Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-21 / 11. szám
b, legfárad- 3b, legszima- földrajzkuta- OTíák, amint sétára indul- k kezükben kelfogantyú- isszőt. Hiába ja a piszkos, énül az eget, iggal tudnak ;arokra, ahol drajzi alaku- ; dereng egy •nindig átcsu- ágon egy kis t elkerülnek i szelek. Aki igyacskájába elyezte — az s a meteoroul félrehúz- kész ebédet, amíg a férju- l, gondosan i fehér hol- babát, csak tagúkra húz- szegélyezett és leszalad- : sarkára, le- :rítés kőalap- a gyerekko- odakínálják annak a gyér ifl^a ajándék gonddal vi- rezdülését se mák egymás tt piroslanak : egyenletes tulipánültet- osi forgalom mcióival el- . Nincs róla gyal sem állt jssával, föli- iogy „Fönn- háborítatla- ís közt, mint iumban. •s, épülés ez mának is jól tdalmi élete, zédjait nem 3b közösség Itt bezzeg nak a biztos kelődve, tarol lépésre jk van a kö- tt otthonos- ajta egymás ádnak a tag- 3 a babáról :tesen: óh, a ez. De ha lek az előz-r be nyomnám ik nálam, fia- ■nyen sportolnak, libben- :okon, Juan. i. Nem érdesem az, hogy iákban jársz, ikkal öregebb sak rájuk se : amúgy sem óságodat. De lek a lányokéi, hogy mit issének vagy lem. Minden- mi mellőlük i. S ha egye- is el akarom ;at. Mindket- ;y nincs az az :os kislánnyá kkel a csinos véletlen. Azt y queen váltam a most i'g Yeats legott eszembe m. Már te is ed a játékot, [találnod azt zongorádat, mosolyt, és íM Mennyit d, Juan. ;k neked, is- yvást, pedig szemrevéteményekre - amíg a kismama eljutott odáig. Életregények tárulnak ki ilyenkor, amelyek egyébként szemérmesen szoktak megbújni az egyszoba-kony- hás lakások rejtelmeiben. Persze egyszerű, igénytelen történetek ezek: a romantika nagyvonalú izgalmai nemigen szoktak e szegényes sorok lakóhelyein kivi- harzani. De a legcsöndesebb életnek is megvan a joga, hogy egyszer, egyetlenegyszer, a vallomások ellágyult pillanatában éposszá magasztosítsa magát. Nos, az egyik kismama itt mondta el az ő életének regényét, amint itt következik. Nagy Endre X Tudja, naccsám, az egy kész regény, ahogy én az urammal először összeismerkedtem. Csak le kéne írni és máris könyv lehetne belőle. Úgy kezdődött, hogy délután egyedül maradtam a lakásban; a mamámnak valami dolga akadt, már,nem emlékszem, hol. Én nem bántam, inkább még örültem is neki, mert aznap valami különmunkát hoztam haza az irodából, legalább szép nyugodtan, háborítatlanul lekopoghattam. Már akkor tél volt, mint most, korán sötétedett. Egyszer csak csöngettek kívülről. Kinéztem az előszoba ajtaján; egy kéményseprő állott künn a folyosón. Elvégre a kéményseprő olyan hivatalos személynek számít, mint a levélhordó, vagy mint az adókézbesítő; gondolkozás nélkül kinyitottam előtte az ajtót. Csak amikor már ott álltunk ketten a kis előszobában, akkor ijedtem meg, hogy talán mégse kellett volna beengednem. Olyan ijesztő volt kormos fekete arcával, amelyből csak a két szeme és a szőke bajusza világított ki. Olyan volt, mint egy negatívfénykép. Még azt is hozzáteszem, hogy leánykoromban nagyon félős voltam; a mamám sokszor ki is nevetett miatta. Egy kis szorongással kérdeztem hát tőle, hogy mivel szolgálhatok. Ő azt felelte, hogy ép a szomszéd lakásban tisztogatta ki a kályhákat, átnézett hát ide, hogy hátha itt is baj van a kályhával.