Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-21 / 11. szám
KULCSÁR FERENC VERSEI Áramlások: Szemek, égbolton arany ablakok, lelkek, kik fényietek, tornyosuló egek, tengerek, teremtés éneklő virágai, madarak, világot kigyújtó, méret len szép szavak: mondjátok ki. Ti beszéljetek. Én hallgatok. Csönd leszek. Néma völgy. Ima. kit szépséged - szálló szél fogalmaz. S betölt. Gyöngyözés Mária könnye, hajnal harmata zöld levelen. Élő sírás, eleven gyöngyözés: éllek. Harmatozz rám, hajnal, fiirdőző zöld levél. Simítsd meg arcom, szívek szelíd anyja, boldogasszonytenyér. A viszontlátás zokogó öröme ne riasszon, ne figyelj a vérző ragyogásra: ülj le, beszélj, merengj el azon, hogy ez a vers, ez a perc, ez a lét mindörökké tiéd s enyém: míg kávéd iszod, hallom, hogy a fény, mint tiszta gyolcs, suhog, s részegen issza mosolyod tudom már, hogy nincs ünnep egyéb, érezni a lét zokogó örömét. Bekerített Isten körös-körül véled, égő csipkebokor lángjai közt élek. Vakító kegyelem s vesztőhely az élet, bekerített Isten körös-körül véled. Egy barátságos külföldi szálloda szobájában ülök, hazautazásom előtti este. Egyedül vagyok, odakint esik az eső. Becsukom és elfüggönyözöm az erkélyajtót, villanyt gyújtok. A fény sárgán terül az asztalra, s egy külföldi légy, talán szunnyadásból riadtan, zümmögő keringésbe kezd. Nem szeretem a legyet; szemérmetlenül az asztalomra ül, sebesen rakosgatja a lábát, s mintha kajánul leselkedne rám. Játszik? Barátkozik vagy bosszantani akar? Olyan ostoba, hogy nem ismeri fel a veszélyt? Elhessegetem. A légy nem tágít, állhatatossága bőszítő. Az esőcseppek halkan surrognak az ablaküvegen, az utca zaja tompán hatol az ötödik emelet magasságába, csönd és magány, s hozzá a tolakodó légy! Zizegve repked a fejem fölött, olykor a kezemre telepszik, felrepül, visszatér. - Agyoncsaplak! — határoztam. Akkor megszólalt:- ön magyar? A kérdés meglepett, csak nem gondolkoztam hangosan anyanyelvemen? Előfordul, hogy olvasás közben egy idegen szó kiejtésével szeretnék hangosan kísérletezni, de hallgatok, nehogy „megszokjam“. S most mégis? A hangom támadó:- Honnan tudja!- Itt sokan megfordulnak — szól ő. - Én, kérem, első látásra megismerem a magyarokat.- Miből? — kérdezem nyersen. Ijedtében hátrál az asztalomról, s amikor vagy háromszáz lépte a távolság közöttünk, így felel:- Önök teljesen egyformák. A fejformájuk, a szívük, a szaguk.- Butaság! - Önkéntelenül a tükör felé fordulok. Az én fejem formája azonos volna az undorító X-ével? A bőröm színe a fakó és foltos képű Y-éval? Az orrom, a szájam, a homlokom, mondjuk, kit is mondjak hamarjában a pimasz rovarnak? Eh, nem vitatkozom egy léggyel. Ó megvárja, míg pillantásommal visszatérek hozzá, s akkor tiszteletteljesen újra megszólal.- Régi lakója vagyok enThury Zsuzsa nek a szobának. Itt alapítottam családot, itt lett gyilkosság áldozata szegény feleségem; egy heves vérű francia úriember agyoncsapta. - Férfias hangja kissé remegő. Részvét ébredt bennem, s ezt ő megérzi. Fokozódó bizalommal folytatja. — Sok gyereket neveltünk fel egészségben. A nyarat szegény megboldogulttal többnyire együtt töltöttük itt a szobában. Megszoktuk és szerettük a falat, az ablakpárkányt, kergetőz- tünk a csillár alatt. Éjszakára a mennyezeten helyezkedünk el. Nagyon kellemes és kényelmes szoba, bizonyára- tetszett tapasztalni. Hümgetek, bólintok. A légy néhány tétova lépést tesz felém, s mély, megindult hangon mondja tovább.