Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-01-17 / 2. szám
D i/asárna 9 ROZSDAFOLT A LELKIISMERETEN II. A KOLLEKTÍV BŰNÖSSÉG BENESI ELVE A Národná obroda Rozsdafolt a lelkiismereten címen közölte Svätoslav Mathe további írását. A szerzőnek ez a fejtegetése is a háború utáni események közötti összefüggések, valamint a múlt és jelen összevetésére késztet. Ám az írás értéke ettől lényegesen nagyobb: őszinte szembenézés a múlttal, ami a mai politika alakításának elkerülhetetlen feltétele. Benes köztársasági elnök 1945. június 10-én a nácik által elpusztított Lidice községben elhangzott beszédében nyilvánosan meghirdette a kollektív bűnösség elvét. Ott még csak a szudétanémetekre vonatkoztatva: ,,A német nemzetet egészében teszem felelőssé a nácizmusért és annak minden gaztettéért, amelyekkel dicstelenül örökre beírta magát az emberiség történetébe... Tudom, olyan németek is akadtak, akik e szörnyűségnek tudatában voltak. De itt a németek többségének közvetlen bűnéről van szó, s ezért a németség egésze felelős. “ SAJÁT SZÜLŐFÖLDJÜKÖN „IDEGENEK" Kollektív bún nélkül nem lehetett volna kollektív bünhödés. Ezt ugyanúgy tudta Benes, mint kormánya és az egész csehszlovák politikai képviselet. Ezért a kitelepítést a politika szférájába kell terelniük, mert jogilag semmiképp se indokolható. Az emberi jogokról és erkölcsről nem is beszélve! Az írás szerzője szerint is megdöbbentő, hogy ezt a szörnyűséges elvet épp Lidice mártírok vérétől áztatott földjén hirdették meg, amelynek lakosságát a nácik pont ennek az elvnek a szellemében lőtték halomra ... A németek kitelepítését a győztes nagyhatalmak potsdami értekezletén a kollektív bűn elve alapján hagyták jóvá. Ám az 1945. augusztus 2-án aláírt záróközlemény is annak bizonyítéka, hogy ez az elv nem egyeztethető össze az általános jogi normákkal, sem a nemzetközi joggal és az akkor érvényes nemzetközi megállapodásokkal sem. Értelmezése lehetett ellentmondásos. így például a 13. cikkelye inkább úgy magyarázható, hogy kitelepítendők azok a németek, akik 1938. szeptember 30., illetve 1939. március 15. után telepedtek le Csehszlovákiában, tehát nem vonatkozik azokra, akik már a müncheni döntés előtt ott éltek! A dokumentumban az általános vagyonelkobzásról sincs szó. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a győztes hatalmak közül a tömeges kitelepítéshez csupán a Szovjetuniónak fűződött érdeke. A szovjetek elképzelése szerint így problémamentes helyzet alakult ki saját befolyási övezetükben, ami szerintük indokolta a szovjet-lengyel határ nyugatabbra tolását, valamint a németek kiűzését a jelenlegi Nyugat- és Délnyugat-Lengyel- ország területéről. A kollektív bún elvével való kényszerű egyetértés volt az adó, amit a nyugati hatalmak szövetségesüknek fizettek. A gyakorlatban ugyan elfogadták, ám jogi fenntartásokkal éltek, s talán ezzel magyarázható, hogy az Egyesült Államok Kongresszusa a potsdami egyezményt nem ratifikálta. Említésre érdemes, hogy a kitelepítésről elnöki dekrétumnak megfelelő jogerejú norma Csehszlovákiában sem létezett. Dekrétum csak a németek, a magyarok és árulók vagyonának elkobzásáról és gyors felosztásáról jelent meg. Csupán kormányhatározat szabályozta az „idegen" lakosság kitelepítését és belső áttelepítését. A kitelepítés tehát körmönfont paragrafuscsavarintással az idegenekre vonatkozott, ugyanis a hírhedt 33. sz. dekrétum a németeket (és magyarokat) megfosztotta csehszlovák állampolgárságuktól, így lettek szülőföldjükön a jog