Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-28 / 12. szám
*■ 1993.111. 28. „Ipolyság újra magyar!“ Az alapításának évfordulóját ünneplő Ipolysági gimnázium emlékkönyvébe IS Rémlik, mintha látnám termetes növését... Arany János csodálatos verssorai csengenek fülemben, amint rá gondolok. Hatalmas termet, széles vál- lak, izomtól duzzadó karok. Léptei alatt dongott a föld. Érces hangját csupán dohányfüstös rekedtsége tompította. így emlékszem Homyák Odilóra, az ipolysági gimnázium tornatanárára és cserkészcsapatának parancsnokára. 1938 őszén harmadik elemibe jártam. Alig kezdődött el a tanév, máris megszakadt. Európában a történelem vészjóslóan zajlott „körülöttünk, amiből akkor még vajmi keveset értettem. Csak jó anyám riadt tekintetéből sejtettem, hogy valami szokatlanul félelmetes események szorító forgatagába kerültünk. Bécs- ben részleges döntés született Magyarország területi követeléseiről. Horthy a Trianon után elszakított Felvidék magyarlakta területeit követelte vissza. Ipolyság lakossága is izgalommal várta a tárgyalások eredményét, elvégre az ő további sorsa volt a tét. Egy éjszaka kiáltásokra, örömri- valgásra ébredtünk. Valakik megzörgették ablakunkat.- Ipolyság újra magyar! Ipolyság az első visszatérő magyar város! Anyám reszketni kezdett. — Te jó Isten! Mi lesz velünk?! Nem a magyarok közelgő bejövetele, még kevésbé a csehszlovákok távozása foglalkoztatta. Apámért aggódott, aki a mozgósításkor bevonult a csehszlovák hadseregbe és azóta semmi hírt nem kaptunk róla. Mi lesz, ha határ választ majd el bennünket? És a csehszlovákok kiü- rítik-e önként a magyaroknak ítélt területet? Nem lesz-e háború? A bécsi döntést követő napon az októberi litánia után a kántor a templomi orgonán eljátszotta és elénekelte a magyar himnuszt. Emlékszem, szinte egyedül. A litánián ájtatoskodók vagy nem tudták, vagy nem merték énekelni. A magyar himnusz éneklését eddig szigorúan tiltották és büntették. Es az utcán még csehszlovák csendőrök cirkáltak. Én akkor hallottam először: Isten áldd meg a magyart Jó kedvvel, bőséggel... A hívők egymásra és a kórus felé tekingettek. Egyesek szemében riadtság, másokéban örömkönny csillogott a rég nem hallott nemzeti ima hallatán. A himnuszhoz egyébként nekem nem a legkedvesebb emlékeim fűződtek. A második elemiben épp Ambrózi tanító'úr, egyben a templom orgonistája oktatott ki egész életre, hogy a himnusz ismerete kötelező a magamfajta kisdiák számára. Akkor történt, amikor a szlovák himnusz magyar szövegét valamiért nem tanultam meg. Ambrózi tanító úr félelmetes nádpálcája nyomán - örök emlékeztetőül - olyan véralá- futás keletkezett hátsó felemen, amelynek láttán jó anyám elsírta magát. így az új himnusz kötelező tanulásának kilátása nemigen örvendeztette meg gyermeki lelkemet. Erről a himnusz nem tehetett. Azon az emlékezetes októberi napon ilyen előzmények után álltam diáktársaimmal a város főterén, ahol lázas előkészületek folytak a bevonulok fogadtatására. Hitoktatónk, a kórházi lelkész, nemzeti színű kokárdákat osztogatott és jelszavakat tanított. Ezeket kiáltoztuk azután, amikor a magyar honvédek kerékpárjukhoz erősített puskával a Carmen dallamára, katonai indulóvá át- költött szövegére megérkeztek a város szívébe. A megyeház erkélyén díszes magyar népviseletbe öltözött leány integetett nekik édesapja társaságában.