Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-21 / 11. szám
Magyar glóbusz TALLÓZÁS A MAGYARORSZÁGI SAJTÓBAN Talán nem is akad olyan sajtóorgánum Magyarországon és Magyarországon kívül, amely ne foglalkozna rendszeresen azzal a roppant komoly kérdéssel, hogy mit jelent a történelemben és a jelenben - magyarnak lenni. História Nemzet-megvallás Kétségtelenül az egyik legfigyelemreméltóbb választ a népszerű folyóiratban, a Históriában találhatjuk, mégpedig a szerkesztő, az egykori művelődésügyi miniszter Glatz Ferenc tollából, aki jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének igazgatója. „Magyar az, aki annak vallja magát - az egyetlen, történelmileg és tudományosan adható válasz csak ez lehet. Az egyénnek legszentebb joga dönteni arról, hogy ö milyen közösséghez tartozónak vallja magát. A nemzethez tartozás nem „objektív“, hanem elsősorban tudati viszony. És az egyén maga döntheti el, hogy magát milyen alapon - akár származás, akár anyanyelv, akár kulturális hagyomány alapján - minősíti magyarnak, szlávnak, románnak vagy zsidónak, cigánynak, bos- nyáknak stb. És ha az állam elfogadja az etnikai (és egyéb közösségi) hovatartozás ezen egyéni (perszonális) alapelvét, akkor biztosítania kell a területén élő minden polgár számára e szabadság védelmét. Az egyén szabadságának határt csak a másik szabadságának védelme szabhat. És az így létrejövő nemzeti (és egyéb alajxin szerveződő) közösségeknek tudomásul kell venni, hogy gondolatvilágukból ki kell űzni minden olyan évszázados rossz beidegződést, amely az egyénre bármiféle nemzeti azonosságtudatot rá akar erőltetni. Az asszimiláció, pl. az egyén magyarságának vagy szlovák, német, zsidó stb. voltának elvesztése nem lehet közösségi cél, mint ahogy a disszimiláció, az unokák visszamagyarosítása, vissza- szlovakizálása sem lehet az. De elvitatni az egyén jogát akár az asszimilációhoz vagy értékkülönbséget tenni az etnikumok között és az etnikumon belül - csakúgy értelmetlen összefüggésekhez vezethet a térségben. A modern nemzetfelfogás alapja csakis az egyén hovatartozásának szabad meghatározása, a megvallás lehet.“ Magyar HaraNc/ Nemzettudat és demokrácia Bojtár Endre irodalomtörténész és műfordító úgy ismert elsősorban, mint a közép-európai kultúrák alapos kutatója, aki jól ismeri a litván, a lengyel, a cseh történelem és nemzettudat kérdéseit. Most arról nyilatkozott, hogy sokan szeretik hangsúlyozni: „’borzalmas’ bajok vannak a magyar nemzeti tudattal. Pedig csak arról van szó, hogy ezek az emberek a nemzetvezetés, a nemzeti bárd szerepére készültek egész életükben, és most hirtelen kiderült, hogy erre nincs szükség. Egy olyan jellegű nemzeti eszmének ugyanis, hogy valami vagy valaki ellen vezetni, illetve védeni kell a nemzetet, nincs létjogosultsága akkor, ha nincs egy, az egész nemzetet ért sérelem. A mindennapjainkat akkor már nem ez határozza meg. Egy szabad, független országban nem ébredhetek fel úgy mindennap, hogy 'magyar vagyok’ - hanem inkább úgy: ’ez és ez a dolgom, ezt kell csinálnom'. Egy idegen diktatúrában viszont nagyon is elképzelhető, hogy majdnem minden reggel azzal ébredek, hogy uramisten, ebben a helyzetben nagyon kevés a cselekvési lehetőség, megfojtanak, mint magyart. Nagyon sokunknak volt ilyen érzése, és ez akkor indokolt volt. Most azonban Magyar- országon nincs többé jelentése és jelentősége ennek. És itt kapcsolódik ide az, hogy miért tartom károsnak egy szinten kezelni a magyarországi és határokon túli magyarság nemzeti tudatát. Ott ugyanis továbbra is nagy jelentősége van annak, amiről az előbb szó volt. Szlovákiában, Romániában és Jugoszláviában ma is ébredhet úgy mindennap egy ottani magyar ember, hogy uramisten, magyar vagyok, mert ennek ott van fontossága, jelentése, értelme. Őszintén bevallom, hogy nem tudom, hogyan lehetne ebben a kérdésben okosan politizálni, illetve hogyan lehetne egy okos politikát gyakorlatilag is kivitelezni." ■--* r FIÁI A Kell-e cigány iskola? Természetesen - ahogy