunk, s ha jó ellenfelek vagyunk, a vitapartnerségtől az eszmecseréig juthatunk. A gyereknevelés is aprómunka. Ez az, amiért sajnos, a hazai feministák legszívesebben egy kanál vízben megfojtanának. A megrontat- lan nemzedékek létrehozását az anyáknak kell elindítani. Ezzel én nem azt mondom, hogy vissza a főzőkanálhoz, és vissza a gyerekszobába, és a nő ne gondolkozzon, ne tudjon. Van egy csodálatos magyar történész, akit nem túl sokat publikáltak az elmúlt negyven évben. Takács Gyulának hívják, könyvének címe, amit én nagyon szeretek és nagyon sokszor olvastam, hogy jól megtanuljam: Régi magyar nagyasszonyok. Lorántffy Zsuzsannától Zrínyi Ilonáig azokat a régi nagyasszonyokat, életvitelüket írja le gyönyörűen, olvasmányosan és történetileg tökéletesen hitelesen, napra, órára, hitelesen, korabeli, fennmaradt okmányokat idézve, hogy már olvasni is élvezet és csak haszon, mert egy hamis szó sincs benne. Nemcsak élvezet, hanem nagyon nagy tanulság. Itt az utóbbi két évszázadban létrejött egy eléggé meg rontott arisztokrácia, de az az arisztokrácia, amelyről Takács Gyula beszél, még nem volt így megrontva. Ezek a magyar nagyasszonyok, Zrínyi Miklós felesége, Wesselényi felesége - és sorolhatnám - napi tizenhat órát dolgoztak. Az uraik többnyire politizáltak, háborúskodtak, országgyűléseztek. S akkor azokról a hatalmas birtokokról, amelyek esetleg több országrészben voltak egy kézben, az asz- szonyok gondoskodtak, miközben ők törődtek a kastély vagy vár kiszolgáló személyzetével, a teljes napi ellátással. Mindent fejben tartottak. Közgazgászok is voltak. Nemcsak ezt tudták. Akkoriban a lányokat csak az asszonyok nevelték, a fiúkat nyolcéves korukig az asszonyok nevelték. Ezek a nagyasszonyok pedig nemcsak a saját gyermekeiket nevelték, hanem a birtokukon élő ösz- szes közép- és kisnemes leányt, mint egy tanodában begyűjtötték a téli hónapokra a várba, ahol az aranybrokát-hímzéstől a lantpengetésig, a konyhaművészettől a birtokvezetésig mindent megtanultak. Hogy magukra varrtak? Hogy Zrínyi Ilona maga öltögette a gyönyört ruháit? Mindent tudtak. Szó sincs arról, hogy ez szellemileg kevesebbet jelentene, mint bármiféle szellemi férfimunka! Arról nem is szólva, hogy ha egy asszony jól akarja nevelni gyermekét, akkor előbb-utóbb illik annyit tudnia, mint az első osztályos, ötödikes, nyolcadikos, gimnazista, majd érettségiző gyermeknek. Illik. Ha nem tud, együtt kell tanulnia vele. Ráadásul van itt egy olyan dolog, amivel a magyar országgyűlés visz- szaél. A Nők Lapjában leírtam egy cikkben, hogy a nők átlagos életkora szerte a világon legalább hét évvel magasabb, mint a férfiaké. Ezzel az országgyűlés úgy élt vissza, hogy ezen az alapon a női nyugdíjkorhatárt ki akarja tolni. Ez már azért is elfogadhatatlan, mert egyre nagyobb szükség van a nagymamákra, s egy ilyen intézkedéssel egyszerűen megvonná a gyermekektől a nagymamákat. Ezen felül; az a tény, hogy a nő tovább él, azt jelenti, hogy a természet beszámított néhány gyereket, akikről az első három évben az anya gondoskodik. Három gyermeknél ez legalább hét év. Ez az a hét év, amit „elveszít“ az anya, mert ki sem látszik a pelen- kázásból, a szoptatásból, levegőztetésből, főzőcskélésből. Az anya felelős