- Már miért lenne baj a kályhánkkal? Erélyesen megmondtam neki, hogy a kályhánkban most is ég a tűz, hogy csak úgy pattog, semmi hiba sincs benne. Erre ő megvakarta a fejét és azt mondta: kár. Hallottak ilyet? Még az a kár neki, hogy a téli hidegben a kályhánk jól szuperál! Szárazon megmondtam neki, hogy itt semmi keresnivalója nincsen és csak úgy tuszkoltam őt kifelé a hangommal:- Na gyerünk, gyerünk! Kívül tágasabb! De ő meg se moccant; két szétvetett lábán olyan szilárdan állt ott, mint egy fekete gránit- oszlop. Azt mondta, hogy ha már egyszer rászánta magát, hogy bejöjjön, nem olyan sürgős, hogy elmenjen innen; legalább egy kicsit elbeszélgethetnénk. Még el is mosolyodott hozzá. Juj, de ijesztő volt, amint fekete arcából a foga és szemefe- hérje kivillogott, összeszedtem minden erélyemet, úgy mondtam neki:- Nekem semmi beszélniva- lóm sincs önnel! Erre azt felelte, hogy ezt mindjárt gondolta. Nem is arról van szó, hogy nekem van-e be- szélnivalóm vele, hanem ő szeretett volna már régóta beszélni velem, csak az alkalmat leste hozzá. Mindig reménykedett, hogy egyszer talán majd csak itt is panasz lesz a kályhára. De az ő nagy pechjére pont ez az egy megátalkodott kályha csak nem akart megbolondulni. Ma délután a szomszéd lakásban dolgozott, látta, hogy a mamám elment hazulról, számított rá, hogy egyedül leszek otthon, azért csengetett be. És mindezt csak úgy egyszerűen a szemembe mondta! Bizonyosan naccsám is megfigyelte már, hogy a kéményseprőket sose szokás közelebbről szemügyre venni. Pedig van kéményseprő fiatal, öreg, sovány, kövér, alacsony, magas, de az mind egyformán csak kémény- serpőnek számít. Mint ahogy az ember ha megijed az utcán, válogatás nélkül, találomra fordul a sarki rendőrhöz; nem megy a másik sarokig csak azért, mert ott egy vállasabb rendőr posztok A közfelfogás szerint rendőr: rendőr és kéményseprő: kéményseprő. De ott abban a homályos előszobában meg voltam ijedve és csak akkor láttam, hogy az az én kéményseprőm micsoda egy szálas, erős ember volt. Annyi lettem volna én csak neki, mint egy veréb a sasnak. Elfulladt a hangom a félelemtől és majdnem sírvafakadtam.- Mit akar itt? Menjen innen! - mondtam neki. Node amint megszólalt, egyszerre eloszlott a félelmem. Azon a remegő hangján rögtön érezni lehetett, hogy jobban meg van ő ijedve, mint én. Úgy hebegett, dadogott, amíg kinyögte a mondanivalóját, olyan szánalmas volt, hogy szinte bizony megsajnáltam. Képzelje nacs- csám, ott az előszobában szerelmet vallott nekem. Elmondta, hogy már régóta szemmel tart engem, mindent tud rólam, szeretett volna megismerkedni velem, de sose kínálkozott rá alkalom. Végre ma délután elszánta magát; nem bánja, lesz, ami lesz, megkockáztatta, hogy kidobom, de mégis betolakodott ide. Hát, amint mindezt nagyne- hezen elmondta, utána olyan kacagás fogott el, hogy nem bírtam magammal. Egy kis jégszekrény állott az előszobában, annak nekidőltem, úgy nevettem pukka- dozva. Ő elszörnyedve csak nézett, nézett egy darabig, aztán dühösen kiáltotta:- Ha szabad kérdeznem, mi van ezen olyan nevetni való? De annyi keserűség volt a hangjában, hogy magam is megijedtem tőle. Szégyenkezve mentegetődztem, hogy ne haragudjék, de mégis csak furcsa.- Mi a furcsa? - förmedt rám majdnem durván. Hát édes istenem! Megpróbáltam kimagyarázkodni előtte, amennyire csak lehetett.- Ne csudálkozzék - mondtam neki, - hogy elfogott a nevetés, de nekem eddig még sosem jutott az eszembe, hogy a kéményseprő is lehet szerelmes. Az én képzeletemben eddig a kéményseprő valami az emberi társadalmon kívül élő exotikus lény volt; eddig úgy gondoltam, hogy a kéményseprő külön születik kéményseprőnek; már amikor a világra jön, olyan kormos, olyan fekete. Ő csak nézett rám hosszan azzal a villogá szemefehérségé- vel, hogy a hátamba állott tőle a borzongás. Egy szót se szólt, csak nézett, nézett, aztán sarkon fordult, kiment a folyosóra és úgy becsapta maga után az ajtót, hogy