Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-14 / 10. szám
Milicisták a pejai utcáh Berisha tanító: „Itt akarok meghalni.“ dán Milosevics, a szerbek vezérlő csillaga ügyesen keltett hangulatot az érzelmek felkorbácsolása érdekében, azért, mert állítólag elűzik honfitársait a történelmi nevezetességű Rigómező körül elhelyezkedő ősi földjeikről. NÉPFELKELÉS VESZÉLYE Ha a szerbek még tovább fokozzák az elnyomást Koszovóban, akkor albán népfelkelés törhet ki. A tiranai kormánynak reagálnia kell majd erre, Törökország pedig már katonai segítséget is kilátásba helyezett. Macedónia, ahol a lakosság 40 százalékát teszik ki az albánok, Görögországhoz és Bulgáriához hasonlóan szintén belebonyolódhatna a láncreakciószerű- en kiterjedő, pusztító balkáni háborúba. Nemrég 19 albán áll bíróság előtt Pejában. Mindegyiküknél géppisztolyt találtak. E családapák elszánták magukat az önvédelemre, amióta egyre több csetnikegy- séget irányítottak át Koszovóba, és dék. A gyűlölet vakká tesz, és így a közös történelem kedvezőbb időszakait is szem elől tévesztik. A szerbek számára semmilyen kép nem túlságosan sötét, ha az albánok lefestésére kerül sor: az albán primitív hegylakó pásztomép, ráadásul mohamedán, távlati célja pedig az, hogy nemzetgyilkosságot kövessen el a szerbek rovására. Az elvekben nem sok változás történt az azóta eltelt 600 év folyamán, hogy a keresztény szerbek szembeszálltak Koszovo Poljén, vagyis Rigómezőn az oszmán birodalom muzulmán harcosaival. A hivatalos szóhasználat szerint még mindig a keresztény Nyugat értékeiről van szó, valójában viszont a föld megtartásáról, illetőleg megszerzéséről. Az albánok a maguk sajátos erejét szegezik szembe az elnyomásukra és elűzetésükre törő szerb politikával, és ez az erő nem más, mint az albánok szilárd, archaikus társadalmi szervezete. A hajdan rivalizáló klánok, a berishák és a gashik meg a többiek szívós tömeggé olvadtak össze, amely szoliA nagyszerb államhatalom végrehajtó közegei hármasával cirkálnak kora reggel óta a Koszovó északnyugati részén fekvő Peja bazári negyedében. A géppisztolyt a testükhöz szorítják, szájuk sarkában az olyan gyarmattartó urak utálkozása búvik meg, akiknek már elegük van abból, hogy félvad bennszülöttek hordáját kell kordában tartaniuk. Látszólagos restséggel sodortatják magukat a turbá- nos emberfők, a javában alkudozó nemez sipkás albán parasztok és a mecset felé igyekvő elfátyolozott asszonyok tengerében. Bárányhús,. lócitrom és erős paprika szaga terjeng a levegőben. A targoncákra vetett báránybőrökből még csöpög a vér. A 60 ezer lakosú albán fellegvár környékbeli parasztok fogadására szolgáló piacán vagyunk. Röviddel 11 óra után kiáltások harsannak fel egy embergomolyag- ból az aranyművesek negyedében. Két civilruhás férfi hátracsavarta egy fiatal legény karját. Néhány másodpercen belül kék egyenruhás rendőrök bukkannak elő a forgatagból. A néphadsereg nehéz csizmába bújt, tükröző napszemüveget viselő két hórihorgas harcosa csatlakozik hozzájuk. Több tucat mozdulatlanságba dermedt ember veszi körbe a rendőröket és katonákat, akik ököllel csépelik és rugdalják a mozgásképtelen férfit. A titkosrendőrség egységei hesse- getik el a körülállókat az egyik sikátoron keresztül keleti irányba. így megy ez nap mint nap Pejában, és így megy ez