azért, hogyan kezd beszélni a gyermek. Ezt a hét évet a nő visszakapja a természettől. Ez idő alatt tulajdonképpen sokat tanulhat - a gyerekétől, de tény az is, hogy nagyon fáradt, hiszen a gyerek éjjel is fölsír. Ezért ajánlatos minél fiata- labban szülni, amíg fizikailag, biológiailag jobban bírjuk a megterhelést. Csakhogy ennek ellen szól az, hogy sem anya-, sem háztartásvezetés-, sem feleségképzés nem folyik. Az én időmben még volt. Az a néhány év, míg a gyerek fölcseperedik, önállósul, úgyis gyorsan elszáll. Hány anya van, aki sirá- mos panasszal mondja: magamra maradtam, elmentek a gyerekek; vagy űr támadt az életében, mert ráégte magát a gyerekeire, a gyerekei viszont egészségesen elindultak a saját útjukon. Nekem, amikor a fiam önálló lett, gyönyört időszakom következett. Rájöttem, hogy egyre több az időm. Eljárhattam este színházba, kimaradhattam éjszakára, vagy akár ott is aludhattam a barátaimnál, nem kellett éjszaka haza- bumliznom. Ez annyit jelent csak, hogy annak a nőnek, aki úgy érzi, hivatásra is szüksége van, nem kell szülés után azonnal „rákapcsolnia“, többet kellene a gyerekekkel foglalkoznia, és tudomásul kell vennie, hogy a nő karrierje csak harminc- nyolc éves korában indul be igazán, amikor a kolléga már különböző címek birtokosa, s ó ötvenéves korára lesz doktor, de ez nem baj. Ameny- nyiben normális vagyok, épeszű, meg egy kis szerencsém is van, még mindig marad húsz évem. Hát ez az alapvető baj a feministákkal, akik minden áron és minél előbb a pályát választják. Egy csodálatos pszichológusnő például, aki igen magas beosztásban dolgozik, nagyon megérdemelt helyen, azt mondta a rádióban neki ajándékozott ötven percben, hogy bizony a gyerekeit el kellett hanyagolnia. És ez, így visszatekintve, bántja. Valószínűleg ma már nem érezné, hogy kell, hanem arrébb tolná a karriert, többet adna magából gyerekeinek. A rendszerváltással egyszer s mindenkorra vége kell hogy legyen ennek a karrier-szemléletnek. Itt most mindenkinek tudomásul kellene vennie, akár férfi, akár nő, akár szülő, akár nem, hogy az állása megszűnhet, két év múlva pályát kell módosítania, új szakmát kell tanulnia, vagy valami egészen mást kell csinálnia. Teljesen egészségtelen volt az a létbiztonság, amit a sátortábor teljes foglalkoztatása biztosított az embereknek. Tudniillik majdnem kizárt volt, hogy megtalálják magukat, vagyis azt, amit úgy nevezünk: képesség, tehetség. Nem volt rá szükség. Megvolt a mindennapi betevő, bár sok ember utálta a munkáját, mert nem azt végezte, amihez megvolt az adottsága, képessége. Most adott a lehetőség mindenkinek, amennyiben maradt szegényeknek energiájuk, mert, sajnos, nemcsak megrontottak vagyunk, hanem lepusztítottak is. Az ember a maradék energiájából képtelen arra figyelni, mihez is van tehetsége. Azzal tud tisztességesen keresni, ami a legtermészetesebben megy, amit a legszívesebben csinál. Akkor tud a legtöbbet teljesíteni, így létrejön egy normálisnak nevezhető teljesítményorientáltság, ami nem mond ellene a képesség kifuttatásának. És akkor máris nem az a legfőbb gondunk, hogy mielőbb (bármilyen) álláshoz jussunk, s ott kihúzzuk valahogy a nyugdíjig. Zűrzavar van nálunk évek óta, s ettől mindenki megijedt. Én