az egész ház megrendült tőle. Én pedig visszamentem a szobámba, hogy folytassam a munkámat. De nehezen ment, nagyon rosszul éreztem magam; bántott, hogy ilyen keserűséget okoztam neki. Egy kis babonás sejtelem is nyugtalanított. Azt mondják, hogy a kéményseprő szerencsét hoz. Talán módjában is áll, hogy bosszút álljon a szerencsémen, amiért olyan kíméletlenül megsértettem. Körülbelül egy óra elteltével megint csöngettek. Most egy elegáns, magas szőke fiatalember állott a folyosón; de nem olyan volt, mint azok az ügynökök, akik sorra be szoktak csöngetni az ismeretlen lakásokba, inkább olyan ünnepélyes volt, mint aki most megy első vizitre. Biztosra vettem, hogy eltévesztette az ajtószámot és csak úgy a kémnyíláson kiszóltam hozzá, hogy kit keres. Ő megemelte a kalapját és illedelmes hangon válaszolta, hogy ő az előbb illetlenül viselkedett, nem lett volna szabad köszönés nélkül elrohannia és azért jött, hogy legalább utólag bocsánatot kérjen a modortalan- ságáért. Akkor meresztettem csak nagyra a szememet bámulatomban! Képzelje naccsám, a kéményseprő volt, de szépen kimosakodva, vasárnapi ruhájába öltözködve. De úgy nem hasonlított ebben az alakjában a kéményseprőhöz, mint ahogy az ékszer nem hasonlít a tokjához. Próbáltam emlékezetemben valami picurka azonos vonást fölidézni, de csudák csudájára még a hangja is mintha egész más lett volna most. Bebocsátottam a szobába, leültettem és hosszasan elbeszélgettünk. Elmondta, hogy az apja jómódú kéményseprőmester, sok segéddel dolgozik és bárha ő egyetlen fiú, az apja kívánságára ő is „pick aut“ kezdte a mesterséget. Ha eljön majd az ideje, csakis így fogja tudni átvenni az apja cégét. Különben ő is jól érzi magát a munkájában, nem is cserélné föl semmiféle más mesterséggel sem. Meg még sok mindenről elbeszélgettünk ... hiszen képzelheti, naccsám. Bevárta, amíg a mamám hazajött, utána is ott maradt jó sokáig, alig akaródzott neki elmenni. Azután a vasárnapjait velünk töltötte, szabályosan megkérte a kezemet; az apja eleinte az orrát fintorgatta, de azért ingyenlakást adott a házában és amikor a kisleány megszületett, (mert leány hál’ Istennek, én mindig így kívántam!) én lettem az ő legkedvesebb gyereke. H át így volt. És mondhatom, hogy senki más asszonnyal se cserélnék. Én látom, hogy hogy van másutt. A férj ha elmegy hazulról, előbb kiöltözködik, kiborotválkozik szépen, magára szedi ami szere- tetreméltósága csak van, aztán amikor hazajön, gyorsan leveti magáról a finom ruhát és a finom modort, mindent. Az én uram ellenkezőleg, odakünn az egész világ számára kormos, fekete arcú kéményseprő. Még csak eszembe se juthat a féltékenykedés; még csak arra se gondolhatok, hogy csak úgy pajkosságból megcsipked -egy-egy nőszemélyt, aki véletlenül az útjába vetődik. Ugyan! Hát hol az a fehércseléd, aki eltűrné, hogy hozzányúljon azzal a füstös kezével! De otthon bezzeg mindig ki van mosakodva, ki van öltözködve szépen és az mind nekem, csakis énnekem szól. Megfogadtam, hogy a leányomat is csak kéményseprőhöz adom, ha majd megnő. Meggyőződésem, hogy minden nő boldog lehetne, ha kéményseprő lenne a férje. Dehát - sajnos - a kéményseprő kevesebb, mint a nő. Ezért van - amint hallom - annyi boldogtalan asszony a világon. A tiBHBM&RőÜBE leztem az egyik lányt. Milyen jól áll rajtuk a ruha. Milyen nyugodtan élnek, és milyen nyugodtan járnak- kelnek. A szemük, a hajuk, a lábuk, a combjuk, a fenekük. Szerettem volna letérdelni elébük és odaadni nekik a virágot. Az egyik, a másik; így hát ezt a két lányt is cipelem magammal a virággal együtt, amit itt viszek neked. Micsoda