- Homyák Odiló tanár úr - suttogta valaki a hátam mögött. Ott forgolódott népviseletes leánya körül, hol pártáját, hol a szalagokat igazgatva, robusztus alakját meghazudtoló gyengédséggel. Vajon honnan került elő ily hirtelenséggel e díszes népviselet? Talán a leány édesanyjáé vagy még a nagyanyjáé lehetett. Húsz éven át őrizte valaki a szekrény mélyén elrejtve, talán e pillanatra várva vagy inkább csak reménykedve. Hornyák tanár úr látott már bevonulást két évtizeddel ezelőtt is. Akkor a cseh légionáriusok jöttek. A megáradt Ipolyon átkelt csekély magyar csapatot, a Pálmay-csopor- tot véresen felszámolták. Ott esett el apám öccse is, a zsidó temető mellett találtak rá. A fejét puskatussal verték szét. A mostani bevonulás nem követelt ilyen áldozatokat. A „visszatérés“, ahogy a visszacsatolást emlegették, úgyszintén megszállás volt, annak minden velejárójával. Az első hullámban érkezett katonákat később az anyaországból folyamatosan áthelyezett hivatalnokok, csendőrök, majd a tanárok is követték. Valamennyien a hatalom tartóoszlopai. Testvér szállt meg testvért, hogy az anyaország képére alakítsa az északi végeket. A történelem háború utáni viharában elsodort testvéreket ölelte keblére a haza, néha bizony kemény szorítással. így került Ipolyságra Céh Károly tanár is, aki az akkori polgári iskola épülete melletti gimnáziumi kollégium vezetését is átvette. Ott lakott családjával együtt. Én is ott töltöttem két háborús évet. így a tanórákon kívül a délutáni és esti órákban is gyakran találkoztam vele. S bár több tanáromra, Nagy Elemérre, Gergely Pali bácsira, Somos és Orbán tanár úrra máig is szeretettel emlékezem, Céh Károlyról nem maradt maradandóbb emlékem. A kor és szűk pátriám azon éveinek jellegzetes alakja volt, aki messiási küldetésnek tekintette az anyaország szellemének meghonosítását a húsz év alatt polgári demokráciától fertőzött szülőföldünkön. Egész magatartásából a felsőbbrendűség tudata áradt. S hozta magával az anyaország sok-sok vonatkozásban hűbéri gondolkodását és felfogását. Hazafias kötelességének tekintette, hogy a Trianon után más országba szakadt magyarokat Horthy nyájába visszaterelje. Az ő és ide helyezett társai feladata volt, hogy az itt élőket megtanítsák, mi a különbség a tekintetes, nagyságos, mél- tóságos és kegyelmes úr között, ha ezt a különélés éveiben netán elfelejtették volna. Mert ez akkor ott még fontos ismérve volt az általános műveltségnek, de meg kellett tanulniuk az írástudatlanoknak is... Két világ szelleme ütközött itt akkor. Csak idő kérdése volt, hogy emberek, testvérek, magyarok is szembe kerüljenek egymással. Céh Károlyt se elégítette ki áldásos pedagógiai munkája. A felvidéki nagy magyar vetésben a gyomot is irtani szándékozott, nehogy a nemes faj idegen génekkel keveredjen. így botlott Hornyák Odil^ba, akinek becsületes magyarságához ugyan nem férhetett kétség, de vajmi kevés megértést tanúsított Céh kollégája messiási küldetése iránt. Odiló bá’ - ahogy a cserkészek szólították — békés természetű lévén, állta a kihívást. Maga nem kereste a viszályokat, de nem is hátrált meg előlük. Hallgatag, kevésbeszédű ember és szigorú tanár volt. Nem emlékszem, hogy több más