mondani szokták - a puding próbája az evés. Nem elég meghatározni elméletileg, hogy mit jelent, mit jelenthet a nemzethez való tartozás megvallása, hanem szükséges a jogok és lehetőségek pontos meghatározása. Erről olvashattunk a Beszélőben. . „A készülő oktatási törvény kapcsán minden párt egyetért abban, hogy az iskolaalapítás joga mindenkit meg kell hogy illessen. Ám vannak olyan szakemberek is, akik ezt kevésnek tartják. Bogdán János, a leendő Gandhi-gimnázium pedagógiai vezetője szerint így csak olyan iskolák jöhetnek létre, amelyek mögött fizetőképes kereslet áll, és kimarad az oktatás fejlesztéséből a népesség egy jelentős része - például a cigányság. Külföldi példák alapján is azt tartaná helyesnek, ha - legalább a nemzetiségi szervezetek esetében - az állam nemcsak a diákok után járó fejkvótákat adná az oktatási intézményeknek, hanem magát az iskolát is. Nem központilag kellene eldönteni, hogy melyik nemzetiségnek 'mi jár’, hanem olyan rendszer kellene, amely - bizonyos ésszerű határokon belül - automatikusan garantálná az iskolaalapítás jogát és lehetőségét.“ A HÉT Hogyan nem jelent meg egy könyv? Egy idézet erejéig hagyjuk el a magyarországi sajtót és a Bukarestben megjelenő kitűnő hetilapra, A hétre hivatkozunk. Mert újra és századszor bizonyítja, hogy csupán az egyéni jóindulat és kitartás nem elegendő a nemzetek közelítésében. Dr. Gavril Scrídon a kolozsvári egyetemen adja elő a román irodalom történetét. Ugyanakkor pontosan ismeri nyelvünket, literatúránkat és még a Ceausescu-rendszer idején megírta a romániai magyar irodalom históriáját - románul, románoknak. A kéziratot nyomdába adták, aztán - betiltották. Miért? Scri- don professzor megpróbálta megmenteni kéziratát, de az illetékesek feltételeket szabtak. „A legfontosabb, amelyen megfeneklett az ügy, az volt, hogy azoknak az íróknak még a nevét sem írhatom le, akik elhagyták az országot. Ezzel én nem értettem egyet, mert amit itteni életük alatt alkottak, az a romániai magyarság kultúrájának része. A tudományos munkában nem tehetünk engedményeket a politikának, például milyen erdélyi irodalomtörténet az, amelyik meg sem említi Páskán- di Gézát?” A történethez hozzátartozik, hogy a kézirat máig nem jelent meg, viszont a hetvenhárom esztendős tudós nem adta fel a reményt: most az egyetemes magyar irodalom történetét írja románul. Nem csak orosz gond Gereben Ágnes az Élet és Irodalom hasábjain egy eddig ismeretlen orosz íróra, az 1937-ben született Mark Haritonovra hívja fel a figyelmet, aki azonnal nemzetközi irodalmi díjat kapott első regényére. „Csakhogy ez a kisfiú” - kommentálja Gereben Ágnes Haritonov önvallomását -, „a kilencvenes évek első orosz sikerírója, saját hazája kultúrájából kirekesztve nőtt fel. A sztálini Szovjetunióba nem ismerhette meg Dosztojevszkijt, Anna Ah- matovát, az európai festészetet, az orosz ikonok művészetét. De nem ezt tartja a legfontosabbnak, hanem a rádióból, az újságokból, a külvilágból áradó gyűlöletet. ’Ezt a mérget aztán évekig krákogtuk, köpködtük, míg megszabadultunk tőle. Sok függött attól, mennyire képes az ember lelkileg és szellemileg feldolgozni a külvilágot’ mondja Haritonov, aki a diktatúra ’rendjét’ olykor visszakívánó, reményvesztetten vergődő honfitársainak mostanában szégyenkezve arról beszél, hogy reggelente boldogan ébred. Számára ugyanis az új Oroszország nem az egekig szökő árak, a kiúttalanság, a bűnözés és a maffia világa, hanem a régvárt szabadság és vele az emberhez méltó létezés lehetősége.’ ’Valami nagyon fontos, most mégiscsak rajtunk múlik, tőlünk, a mi mélyben, észrevétlenül folyó munkánktól függ. Új emberek születnek, új kapcsolatok jönnek létre, és ez a legfontosabb, nem a politikai botrányok, kötélhúzások, a lapok szalagcímei.’ ...” így napjaink legsikeresebb orosz írója. Kádár János rózsafűzére Kádár János özvegyének végrendelete alapján elárverezik egy alapítvány, illetve az örökösök részére a volt pártfőtitkár személyes hagyatékát. Összesen 863 tárgy, közöttük egy rózsafűzér. A tárgyak sokszor az embert is jellemzik. Ezért faggatta a riporter az árverezés irányítóját. Kérdés: „Milyen képek voltak a Kádár-villában?” Válasz: „Például egy nagyon szép Szőnyi-tájkép. Tulajdonképpen majdnem mind tájkép. Az a híres Egri-kép, amit én magam is láttam a televízióban, amikor a születésnapjára kapta, azt hiszem, hogy ez a legismertebb kép, ami az árverezési tételek között szerepel...“ Kérdés hangzott el arról is, hogy a számos ajándék honnan származott. „Bruno Kreisky ajándéka egy evőeszközkészlet, Helmut Schmidté egy ezüsttálca, János Károly és Zsófia ajándéka egy ezüstszelence, II. János Pál pápától egy aranymedaliont kapott... Brezs- nyevtől több ajándék is van. Edward Gierektől is kapott ajándéktárgyakat, de magyar ajándékozók is vannak: iskolák és pártszervezetek.“ Kérdés: „Annak idején olyan pletyka terjedt el Kádár Jánosról, hogy nincs a lakásában televízió. Valóban nem volt?” Válasz: „Hát, amit használt, az egy kis Junoszty készülék volt. Ezenkívül még léteznek ajándékba kapott műszaki tárgyak, de ezek többnyire becsomagolt állapotban voltak, és nem használták őket.” Négy sétabotja is volt Kádárnak. E. Fehér Pál összeállítása Molnár Mária misszionárius 50 év előtti vértanú-halála Molnár Mária református misszionárius 42 évesen indult el Krisztus igéjét hirdetni Pápua-Új-Guinea szigetvilágába. Hosszú éveken át oktatott, tanított, gyógyított, szenvedést enyhített és imádkozott. Hazájától távol, földbolygónk túlsó felén, a melanéziai Mánusz szigetén fekete márványtábla őrzi Molnár Mária és társai emlékét. A hat név alatt felirat: „Életüket vesztették japán katonai akcióban 1943. március 17-én.“ Molnár Mária 1896. szeptember 11-én született Várpalotán. Vallásos édesanyja tíz gyermekét hasonló szellemben nevelte. Testvérei közül öten még kiskorukban gyermekbetegségekben meghaltak, egy öccse és egy húga felnőtten lett öngyilkos. A család később Budapestre költözött és Molnár Mária a Bethániai Egyletben az Úr szolgálatába áll. Később jelentkezett a Filadelfia Diakonissza Egyletbe. Anatómiát tanult, műtősnővéri tanfolyamot végzett és kórházakban dolgozott. Közben kitört az első világháború és Molnár Mária a legveszélyesebb helyeken, a járványkórházakban vállalt szolgálatot. Ápolónői egyenruháját rövidesen a koronás ezüst érdemkereszt, a vitézségi érem szalagja és a vöröskeresztes érdemérem hadi ékítményekkel díszíti. „IMÁDKOZZATOK ÉRTEM!“ A világháború befejezése után belmissziós munkát végzett. 1925 októberében meghívást kapott a németországi Liebenzellbe. Ott találkozott Friedrich Doepke liebenzelli misszionáriussal, aki még 1914-ben megkezdte Mánusz szigetén Isten igéjének hirdetését. Hatására hosz- szú belső vívódás után megírta életrajzát és beadta kérvényét külhoni misszióra. Előbb visszautasították, majd 1927. április 1-jén megkapta a jó hírt. A Magyar Misszió Szövetség küldte ki Molnár Máriát Mánusz szigetére. 1927. július 12-én Dió- szeghy Miklós ezt írta a Magyar Hírlapban: „Nem mindennapi célra szólította fel adakozásra, a Magyar Evangéliumi Misszió Szövetség tagjait, 2320 pengő útiköltséget és egy lószőr matracot kémek tőlük Molnár Mária diakonissza testvér részére, aki Mánusz szigetére utazik, mégpedig az emberevő pápuák közé, hogy megtérítse őket.“ A BENNSZÜLÖTTEK ELSŐ KARÁCSONYA Molnár Mária 1928. február 15-én érkezett Mánusz szigetére, ahol Doepke és de Roo misszionáriusok fogadták. Mária testvér már az első napon megkezdte munkáját. Nagy hasznát vette annak, hogy a harctéren elsajátította a betegápolást. Nemcsak sebészeti munkát végzett, ha kellett, fogat is húzott. 