Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-14 / 10. szám
* * T Szerkeszti: Tallósi Béla újon érkező honvédcsapat keresztülugrált a mellvédeken s a meredélyen alá, mint a hó- görgeteg az ellenfélre, egy perc alatt összegömbölyödött vele, s onnan lesodorták egymást egész az alsó kerítésig, ahol a minden oldalról körülfogott osztrák csapat, legyőzve, elnyomva, megadta magát. Az a búzavirágszín egyenruhás alak, ki mint mentő angyal repül alá a füves meredélyen Richárdhoz: — Baradlay Ödön. Ott aztán egymás karjába omlanak.- Nagyon, nagyon haragszom rád! — szól indulatosan Richárd, s haragjában még jobban odaöleli testvérét. Amiért aztán az az öröme van, hogy bátyját nevetni látja. Ami oly ritka tünemény.- Hogy kerültél ide?- A váron keresztül.- Benn vagyunk a várban?- Minden ponton.-A várparancsnok?- Az elesett.-Ah, ti minden babért letéptetek előlünk!- Még van egy levele. Mentsétek meg a Lánchidat.- Igaz. Bajtársak, a Lánchíd elé!- Isten veled. Ma még találkozunk. Én sietek a Bécsikapuhoz, ott még van egy makacs ellencsapat, amit le kell fegyverezni. Ti zárjátok el az útját a Lánchídhoz. Az a Lánchíd az ország egyik büszkesége; az építészet valódi diadala; világcsoda, mit a rhoduszi kolosszal* egy sorban emlegetnek: most az forgott veszélyben. A várparancsnok megmondd Budaváros kérelmi küldöttségének, hogyha a vár elesik, ő e remekművét a világnak a levegőbe röpítendi. Szavait megörökítette a városi tanács jegyzőkönyve, melyben azok most is olvashatók. S e fenyegetés komolyan volt mondva. A négy lat ólom, mely a vár- parancsnokot a fő őrhely előtt leteríté, meggátold, hogy azt ő maga hajtassa végre. De maradt végrendeletének teljesítője. Alnoch ezredes volt az; a vízi védmű oltalmazója. Az ott egész napfeljöttig védte a palliszádokat. Akkor megpillantá ő is a magyar trikolort a várormokon. Arra beszegezteté ágyúit. Futó menekvők a várból hírül hozták neki, hogy a várparancsnok elesett. Akkor elhatározta, hogy ő fogja bevégezni a katasztrófát. Sietett a Lánchídhoz. Néhány pillanattal elébb érkezett oda, mint a várkert felől siető honvédek. Előrefutott, katonáit maga mögött hagyva. Az, aki legközelebb érte, Baradlay Richárd volt. Futottak egymás nyomában sebesen, mint őz után a farkas. Mindkettő tudta, miért fut. Alnoch hamarább ért a célhoz. Egy szekrény volt a budai hídoszlop közepébe félig beékelve. Arra a szekrényre fölugrott. Az volt a tűzakna nyílása, mely négy mázsa lőporral megtöltve, a roppant oszlop összedöntésére volt szánva. A tűzakna mellett állt egy sappeur**, égő kanóccal kezében.- Bajtárs! - kiálta Richárd az ezredesre.- Nem vagyok az.- Add meg magadat.- Jer ide értem.- Le vagytok már győzve.- Én még nem.- Biztosítom életedet, ha velem jössz.- Én meg biztosítom halálodat, ha közelebb jössz. Alattam a tűzakna. Richárd nem szólt többet, hanem közelebb lépett hozzá. Ekkor az ezredes a közelében álló sappeurhöz fordult.- Gyújtsd fel a tűzaknát. Az árkász a Dunába dobta a kanócot s elfutott. Richárd még egy lépést tett az ezredes felé. Az kihúzta öve mellől pisztolyát, odatartá a tűzakna torkához, s ránézett a közeledőre. A következő percben úgy tetszett Richárdnak, mintha a felkelő nap ezer cikcakkot szökkellve, szakadna le az égből, s az egész világegyetem az ő mellére zuhanna, egy vörös káosszá felbomolva, mely süketít, vakít és agyonnyom egy pillanatban. Mikor nagyon sokára ismét fel tudott lélegezni, a szemeit felnyitó, odatalálta magát ékelve a Lánchíd-oszlop és a karzat fák közé, feje fölött az ég egy nagy füsttömeggel volt beborítva, mely egyre magasabbra emelkedett, s terült széjjel, mint egy pálma koronája. Szeme előtt még mindig veres volt az egész világ, s orrán, száján szivárgott a vér. Feltekintett a Lánchíd-osz- lopra. Az sértetlenül állt. Hanem a boltozat alatt ott feküdt egy fekete tömeg. Valaha emberalak, most egy darab szén, kezek nélkül, fej nélkül, ismeretlenül. A híd mindkét oldalán tódulva rohantak elő a honvédek. Richárd csodálkozott rajta, hogy nem hallja, mit kiáltanak. Reggel hat óra volt. Budavár minden ormán a trikolor lobogott. Pest minden utcáján az Őrjöngő öröm diadalordítása kiáltott az égbe!... * rhoduszi kolossz - óriási méretű, ókori szobor * * sappeur - árkász (Részlet az író A kőszívű ember fiai című regényéből) JÓKAI MÓR A világ végétől kilenc lépésnyire, de az is lehet, hogy tízre, volt