- Ahogy jön az ősz, a gyerekek szerteszét repülnek, ki itt, ki amott keres magának biztonságos téli szállást a városban. Hívnak engem is, de tetszik tudni, öreg vagyok én már, nehézkes az efféle kalandos vállalkozásra. Ehhez a szobához kötnek boldog emlékeim.- Mikor történt a katasztrófa? - kérdezem, és arcom, hangom immár merő részvét.- Ma egy hete, kérem. Reggel az ágyon. A szegény megboldogult gyanútlan derűvel sétált fölfelé a takarón, s egyszerre... ó, borzalom! De nem terhelem önt a részletekkel.- Nem terhelsz. Csönd volt.- A tárgyra térek - folytatta végül félénken. - Amiért tulajdonképpen megszólítottam. Egy kérdésem volna...- Halljuk.- Megboldogult nőm kiskorú gyereket hagyott hátra. János névre kereszteltük. Nem vázolom önnek, milyen szokatlan és nehéz feladat volt szárnyára segíteni a fiúcskát. Eleinte együtt repkedtünk itt a szobában, majd az erkély körül, s végre kimerészkedtem vele a térségre. Tegnapelőtt tettük az első nagyobb kirándulást. Olyan boldog volt, fiatal erejének tudatában mámoros és én... én szerencsétlen! Szeltük a levegőt, és észre sem vettem, hogyan kerültünk a pályaudvar fedett csarnokába. A fiúcska egészen elkábult a sok új látnivalótól, minden érdekelte, mint afféle gyereket, tetszik érteni. Én zihálva követtem a magam öreges módján, a füst és a korom köhögésre ingerelt. Egyszerre láttam, hogy a gyerek beröppen egy vonat nyitott ablakán. Rémülten szólítom, indulok utána, egy éles füttyentés, zakatolás, a mozdony nekiered, az ablakot felrántják. Annyit láttam még a kocsi oldalára függesztett fehér táblán: Berlin-Budapest... — Borzasztó, motyogtam a bús apának -, igazán borzasztó. De hát az ügyében mit tehetnék én? Egészen elémbe lépett, ujjam végét érintette, mintegy rimánkodva. — Sokat! Holnap vissza tétszik utazni Budapestre. Tessék őt megkeresni. Nélküle magányos lettem itt a szobában. Budapestről este indul a gyorsvonat. Egy ablakon beSocsátja, s azután... azután már majd csak megsegíti az isten. — S mert hallgattam, biztatón hozzátette: - Jegy- vásárlással nem terhelem önt. — Szívesen segítenék — mondtam —, de hát miről ismerem meg a fiát? — Azonnal rá tetszik ismerni - lelkendezett a légy.- Olyan szép gyerek nincs egész Magyarországon. A szeme csillogó, és csupa értelem. A homloka, az orra, a szája senkiéhez sem hasonlítható. A mozdulatai köny- nyedek, ebben az anyjára ütött, s ha önnek még mindig volnának kétségei, szárnyalásának végtelen szépségű muzsikájáról feltétlenül megismeri. Tehát... — ígérem! — mondtam teljességgel meggyőzötten. Könnyed térdhajlás és a légy elszállt éjszakai szállása, a mennyezet felé. A 13 X*. toi tők a fővári déltájban a b nak és úgy a gyermekkc ját, mint a v van tél, hiát sűrű köd ren ők látnoki t eltalálni arra a hely titokz latai folytán kis kékség a2 rog a téli sz( napfény és a csúf, nyug a vándorma azt az irány tanította mej lógia e titkai Déltájban zák a tűzhel hogy el ne p; ram haza r beágyazzák mikba a drc úgy a slafrol zák a nyúlpr konfekciós f nak a Körön ülnek a vasr. zatára, félre esi függöny csókra a bab