értelmében idegenek. KÖZÉPKORI MÓDSZEREK A potsdami egyezmény lehetővé tette 2,5 millió német kitelepítését Csehszlovákiából (750 ezret a szovjet, 1,75 milliót az amerikai és brit zónába). A dokumentumokban „vad kitelepítésként“ emlegetett akció keretében már korábban kiűzött németekkel együtt a kitelepítettek száma elérte a 3,2 milliót. A számúzötteket negyven tehervagonból álló szerelvények szállították. Egy vagonba harminc személyt zsúfoltak. Az adatok szerint a kitelepítéshez 67 000 vagonra volt szükség. (Ha ezeket összekapcsolták volna, ilyen óriási szerelvény hossza megfelelt volna a Prága és Poprád közötti távolságnak.) A kitelepítettek poggyásza nem haladhatta meg az 50 kilót (csak kivételes esetekben a 70 kilót). Értékes tárgyat (drágakövet, aranyat) nem vihettek magukkal. Miután ingatlanjukat már elkobozták, ez a tilalom teljes kifosztásukat jelentette. A kitelepítésre váró szudétané- metek „második kategóriájú" személyeknek számítottak. Munkaszolgálatra kötelezték őket, meghatározták maximális jövedelmüket (amit munkájukért kézhez kaptak), a bér további részét külön alapba folyósították, amiből a kitelepítésüket fedezhették. Az alábbiakban a szerzőt szó szerint idézem: „A csehszlovák kormány nem elégedett meg azzal, hogy ezeket az embereket teljesen kifosztotta. A mezőgazdaságban a németek többnyire ingyen dolgoztak. Ha esetleg egy-egy német még jobb helyen dolgozott, bármikor át kellett adnia helyét az arra igényt tartó csehszlovák állampolgárnak. A németeket bármikor kiűzhették otthonukból, ha házukra valaki szemet vetett. Élelmiszerjegyeket (szándékosan) olyan mennyiségben kaptak, mint a háború idején a zsidók a protektorátusban. A németek közlekedési eszközt csupán munkába menetkor vehettek igénybe. Lakóhelyüket nem hagyhatták el. Számos további korlátozás szerencsére csak helyi érvényű volt és csak bizonyos időre szólt, mint például a barbár intézkedés a német egyházi temetési szertartások betiltása, az átnevezésre kijelölt gyermekek elszakítása stb. “ A kitelepítés előtt el kellett hagyniuk otthonukat, ún. gyújtőtáborokba (104 működött belőlük) összpontosították és ott nyilvántartásba vették őket. A szerző megrázó eseteket sorol fel. Egy személyt (amiért elszökött a táborból) 50 botütésre ítélték, majd hosszabb kínzás után alsónemü- ben, hátrakötött kezénél fogva az oszlopra akasztották, ahol erős viharban este nyolctól hajnali négyig függött. E kínzásba belehalt. Ám elég a szörnyűségekből. Csupán annyit, hogy így bántak azokkal a csehekkel is, akiket a németekkel való együttműködéssel gyanúsítottak. S történt mindez a huszadik század derekán! ETNIKAI TISZTOGATÁS BENES-MÓDRA A kormány 1946 elején a korábban kivételezett német antifasiszták kitelepítéséről is döntött. 1950-ben a statisztikában még mindig 165 117 német szerepel. Jobbára specialisták és vegyes házasságban élők. A nemzeti állam délibábja azonban tovább kísértett. Az itt maradt németeket a határvidékről az ország belsejébe telepítették és szétszórták. A cikk olvasása közben nehéz szabadulni a gondolattól, hogy a né- metellenességnek anyagi motívumai is voltak. Az ott maradt ingó és ingatlan vagyon értékét 350 milliárd koronára becsülik (a két háború közötti árfolyamon számítva). Az ingóságokat többnyire szétlopkodták. Sokan épp a kitelepítésnek köszönhetően jutottak felbecsülhetetlen értékekhez. Emberi gyarlóság. Az olcsó zsákmányban reménykedő cseh átlagpolgárokat bizonyára nem volt nehéz meggyőzni a kegyetlen kitelepítés