megmondtam 1989-ben, amikor mindenki hurrá-optimizmussal mosolygott, hogy ez csak az idióták mosolya, ami az arcokon ül, itt először egy feneketlen káosz jön, minimum öt év múlva kezd a dolog rendeződni, és tizenöt év kell ahhoz, hogy föltisztuljon. Én maradok az aprómunkánál és a rejtekezésnél. De ha valaki olyan munkára kényszerül, amit nem igazán szeret, próbálja azt is jól végezni, azért, mert még az a munka is, amit nem szeret, de jól végez, kielégülést és örömet nyújt, és nem mindegy, hogy az ember hogyan hajtja este álomra a fejét. Ha én olyan elárusító vagyok, aki rámordul a vevőre: mit akar, az nincs, nem tudom, az nemcsak a vásárlónak rossz, sőt, nem elsősorban a vásárlónak. Oly módon is tisztul a helyzet, hogy az elárusítók egyre aranyosabbak, egyre nagyobb öröm vásárolni. Tudniillik a vásárló fogja magát, és nem megy oda többet. Ezzel szemben, ha az eladó utál is eladni, de a vevőtől megkérdezi, mit tetszik parancsolni, az nincs, de van más, elnézést, holnap lesz, akkor legalább a vásárló is úgy érzi, egy gondja leszakadt; két ember áll egymással szemben, sőt nem is egymással szemben, hanem egymás mellett, s akkor az eladó élete is százszor könnyebb. Ez az, amit röviden úgy nevezünk: járj a napos oldalon. _____Ez egy élet, ötve n év tapasztalata. Az embernek élete folyamán megoldhatatlan problémákkal kell tudni együtt élni. Kezdve attól, hogy nem változtathatjuk meg szüleinket. Lehet, hogy az ember úgy születik, olyan az édesanyja, hogy akaratán kívül egész személyiségével árt a gyermek lényének. Ez megoldhatatlan probléma. A gyermek, persze, erre előtt-utóbb rájön, leválik az anyjáról, megszabadul egy illúziótól, ami tulajdonképpen nem illúzió, hiszen van egy anya-gyermek kapcsolat... Valaki vesebetegnek születik, tizennyolc éves korában kiderül, hogy dialízisen kell élnie, és a kilátásai egyre rosszabbak. Mit tehet? Meg kell tanulnia együtt élni a betegségével. Szélsőséges példákat mondtam, az életben vannak kisebb gondok is. De mindent tudomásul kell vennie. Mielőtt megbetegedtem, annyi bajom volt, hogy bár egyhar- mad, de tökéletesen ép gyomrom volt. Ma minden belső szervem beteg, a tüdőm és a vesém kivételével. Most mit tegyek? Menjek a falnak? Két hónappal ezelőtt leültem magammal négyszemközt, és azt mondtam: az vagy, aki vagy; annyi vagy, amennyi vagy. Hogy mennyi voltál, ezzel teljesen nevetséges foglalkozni. Soha senki nem ígérte meg neked, hogy hetvenéves korodig képességeid teljében fogsz élni. Élsz. Ötvenegy éves vagy. Sokan ötvenegy évesen már nem élnek, vagy nem bírnak ép elmével. Mit akarsz? Nézd meg, mid van és használd. Használd magadnak, hogy örülhess az életnek, és használj másoknak, hogy örülhess az életnek és örülhessenek neked. Ezt lezártuk, és akkor jöhetnek a megoldható problémák. Egy dolog nagyon fontos. Abban a pillanatban, ha valaki szorong, nem kikapcsolódni kell, nem a tévé elé ülni. Gondolkodni kell. A gondolkodáshoz időre van szükség. Amikor az emberek azt mondják, erre nincs időm, ezzel nem tudok foglalkozni, akkor nagyon kitolnak magukkal. Lehet, hogy két óra alatt elvégzett munkával pénzt lehet keresni, amin mindenfélét megvehet az ember, s akkor valóban nincs ideje, de a fél éve, egy éve szorongató