tanártársához hasonlóan valamikor is bensőségesebben elbeszélgetett volna diákjaival. Nem tudom, hallgatagsága természetéből adódott-e vagy inkább élettapasztalata tanította meg rá. Hornyák és Céh tanár urak között az első összetűzésre a tanáriban került sor. Céh kollégája nyilvánosan kétségbe vonta magyar hazafiságát. Súlyos vád volt ez abban az időben. Vád az ellen, aki a kisebbségi sorban, ezernyi buktató, megfélemlítés és talán csábítás után is megmaradt becsületes magyarnak. Mert magyarnak lenni Budapesten könnyű, de mennyivel nehezebb idegenben! A kartársak védelmükbe vették munkatársukat. Céh tanár viszont fölényes magabiztossággal vállalta, hogy állítását kész bizonyítani. Az igazgatót és kollégáit a tornaterembe, Homyák Odiló szűkebb birodalmába hívta, amelynek homlokfalán „őfőméltóságú vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzóúr“ képe díszelgett. Ahogy minden más tanteremben és hivatalban is. A bűntárgy leleplezéséhez létra szükségeltetett. Céh tanár a meghökkent kollégák előtt emelte le Horthy képét. S most jött a meglepetés. Horthy képe Ma- saryk képét takarta... — Tessék, itt a bizonyíték! Talán magas röptű beszédbe kezdett volna, hogy íme itt kísért Masa- ryk, Trianon egyik előkészítőjének szelleme egy magát magyarnak valló tanár segédletével. Erre azonban nem maradt ideje, mert a tornatanár kisportolt teste előrelendült, izmos karja a magasba emelkedett. Felbőszült vadra hasonlított, akinek a becsületébe gázoltak. Sok mást elviselt, de ezt nem. A kartársak lélekjelenlétén múlott, hogy az erős ember nem csapott le vézna kollégájára. Néhányan belekapaszkodtak, hogy kezét lefogják. Őket is könnyedén lerázta magáról, de a hirtelen fellobbant düh mégiscsak mérséklődött. A folytatásról mi, diákok, csak a csupa szem és fül pedellustól, Dudás bácsitól értesültünk. Odiló bá’ kivágta magát. A kemény kartonra nyomtatott Masaryk-képet azért hagyta Horthy képének vékonyka papírja alatt, hogy védje a gyűrődéstől ... Hitték is, nem is. Tény, hogy a kedélyek lecsillapodtak. Az eset azonban így sem zárult le. Egy őszi estén a kollégiumban lefekvés előtt az udvar felől riadt kiáltozás szakította meg a kötelező csendet:- Réthy! Baja! A kardom! Céh tanár rohant a bezárt kaputól lélekszakadva. A két felsős diákot és- tartalékos tiszt lévén - a kardját hívta segítségül az utcán álló álarcosok ellen. Az ismeretlenek megfenyegették, hogy ha nem hagyja el a várost szépszerivel, megbánja. Baja Laci és Réthy rohant a futva távozó ismeretlenek után, de nem érték utol őket. Legalábbis így mondták. Az esetnek híre ment. És Céh tanár is levonta a kellő következte- tést^Nemsokára maga kérte áthelyezését. S amikor új munkahelyére — tudtommal Nagykárolyba — elutazott bemutatkozó látogatásra, a hajnali sötétben, az állomáshoz vezető, sűrű orgonabokrokkal szegélyezett utcán felismerhetetlen álarcosok megállították és arra figyelmeztették, jobb ha Ipolyságra többé vissza se tér... íme, így végződött Céh tanár úr ipolysági nemzetmentő küldetése. A Masaryk-képet a botrányos eset után eltávolították. Úgy se fért meg Horthyval, Mi lett Homyák tanár úrral? Talán azzal a keserű tapasztalattal távozott végleg Ipolyságról, hogy néha a mostoha sors is lehet elviselhetőbb, mint a szülőföld ridegsége. Zsilka