szükségéről... A határvidék elnéptelenedett. A föld megműveletlen maradt, nagy területeket a hadsereg foglalt el. Az iparból a szakemberek eltávoztak. Az épületek pusztultak, a gépi berendezés tönkrement és műszakilag is elöregedett. MÁSODIK MÜNCHEN A fasizmus vereségével a német területen véget ért a gonosz hatal- / ma. A német nemzet többsége becsületesen szembenézett múltjával és a békét, az európai együttműködést választotta. Pedig Beneá a köztársaság jövőjét épp a németektől féltette. Bár sejthette, hogy az új európai elrendezésben az ország függetlenségét és szabadságát elsősorban a keleti szövetséges veszélyezteti. Ez a szövetséges 1948-ban Benes és Csehszlovákia számára előkészítette a második Münchent. Mit ír erről az idézett cikk szerzője? „E második München erkölcsi előjátéka a szudétanémetek kitelepítése volt. A nemzet és politikusai ennek köszönhetően vesztették el a jog, a demokrácia és a humánus értékek iránti érzéküket, és válhatott az egyén s ezáltal a nemzet szabadsága és méltósága üres fogalommá. Ami éppen a februári eseményekkor oly rettenetesen hiányzott nekik. “ A szerző írásának befejező részében leszögezi, hogy egy nemzet szülőföldjéről való kiűzésére senki embernek nincs joga. S ha valaki mégis ezt teszi, e jegyet örök életében viseli és rozsdafoltként hordja lelkiismeretén. Svätoslav Mathe írásában a magyar nemzetiség háború utáni tragédiájára ugyan nem tér ki, ám megállapításai, következtetései politikai, emberi és erkölcsi vonatkozásban reá is érvényesek. Zsilka László A németek kitelepítéséhez 67 000 tehervagont vettek igénybe Archív-felvétel Ivan Kamenec a XX. századi szlovák história tudós kutatója, aki legutóbb a Tiso-állam zsidóüldözésének hiteles összefoglalójával keltett - méltán - a szokásosnál nagyobb közfigyelmet. Legújabb müve az első Szlovák Köztársaság nagyjából hatesztendős története - tö- mören és csehül jelent meg Prágában. (Slovensky Stát, Anomal, Praha, 1992.) I dőszerű munka ez, talán és legfőképpen azért, mert a szlovák történészek mostanában kezdik felülvizsgálni korábbi tevékenységüket. Többek között nemrég a hatkötetes akadémiai szlovák történetről közölt eleven disputát a Slovenské Pohfady. Természetesen ennek a könyvnek másfajta aktualitása is lehetne, hiszen mégiscsak az új szlovák állam születésének pillanatában látott napvilágot. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy Kamenec nem szereti a manapság oly divatos histori- zálást. A prágai Reflex hasábjain fejtette ki: ,,A történelem az élet tanítómestere. Cicero mondása szépen hangzik a latin órákon, de a gyakorlatban nem érvényes. És érdekes, hogy a történelem tanulságaira a politikusok hivatkoznak a legszívesebben. Ismerjük: »Már a történelem is bebizonyította.« és az ilyen bevezető után az következik, hogy a politikus helyesen cselekszik, hiszen a história az ő döntését, mint a leghelyesebbet már előre igazolta.“ Ebben a müvében is leszögezi: ,,A szlovák állam léte a szlovák történelem szerves része - minden tragikus és ellentmondásos jelenségével együtt. Történetét tovább kell kutatni és józanul értékelni, emóciók és politikai előítéletek nélkül. A Szlovák Köztársaságot szükségtelen dicsőíteni vagy démonizálni, és lélektani, erkölcsi indítékokból hibás, nemzetközi szempontból, sőt a demokratikus elvek szerint is elfogadhatatlan lenne elrettentő vagy idealizált képet rajzolni róla, mint a mai szlovák államjogi rendezés előkép- letérői. “ Nem tagadható azonban, hogy a Kamenec által jelzett veszélyek kísértenek a történetírásban éppenúgy, mint a közírásban, vagy a közvéleményformálás egyéb fórumain, Szlovákiában, Csehországban ugyanúgy, mint - mondjuk - Magyarországon vagy Európa más tájain. Ezért is tarthat igényt különös érdeklődésünkre ez a mindössze 138 oldalas pompás történelmi esszé. 