téli napfény ez ilyenkor, gyáznak, hoj szalasszák el Ott ülnek mellett és el az alvó bai sorban, min vény virágai hallgatólago; kerüli ezt a írott törvény őrt kivont 1; rat se figyeln tartott hely" nul vannak ii egy magán-s A babána a félóra, de jön ám. Ez a kaszinója, fi ismeri, de a kapcsolja h< nem kell a t hadállásoké pogatódzva, előnyomulni zös téma, é Sággal indul] felé, mintha jai lennéneí beszélnek t roppant gaz belefáradnál K eresztül-kasul járom a várost, helyesebben nem is a várost, csak egyik negyedét, s ez a kószálás mégis mintha végtelen volna, felfedezői kaland, amelyben összesűrűsödik minden fájdalmam. S amit felfedezek, többnyire ugyanaz: problémáink roppant tömege. Juan. Tessék, pár szál virág, itt viszem neked, mondom, ismételgetem magamban, miközben alig várom már, hogy nálad legyek, s csak küzdőm előre magam sarokról sarokra, s mint mindig, hol balra, hol meg jobbra fordulok ezeken a sarkokon, de máskor sosem viszek neked semmit. S íme ott az az utolsó utcasarok is, amelynél már többször kívántam, bárcsak eltűnnék mögötte mindörökre. Meg is próbáltam, de már tudom, most már tudom, végül úgyis te győzöl, mint eddig is mindig, amikor megszöktem, és nyomokat hagytam magam után, hogy megtaláljál. Még sosem szerettem így senkit, és éppen ez az, ami megriaszt. Melletted nincs múlt, melletted csak jelen van, és melletted jövő sincs, mert nem akarom, hogy legyen. S ezért, hát persze, ezért marad csupán ez a végtelen jelen. A virágot már elvittem, ott látod majd a küszöbödön, de én csak rovom tovább az utcákat, és egyre ismételgetem magamban, tessék, pár szál virág, és ez fáj, iszonyatosan fáj. Ma meg akartalak ölni. Odatettem a félig rohadt almákat a virágod mellé, és akkor döbbentem rá, hogy meg is ölhetnélek velük. Csak akkor tudatosult bennem. Addig egyszerűen ajándék volt az a pár alma, mert így szereted, félig romlottan, hogy kom- pótot csinálhass belőle. Akkor ötlött fel bennem a gondolat: megtalálja a gyönyörű friss virágot; gyönyörűek, frissek és üdék, mint én. S mivel betegesen érzékeny, és mellettem öregnek látszik, sokkal idősebbnek, mint én, megpillantja a virágcsokrot, amely én vagyok, megpillantja a lakás küszöbén az almákat, vagyis önmagát, és akkor eszébe villan, hogy meg akartam ölni. És ez végez vele. Belehal. Ha lassan is, de biztosan. Ha rájön, hogy ez fordult meg a fejemben — sőt, el is képzeltem a dolgot, és mégis ott hagytam az almát —, akkor kész, vége. Pedig te semmiről sem tehetsz, Juan. Csak járom ezt a végenincs utat a virágaimmal, a te virágaiddal, és már fűnek-fának odaadnám őket. Különösen egy bizonyos típusú lánytól rettegek, Juan. Elegendő volt elindulnom hozzád a virággal, és máris beléjük botlottam lépten-nyo- mon. Ma van a születésnapod, erre ébredtem mosolyogva, és hogy nagyon, de nagyon szeretlek. Elképzeltelek, ahogyan rád virrad a hajnal ott, abban a tárgyakkal, képekkel túlzsúfolt lakásban, a vendéges párizsi lakásodban, ahol, ha lenne jövője, oly szívesen vesznék, rejteznék el a félelem elől, hogy rám ne találjon soha többé. No meg a zongorád, a zenerajongásod, egyáltalán, ahogyan rajonga- ni tudsz bármiért, ahogy órákat töltesz olvasással, a méltóságod, mely- lyel némán munkához látsz, miközben én menekülök, miközben