problémáitól nem szabadul meg. Minden tevékenysége mögött ott a szorongás és az aggodalom, semmit sem tud figyelmesen elvégezni, tudva, hogy mi a következő lépés és mi a következmény. Lejegyezte: Sebők Ágota IRODALOMNÉPSZERŰSÍTÉS Közvetítő szerep írók, kiadók és olvasók között Van egy gyerekkori képem; a kályha előtt ülünk bátyámmal egy fotelban, szépen megfésülve, kezünkben könyv. A fényképezőgépbe nézünk büszkén csillogó szemmel. Nem mímeljük az olvasást, nem sok értelme lett volna, hároméves lehettem, amikor a kép készült. De: könyv volt a kezemben, lapozgattam - fényképezés előtt és után nézegettem a képeket. Igazán nem emlékszem, milyen könyv is lehetett, valószínűleg gazdagon illusztrált mesegyűjtemény. Amikor pedig megtanultam olvasni, nem a kötelező és ajánlott olvasmányok listája érdekelt, az ott feltüntetett könyveket korábban „felfaltam". Meglehet, mert városi gyerekek voltunk, nem kellett noszogatni bennünket, hogy Ismerkedjünk meg a magyar klasszikusokkal, a világirodalom remekeivel, sőt, játszottunk Pál utcai fiúkat, Cooper nyomán szabadon indiános- dit, jártunk könytárba, nem vallottuk a „könyvet még neked sem kölcsönzők" elvet. Bezzeg az én időmben? Ilyen öreg lennék? Nem tudom, de elbizonytalanodom, amikor felvetődik a kérdés: kell-e az irodalomnépszerűsítés. Akinek ez a foglalkozása, bizonyára egy szóval felelne: kell. És kész. Lehet-e felnőtt, önálló embereket arra késztetni, olvassanak? Különösen, ha azt is el kell mondani, olvasni jó. Az irodalom népszerűsítése, terjesztése - miként azt Rédli Margit, a Csehszlovákiai Magyar Irodalom- és Könyvbarátok Társaságának titkára, a Csemadok szakelőadója mondja - rabszolgamunka. Aki erre vállalkozik, tudnia kell, közvetítő szerepet vállal az írók, kiadók és olvasók közt, ami azért sem könnyű mivel napjainkban egyre több magánkiadó alakul. A következő buktató a könyvtárosokkal való kapcsolat. A könyvtárak az önkormányzatok hatáskörébe tartoznak, nem jellemző, hogy zsákszám kapják a pénzt az állomány gyarapítására, író-olvasó találkozók szervezésére, előadásokra, kiállításokra. Rédli Margit ugyan kidolgozott egy terjedelmes ötlettárat, milyen találkozókat, vitákat, beszélgetéseket, irodalmi rendezvényeket lehetne szervezni évfordulók, frissen megjelent könyvek, vagy egy- egy téma ürügyén, de kevesen jelezték, hogy felhasználják az ötleteket, néhány pedagógus mindössze. Leghasznosabb valószínűleg az a katalógus lehet, amelyben az összes szlovákiai magyar könyvkiadó minden termése szerepelne, s amelyet fél- vagy negyedévenként adnának ki, a megjelent könyvek mennyiségének függvényében. „Szorgoskodnám" - szólt a hangya Devecseri Gábor Állatkerti útmutató című versében -, csak a tücsök, ugye, nyakra-főre muzsikál: Szorgoskodna a hivatásos irodalomnépszerűsítő is, csak akinek kell az irodalom, annak az lehet érdekes, ha éltében is látja-hallja az írót, hiszen figyelemmel követi az újdonságokat. Aki meg csak potenciális olvasó (ki nem?), azt hiába kergetik akár otthon is az asztal körül, hogy ugyan nézzen már egy kis tévét, ne rongálja a szemét azzal a sok betűvel. 1993. március 26-27-én Rozsnyón rendezték meg a szlovákiai magyar könytáro- sok és könyvbarátok találkozóját. -sk14 1993. IV. 4. *