László wmmmm A férfiak és a nők, a felnőttek és a gyerekek folyton konfliktushelyzetekbe kerülnek otthon, a munkahelyen, vagy nyilvános helyen. Gyakran csupán azért robban ki vad ellentét, mert képtelenek vagyunk világosan megfogalmazni álláspontunkat. A kommunikálás-képtelenség gyakran a fő oka az abnormális emberi kapcsolatoknak. Milyen gyakran halljuk: „Én egyáltalán nem úgy gondoltam“, „Nem értett meg“, „Megtévesztett“. A kárt, amit ilyen esetekben idegrendszerünk szenved, nem lehet felmérni. Ezt csak úgy lehet elkerülni, ha az emberi kapcsolatokban világos kifejezésekre, nyíltságra törekszünk. Ha banálisán is hangzik, de a kommunikálás titka, hogy figyelmesen hallgassuk beszélő partnerünket. A legmegbízhatóbb módja annak, hogy meghallgassanak és megértsenek bennünket az, hogy érdeklődéssel figyeljük partnerünket. Minden diáknak azt az alapelvet verik a fejébe, hogy: „Mielőtt átmégy az úton, állj meg és nézz szét minden oldalra!“ Ha ezt betartod, nem kell félned a váratlan balesetektől. Ez az igazság a beszélgetésre is érvényes. Mielőtt beszédbe elegyedünk, tanuljuk meg a hallgatás művészetét. Figyeljük meg mit „mond“ az emberek mimikája, gesztikulációja, hangoskodása, mindez segít elkerülni a nehézségeket. Ezért szükséges betartani néhány szabályt. érte. Hiszen elfogultság nélkül hallgatjuk, ami logikusan egy másik szabályhoz vezet. 4. Soha ne döntsünk elhamarkodottan! Gyakran elsietjük a következtetései levonását, amit aztán kénytelenek vagyunk felülvizsgálni. Ismert tény, hogy az első felületes benyomások csalókák. Sokszor így gondolkodunk: Hiszen ő rendes ember, nem csal meg (és pont ő csal). Vagy: szent meggyőződésünk, hogy barátságunk kiállta az idő próbáját, semmi sem veszélyeztetheti. (Sajnos nem így történik!) Tűzbe tennénk a kezünket a kedves, szolgálatkész Péterért, azonban a komor Mike lepipálja. (Tehát mindennek az ellenkezője igaz.) Kapcsolatokban az elfogultság súlyos kö1. Igyekezünk meghallgatni azt is, amit a szavak közvetlenül nem mondanak el. A barátság, szimpátia, szeretet, gyűlölet határozza meg, hogy bizonyos kritikus pillanatokban képesek vagyunk-e erre. Ha az ember valamit közölni akar a másikkal, elmondhatja neki, de sokszor képtelen erre. Igazi kontaktust csak úgy lehet teremteni, ha figyelmesen hallgatunk és igyekszünk megérteni a ki nem mondott szavakat is. 2. Próbáljuk megérteni azt, ami másokat nyugtalanít. Ne zárkózzunk saját problémáinkba. Saját gondolatainkat bizonyára jól ismerjük. De próbáljunk meg behatolni mások gondolatvilágába is. így megtudhatjuk a bennünket érdeklő dolgokat. Ha a beszélgetőtárs látja, hogy figyelmesen hallgatjuk, hasonlóan fog viselkedni velünk szemben, ha erre szükségünk lesz. Az „én“ örökös ismételgetése untatja a hallgatót, sokkal jobb, ha „mi“-t mondunk. 