futva próbálok menekülni előled, és közben nyomokat hagyok magam után, hogy megtalálj. Bocsáss meg nekem, Juan. Ugyan mi megbocsátanivalóm volna, kérdezed mindig. S közben újra és újra megtalálod mindenre a legmegfelelőbb szót, hogy soha se lehessen észrevenni, hogy csak meg akartalak sebezni. A zongorád, az átolvasott óráid, a kottafüzetekkel, ezernyi képpel, rengeteg kacattal teli lakásod. Én nem tudok neked képeket festeni. Tőlem nem kaphatsz ilyen dolgokat. Bocsásd meg nekem, Juan. Ugyan mit kellene megbocsátanom. És valamely angol szó ezredszer, egy szó, amellyel nemhogy kimondanál, még inkább elkendőzöl, mindörökre megkerülsz valamit, de ezt olyan szeretettel, annyi gyöngédséggel teszed, hogy a világ minden jósága benne van. S én a karodba vetem magam, mikor kimondod azt az angol szót, hisz az a szó még a feledést is megszépíti, a feledést, ami én vagyok, és még menekülési kísérletemet is képes vagy egyszerű csinytevéssé változtatni, egy gyereklány csínytevésévé, akinek jövője van. Pedig jelen minden, és ma van a születésnapod, és már amikor felébredtem, a lakásodba álmodtam magam ezekkel a virágokkal, amiket itt viszek neked. A legszebb virágcsokrot veszem meg Jüannak. Megveszem neki a legromlottabb almákat, amiket csak árulnak a piacon, s ma este, ha hazaérkezik a sikeres brüsszeli koncertje után, ott találja majd a virágot, és megfőzheti a kompótját. Ez volt az egész programom mára, Juan. Semmi több. No jó, talán még annyi, hogy találkoztam az egyik fiúval, akit gyűlölök, egy sráccal azok közül, akikkel megcsallak, és aki előtt azzal dicsekszem, hogy Juan ma este érkezik meg Brüsszelből, újabb győzelemmel a tarsolyában, de az már az én titkom marad, hogy az a sok-sok év, amivel öregebb vagy nálam, ma ismét több lett eggyel. Könnyes volt a szemem, mikor felébredve arról álmodoztam, hogy milyen gyönyörű nap lesz ez a mai, micsoda meglepetést szerzek neked, ha megérkezel. A virág. A kompót. Olyan volt, mintha éppen kimondtál volná egy angol szót, a napom hátralévő részével kapcsolatban, azzal az ötletemmel kapcsolatban, mely épp akkor fészkelte magát az agyamba, hogy aznap még összeadom magam valamilyen sráccal, akivel csak azért csallak meg, hogy dicsekedhessem veled. De nem voltál ott. Nem voltál ott, és az az angol szó sem hangzott el, amellyel pajkos kislánnyá változtathattál volna, s eszembe jutott az a rengeteg idő, amit munkával töltesz, az akaraterő, amivel képes vagy órák hosszat gyakorolni, szeretni engem, és tudni mindenről. Igen, te mindent tudsz. Szeretnélek megölni. Van egy lánytípus, amelyiktől rettegek, Juan. A virág, amit viszek neked, ismételgetem egyre, s közben már fel is tűnt kettő közülük, és én Alfredo Bryce Echerrique* legszívesebbei a csokrodat. !V talabbak, és f sak. Könnyed nek erre-arra Mennek a do! kelné őket a z örökké divatji és talán az sen vagy, mint öl nézz, Juan. E látod őket. lm én betege vág; nak, Juan. N kívánok jobba hogy szeretke: esetre szeretr azt a fiút, aki dűl látom őke mami mellólü ten jól tudjuk, angol szó, ami tudnál változr lányokkal hoz mondtam, ho| gyök. A min; charming, a m csodálatosabb rólam. Rád m tudod, hogy e mert nem sik a szót, és gy Hazudtam nel azzal is tis* kell szenvedni A virág, mételg közben már ]