egy hegy. A hegy mögött egy icipici patakocska folydo- gált, amiben mákszem nagyságú halak játszadoztak, s olyan kicsi békák ugráltak a partján, hogy csak a szél és a falevelek látták őket. A hegy se volt valami óriási, a verebek gyalogláb másztak át rajta, s mikor a túlsó felére értek, még akkor is kedvük volt ugrándozni. Nem lehetett nagyobb, mint egy jókora kavics. De igazi hegy Zelk Zoltán Négy vándor volt, s igazi volt az a cérnaszálnyi ösvény is, ami a hegytől az erdőig vezetett. Ez az erdő már nem volt olyan kicsi, mint az ösvény, a hegy s a patak; akkora lehetett, mint mifelénk az erdők. Vidám élet volt az erdőben, de legvidámabban négy testvér élt, akiknek az erdő közepén volt a házuk. A négy testvér neve; Tavasz, Nyár, Ősz, Tél. Azt elfelejtettem megmondani, hogy mindez a világ elején volt így, a világ elejétől is csak tíz évig és három napig. Mert tíz esztendő és három nap múltán a négy testvér összeveszett. Azt hiszem, azon vesztek össze, hogy melyik madár tud nagyobbat ugrani: a veréb vagy a rigó? A Tavasz és a Nyár azt mondotta, hogy a veréb, az Ősz és a Tél azt mondta, hogy a rigó. Hiába kérdezték a lepkéket, az ösvényt meg az icipici kis patakot, egyik sem tudta megmondani, melyiknek van igaza. így történt aztán, hogy a Tavasz így szólott testvéreihez:- Ezen mi elveszekednénk a világ végéig is. Én hát inkább elmegyek közületek. - Ezzel aztán el is • indult, át a kis övényen, át a kavics ; nagyságú hegyen és az icipici pata- ^ kon, míg csak a világ közepéig nem ért. Beletelteit vagy három hónap, j amíg visszajött az erdőbe. Akkor aztán eldicsekedett test- .] véreinek, hogy mennyire örültek « neki az emberek. Mindenki azt • mondogatta, hogy a Tavasz a leg- 9 szebb a világon. Ezt bizony nem hagyta a Nyár. Ő is útra kelt, s ő is R dicsekedve tért vissza:- Énhozzám bizony úgy szóltak az emberek: „Te vagy a legjobb, te vagy a legkedvesebb! Te érlelted meg a búzánkat, hogy lisztet őrölhessünk belőle, hogy kenyeret süt- I hessúnk a lisztből...“ „Hát ha így van, én is útra í kelek,“ gondolta az Ősz. S nem is gondolta kétszer, túl volt m ír az erdőn, hegyen, patakon. Amikor ^ visszatért, így szólt:- Láttátok volna, hogy örültek nekem az emberek! Nem is csoda, § mert teli tarisznyával mentem kö- zéjük, vittem nekik szőlőt, diót, I almát, körtét. A Tél se hagyta magát, ő is út- f nak indult, szaladtak előtte a sze- ; lek, hogy hírül vigyék érkezését. Visszafelé is pajtásaival, a szelek- B kel jött, s álló nap arról mesélt, mennyire örültek a gyerekek a hónak és a jégnek, s mennyi ágat tördelt az erdőben, hogy legyen mivel fúteniük a szegényeknek. Álló napig ezt mesélte, de már Jjj csak ketten hallgatták: a Nyár és g az Ősz, mert a Tavasz közben újra S útra kel,-s azóta is így vándorol- 1 nak, mióta világ a világ. Gondolkodom, tehát... A bal sarokban látható Q betűt összerakhatod a számmal jelölt fekete alakzatokból. Egy elem azonban felesleges. Melyik? Készítette: M. Motycík Citera Doromb Kürt Klarinét K A I M T F C 0 L B É M A z T R R 0 H E I Ü N T R B 0 K R I R C K L A 0 B D A M 0 A Cimbalom Hárfa 9 Vagyis melyik a hetedik hangszer? Nos, megtudod azokból a betűkből, melyek a mezőben maradnak, miután áthúztad ott a „kintiek“ betűit. Annyit elárulunk, hogy egy lantszerű régi magyar hangszerről van szó. Készítette: B. A. MEGFEJTÉS A februári 28-ai számunkban közölt feladatok megfejtése: teknősbéka; 1. szEDEget, 2. áthIDAI, 3. szIRÉNa, 4. reBAR- BARA, 5. kalaPÁL, 6. hatALMAs, 7. HavANNA, 8. pANTALIó, 9. OLAJOS vagy oPÁL, 10. tALIZmán, 11. kellEMESEn, 12. csELEK- mény, 13. LEAnder. Nyertesek: Füri Vanda, Guta; Rizman Kati, Kassa; Katona Szabolcs; Oroszka, Országh Sarolta, Szentkirály; Kartai Erika, Dunaszerdahely. 14 1993. III. 14. PÁKOLITZ ISTVÁN Tavaszváró A hódunyhás határban szó nélkül elsomfordált; órák hosszat bóklásztam; fázós búbospacsirta rég fúrja az oldalam, válaszát le is írta, hogy a tavasz hol marad; de a kusza kríkszkrakszon kérdeztem a vakvarjut, ásítozom, elalszom; ő bizony nem sokat tud ókulárés vén bagoly nem mondott se bű-t, se bát-t, félálomban válaszol: nem csoda, semmit se lát; „Uhu, uhu, maholnap csirí-csuri verebek: a hódunyha elolvad; neszesemmi-felelet; szelek szárnyán jön a friss megkövettem a rókát, virágszirmos április.“ BÍRÓ LÁSZLÓ Üzenet Hófehér Hóvirág Csilingel A szélben Énekel, Énekel Tavasz A télben