3. Igen fontos megtanulni, hogy mikor szükséges hallgatni. Vannak helyzetek, amikor két jóismerős között bizonyos gátak keletkeznek. Köztük is vannak időszakok, amikor egyikük váratlanul magába zárkózik. Ennek különféle okai lehetnek: egészségi problémák, kellemetlenség a munkehelyen, személyes gondok. Ez a be- feléfordulás viszont sérthet bennünket. Egyszerre rádöbbenünk, hogy a szavak hatástalanok. A szívélyes kapcsolatot elidegenedés váltja fel. A zárkózottságban veszélyt sejtünk. Magunkban folyton azt kérdezgetjük: Valóban vége mindennek? Van rá lehetőségünk, hogy megváltoztassuk az eseményeket? A megszokott közeledési módok azonban eredménytelenek, a partner egyszerűen elutasítja. Megsértettnek érezzük magunkat, az elidegenedés fokozódik. Pont ilyenkor kell meghallgatni a másikat. Legyünk türelmesek, uralkodjunk magunkon, igyekezzünk kitartani partnerünk mellett. Ha partnerünk el akar mondani valamit, beszélni óhajt velünk, jellemes emberként hallgassuk meg. Néha a másik fél meghallgatása többet jelent minden szónál. Partnerünk hálás lesz vetkezményekkel járhat. Nem mondtad még soha, hogy valaki intrikál ellened? Igen egyszerű dolog valakiben kételyeket támasztani, hogy orránál fogva vezetik, hogy háta mögött rágalmazzák, hogy bizalmát kihasználva becsapják. Ha ilyesmit ellenőrizetlenül elfogadunk, nagyon kellemetlen helyzetbe kerülünk. És idővel morális problémáink támadhatnak. A környezet viselkedésének szubjektív megítélése komoly következményekkel járhat. Ha új emberrel találkozunk, próbáljuk megismerni és ne hagyjuk magunkat becsapni az első benyomásoktól. Lényeges dolog, hogy figyeljünk arra, olyan valakivel beszélünk, aki önálló egyéniség, aki ugyanúgy lélegzik, érez, szeret, mint mi. 5. Pontosan azt mondjuk, amit gondolunk! Folyton azon csodálkozom, hogy egyes emberek milyen meggondolatlanul használják az ilyen megszokott frázisokat:,, Öt perc múlva találkozunk!" Vagy ha valamit kölcsönkérnek: ,, Százszázalék biztos, hogy holnap visz- szaadom“. ígéretüket azonban egyáltalán nem veszik komolyan. A következmény pedig sértődöttség, kellemetlenség. Ha kis dolgokban nem ragaszkodunk az igazsághoz, megtettük az első lépést ahhoz, hogy belebonyolódjunk a képmutatás hálójába. Ettől már csak egy lépés a hazudozás „nagyban". Azonban ha pontosan azt mondjuk, amit gondolunk, a minimumra csökkenthetjük a félreértéseket. 6. Mielőtt beszélni kezdünk, kérdezzük meg önmagunkat: Mi érdekli a partneremet? Sokkal könnyebben beszélnénk, ha mindjárt a legelején feltennénk magunknak a következő kérdéseket: Mit akarnak hallgatóim megtudni tőlem? Hogyan beszéljek felesleges szavak nélkül, mit csináljak, hogy ne térjek el a témától? Hogyan kössem le figyelmüket, hogy meghallgassanak? Ha valamilyen információt akarok közölni, tisztázni kell először magamban, hogy milyen tények szükségesek a hallgatóknak. Ha valamilyen konkrét információra van szükség, kérdezzék meg. Ha a hallgatók nem kapták meg a várt információt, kérjék meg a beszélőt, hogy magyarázza meg a lényeget. Gyakran a legkisebb ellenállás útját választjuk és azt mondjuk el a hallgatóknak, amiről azt hisszük, hogy feltétlenül tudniuk kell, ahelyett, hogy azt magyaráznánk meg nekik, amire szükségük van. 7. Jegyezzük meg, hogy minden kontaktusnál arra kell törekedni, hogy a legérthetőbben és legvilágosabban fejezzük ki gondolatainkat. A feltételes mód használata jó benyomást kelt a hallgatókban. Ezért ne feledjük, ami a beszélgetés alatt történik, az nagyon lényeges dolog. Lehetséges, hogy befolyásolja egész életünket. Ezért ne kerüljük a kontaktusokat azokkal, akikkel összehoz a véletlen. Ne dobjuk el a lehetőségeinket. (Külföldi források alapján) •Si i® -Sí :a ■s•§p 1 5 I -a H N It 1 'S? a £ ■ o M ir