1939. március 14-én délelőtt tíz órakor még a szlovák parlament egyik képviselője azt javasolta, hogy esküdjenek hűséget a Csehszlovák Köztársaságnak. Két óra hét perccel később pedig már az önálló szlovák állam kikiáltása mellett szavazott. Szavazott? Szavazásról szó sem volt: az elnöklő Martin Sokol felszólítására a képviselők felállva elénekelték a Hej, Slováci-t, s ez jelentette az új köztársaság kikiáltását. Köztudomású, hogy sem Jozef Tiso, sem pártja nem tervezte eleve ezt az aktust, csak rendkívül komoly nácinémet nyomásra és a magyar revizionista törekvésekkel való fenyegetödzések hatására döntöttek a közös ország felrobbantása mellett. A legkirívóbb ebben a szomorú esetben az volt, hogy az önálló állam legszorgalmasabb propagálója az a Vojtech Tuka lett, akit még 1929-ben hosszú és súlyos börtönre ítéltek, mivel a Horthy-ország javára bizonyíthatóan kémkedett. (S tegyük hozzá: ez a kapcsolat lesz majd a Tisonál sokkalta jobboldalibb Tuka veszte is. A Sznackyt, aki 1929-ben bűntársa volt, kineveztette Rómába szlovák katonai atassénak, a nevezett úr azonban, mint diplomata, egy másik náci-szövetséges országba, nevezetesen Magyarországra disszidált. Ezért kellett Tukának lemondania.) Tiso mindig az úgynevezett ,,kisebbik rossz“ taktikáját követte. Állandóan bizonyítani akarta hűségét a hitleri birodalomhoz, abban a meggyőződésben, hogy hatalmát csak így őrizheti meg (ebben igaza volt), ám addig, amíg az ö kezében van a kormányrúd, sikerül megőriznie a Szlovák Köztársaság viszonylagos liberalizmusát. Mert való igaz, hogy a Szlovák Állam, különösen létének kezdeti szakaszában gazdasági fellendülést is jelentett, nem kétséges, hogy az általános politikai légkör, kivált a németek által megszállt szomszédokhoz, Ausztriához ésacseh-morva protektorátushoz képest - jobb volt. Nem kétséges, hogy főleg ideológiai téren igyekeztek a nácikhoz igazodni, de ez a stréberkedés nem járt komoly hatással. A Rubicont a zsidók általános üldöztetése, vagyonuk elkobzása, valamint deportálásuk jelentette. Tisoék ötezer koronát fizettek minden egyes deportált zsidó vallású szlovák állampolgárért (cinikusan ,,letelepedési járuléknak“ nevezték ezt), azzal a feltétellel, hogy a németek soha vissza nem engedik e szerencsétleneket és vagyonukat sem követelik. Innen nem volt már visszaút. Ez már a visszavonhatatlan fasizmus volt, s így lett a ,.kisebbik rosszból“ a legnagyobb gaztett. M indezt rendkívül nagy tényanyaggal, hűvös tárgyilagossággal bizonyítja Kamenec. Legfeljebb azt kell sajnálnunk értékes könyvének olvasása közben, hogy mindössze néhány sort szentel a szlovákiai magyar kisebbség akkori létének, s egyáltalán nem említi a demokratikus magyar ellenállást. Ha ezt megteszi, még meggyőzőbb lett volna annak a különben kétségbevonhatatlan ténynek az igazolása, hogy a németek tudatosan kijátszották egymással szemben a hivatalos Magyaroszágot és a hivatalos Szlovákiát (a szlovákok zsidóbarátsággal vádolták Horthyé- kat, ók pedig lekommunistázták Tisoékat) s ezt sem a magyar, sem a szlovák ellenzék 1939 és 1945 között nem fogadta el. Izgalmas olvasmány Ivan Kamenec könyve. Hasznos lenne magyarul is olvashatni. E. Fehér Pál 1993. I. 17.