1928 márciusában már a kis Pitilu szigetén tevékenykedett. Gyorsan megtanulta a bennszülöttek nyelvét. A gyermekeknek iskolát alapított, az asz- szonyokat házimunkára tanította. Az első karácsony estén zsúfolásig megtelt a kis templom meg az iskola. A gyermekek verseket mondtak, a bennszülöttek énekeltek. Mária testvér a kislányoknak zsebkendőt, a fiúknak labdát, az asszonyoknak rizst, a férfiaknak gyufát ajándékozott. Egyre több szigetlakó hagyott fel pogány szokásaival. Molnár Mária látogatta a környékbeli szigeteket is. Fáradhatatlanul dolgozott, közben több trópusi betegségen esett át. MEGLEPETÉS KISÚJFALUN 1935 februárjában táviratot kap, hogy egy olasz hajón hazatérhet. A hír váratlanul érte, de felkészült a hazatérésre. A bennszülöttek sírva kísérték a hajóhoz, amely elindult a trieszti kikötő felé. Május végén érkezett Dunaharasztira, ahol édesanyja élt. Fáradhatatlanul járta az országot. Szeptemberben Erdélyben, októberben Szlovákiában tartózkodott. Itt Kisújfalun Nehézy Károly lelkésznél szállt meg. Kiújult rajta a malária, melyből csak 1936 januárjában gyógyult fel. Ismét visz- szatért Kisújfalura, ahol kedves meglepetés érte. Egri Ferenc haranggyáros 140 kilós harangot öntött a pitilui híveknek. A harang oldalán bibliai idézet pitilui nyelven: - Masda ledui kauni uei (A Mester itt van és hív téged). Az ünnepélyes harangavatás 1936. július 25-én történt. Az avatóbeszédet Nehézy Károly lelkész tartotta. Az érces, tiszta csengésű harang, hacsak lélekben is, összeköti Kisújfalu gyülekezetét Mária testvér kicsi pitilui gyülekezetével. Molnár Mária 1936. szeptember 1- jén indult vissza fekete testvéreihez. A kikötőben nagy tömeg várta. A bennszülöttek új templomot építettek és Molnár Mária fáradhatatlanul dolgozott. Az öregedő diakonissza segítséget kapott Rebeka testvér személyében, akinek költségeit a kisújfalusi gyülekezet fedezte. Áldozatos munkájuk nyomán a hívők száma megszaporodott. „A JAPÁNOK MEGÖLNEK MINKET!“ A második világháború a melanéziai szigetvilágot sem kerülte el. 1942 januárjában az Admiralitás-szi- geteket a japánok harc nélkül megszállták. A kezdetben barátságos hódítók gyanakvóak voltak az európai misszionáriusokkal szemben. Előrenyomulásuk éppen a pápuák földjén torpant meg. 1943 januárjában megsemmisítő szárazföldi vereséget szenvedtek el, amit követett a március 3-i tengeri ütközet. Ezzel a csatával a japánok végérvényesen elvesztették a háborút, ami megpecsételte a misszionáriusok sorsát is. A japánok kémkedéssel vádolták őket, és az ütközet után egy japán tiszt megparancsolta Dopke tiszteletesnek, hogy a fehérek gyülekezzenek a mánuszi Lugoszban. A parancsra összegyűltek Molnár Mária, a Gareis család 15 éves kisfiúkkal, továbbá három katolikus szerzetes, három apáca, a német ültetvényesek és három kínai. A fehéreket az Akikaze japán torpedóromboló várta. Friedrich Doepke így búcsúzott bennszülött segítőjétől: „Az Úr megjelentette nekem, hogy nem jövünk vissza, a japánok megölnek minket.” A hajó Új-Írország felé tartott. A tengeren egy hajó jött a torpedórombolóhoz és lezárt parancsot adott át Sabe kapitánynak. A kapitány sápadtan közölte tisztjeivel: a foglyokat ki kell végezni. A taton deszkából gyékénnyel kivégzőáll- ványt ácsoltak, hogy a hajó ne legyen véres. A foglyokat egyenként vezették az emelvényhez. Felsőruhájukat letépték és csuklójukat ösz- szekötve felhúzták a magasba, majd géppuskasorozattal lelőtték őket. Először a férfiakat, utána a nőket. A kisgyermekeket egyszerűen a vízbe dobták. A kivégzés után a hajót megtisztították a sok vértől, majd a legénység buddhista istentiszteletet tartott. AKI ÖLT, AZ ÍTÉLTETETT A háború utáni hadbírósági tárgyalásokon sem derült ki, ki adta ki a parancsot. A más szigetekről is összegyűjtött 62 áldozat közül negyvenhármán a japánokkal szövetséges Németország állampolgárai voltak. Sábe kapitány teljesen összetört. Társai és felettesei élesen bírálták, hogy nem derítette ki a parancs eredetét, de mivel katonai parancs volt, nem volt más választása. Isten malmai most is őröltek, mert aki ölt, az ítéltetett. 1943. augusztus 2- án légi támadás érte az Akikazét és Sabe azon a kapitányi hídon vesztette életét ahonnan kiadta a parancsot a kivégzésre. 1989. szeptember 17-én a várpalotai református templomban emléktáblát avattak Molnár Mária tiszteletére. Rigó Tímea % 1993. III. 21.