erőfeszítés, mire végre eljutok hozzád. Pedig a hirtelen rámtörő szorongás a liftben még hátravan. Ez minden, amit az életben megtanultam, ez a hirtelen, csendben rám törő szorongás, amelyet észre sem vesz senki. Még szeretem is, mert ilyenkor meglátszik rajtam, óriásira tágul a szemem, csak nézek, de nem látok semmit, s az emberek lesütik előttem a szemüket, én meg erősnek érzem magam, talán még tartanak is tőlem, ki tudja, lehet, hogy még ez a két eszméletlenül sportos lány is megijedne tőlem. Miért, Istenem miért ez a szorongás, mikor olyan csinos vagyok, olyan fiatal, mikor ennyire szeretlek, és te is ennyire szeretsz, és semmi szükségem ezekre a sportos krapekokra, illetve a kamaszos, ődöngő srácokra, akik olyan kiegyensúlyozottak a nyüzsgő metrókocsikban. Persze tudom, hogy az élet más, már elmagyaráztad türelmesen, sok szeretettel, de talán, ha nem lábad könnybe a szemed, hanem ha kitalálod azt az angol szót. De nem. Egy szót sem tudtál kinyögni. S azóta meg akarlak ölni. És megint ott vagyok, ahol voltam, a csőd kellős közepén. Míg jöttem idefelé, darabokra törtem ezt a napot, a születésnapodat, amelyre a virágaiddal és az almáiddal ébredtem. Mennyi szeretettel kerestem, vásároltam, mennyi gyöngédséggel válogattam össze őket darabonként, neked, szerelmem, a születésnapodra. Ezzel a kereséssel, vásárlással, ezzel a válogatással töltöttem az egész napot, miattad, Juan, mert este érkezel Brüsszelből. Addig kószáltam a lakásod felé, míg ideértem eddig az ágyig, amelyben most fekszem. S ez még mindig a jelen, Juan. Kétségbe vagyok esve, olyan egyedül vagyok, olyan szomorú, és any- nyira fölöslegesen szép. Elcsábítottam az egyik olyan lánytól ezt a fiút. Túl vagyunk az ölelkezésen, és már azt is elmondtam neki, hogy ma megöltem egy Juan nevű zongoristát. Először nemigen értette, de lehet, hogy úgy meséltem el neki, hogy először a születésnapi ajándék, a meglepetés a hazatérésedre, aztán, később, hirtelen jött az előre megfontolt bűntett, a tökéletes, telepatikus bűntény. Végül megértette: azzal, hogy otthagytam neked az ajándékot, a virág én lettem, az alma pedig te. Én vagyok a virág, te meg az öreg, rothadt, halott alma. Megint egyedül vagyok, Juan, ismét menekülök, s milyen rettenetes most ez a menekülés, most, hogy már nem hagyok nyomokat neked. Csak ülök itt, ezen a vasútállomáson, és nem tudom, melyik vonatra szálljak. Vissza Párizsba... Nem merek, nem merek addig, míg fel nem hívlak előbb. Amott a telefon, de nincs bátorságom, most az egyszer nem merlek felhívni. És te, hogy fogsz felhívni te, mikor ez egyszer nem hagytam mögöttem semmi nyomot. Szegény Juan, hány órát zongorázol majd át naponta, míg visszatérek. Nem érdemiem meg, hogy visszamenjek hozzád, Juan. Ne felejtsd el, hogy megöltelek. V an egy lehetőség, egy a millióhoz, Juan, hogy megmeneküljek. Minden rajtad áll vagy bukik. Őrült vagyok, teljesen őrült, s most mégis, egy szempillantás alatt vidám lettem és optimista, hisz tőled függ minden. Föl kell hogy hívj, Juan, és itt, és nem lehetetlen, érted, nem lehetetlen, itt vagyok a marseille-i állomáson, csak ki kell találnod, emlékszel, itt ismerkedtünk össze. S ha majd beszélünk, köszönd meg nekem a virágot, Juan, de azt a szót, hogy alma, ki ne ejtsd. Mondd azt, apples, köszönd meg a finom applest, Juan, jó? Egy pajkos kislánynak mindig van jövője. Ne felejtsd el, Juan: apples, kérlek, és köszönöm innen, Mar- seille-ből. Végh Zsoldos Péter fordítása (* perui író) Lenka Bot'anská Andrásyová: Akt tükörrel olaj, 1969 (Gyökeres György fotoreprodukciója) Összeállította: Mislay Edit *v:-f