Koszovóban, jelentik ki az albánok pártja, az LKD helybéli vezetői, akik jegyzőkönyvbe veszik az albánok sérelmére a szerbek igazgatta városban elkövetett valamennyi tettlegessé- get. Az albán civil lakosság ellen irányuló mindennapos terrort fényképek bizonyítják, és bizonyítékok igazolják a szerbek által alkalmazott kínzásokat: kékeszöldre ütlegelt mellkas, szétzúzott orrok, hurkás hátak, véraláfutás a koponyatetön. Koszovó Jugoszlávia autonóm tartománya volt 1989-ig, azóta viszont szükségállapot-rendeletek- kel igazgatják Belgrádból. A szerb helytartók hamar találnak ürügyet az erőszak alkalmazására: albán zene szól az egyik autóban, egy másiknak túlságosan kopottak az abroncsai, egy lovaskocsi pedig az előírások megsértésével fordult be állítólag az utcasarkon. Az aranyműves-negyed sikátorában összevert fiatalember cigarettákkal üzletelt a hírek szerint. BERISHA TANÁR KEGYETLEN SORSA ' Amikor reggelente fél hat tájban megérkeznek a városba lovas szekereikkel a parasztok a hegyi falvakból, Berisha is útnak ered. Peja utcái még sötétbe burkolóznak, a Rugóvá hegy csúcsairól hideg levegő csorog le a völgybe. Csakhogy a szűkösen mért koszovói kenyeret korán osztják szét. Röviddel hat előtt már a pejai napszámosok találkozóhelyén ácsorog Osman. Az egyik ház bejáratának sötétjében féltucat idős albán kuporog. A gyárakból és a bányákból elbocsátott fiatalabb, erősebb férfiak álldogálnak elől. Az építkezéseken remélnek munkát kapni. Halk szóval üdvözlik Osman Berishát, az ösztövér tanárt, akinek a tenyerén megrepedezett a bőr, mióta immár egy éve lapáttal és talicskával keresi kenyerét. Tizenhét éven át tanította számtanra, írásra és olvasásra a bányászok csemetéit Svirko Egoshitban. Albán költeményeket tanított a nebulóknak, és bevezette őket a tankönyv szövegének rejtelmeibe. A könyv lapjairól a szocialista társadalom pirospozsgás gyermekei és komoly tekintetű munkásemberei néztek az olvasóra. Osman Berisha 17 éven át hajnali fél háromkor kelt fel napról napra, és este hatkor tért haza. Kétszer három órát vonatozott naponta, és kétszer hét kilométert kutyagolt. A koszovói albán tanárok 1991 eleje óta nem kapnak fizetést. Osman Berisha feladta. Ma reggel segédmunkásként talál munkát egy építkezésen. Este hatig kell kiszolgálnia a betonkeverő gépet 80 pfennignek megfelelő órabérért. A hétnek mind a hét napján homokot, cementet és sódert kell lapátolnia, hogy hat fős családja számára megvásárolhassa az élethez nélkülözhetetlen havi egy zsák lisztet. Osman ennek ellenére szívós, szótlan, és minden látszólagos megaláztatás ellenére a hajlíthatatlan albán prototípusának tűnik. „Kivárom, amíg ismét tanár lehetek“ — jelenti ki. Két fivére másként döntött, és 300 márkáért menetjegyet vásárolt Pejából Malmőbe. Ezen a vasárnapon is zsúfoltan, már beindított motorral áll egy busz a kultúr- ház előtti parkolóhelyen pár perccel dél előtt. A hátramaradók füstölgő szeméthalmok között integetnek. Egy bamásfekete bőrű, barázdált képű, őszbe csavarodott, fehér sipkás hegyi albán gátlástalanul zokog, miközben az unokái tovatűnnek az autóbuszban. Ez a negyedik busz két óra leforgása alatt, a héten pedig az ötvenedik - közli az idegenvezető. A Csehországot Bajorországtól elválasztó zöld határon 150 márkáért csempészik át az embereket. Turistavízuma egyiküknek sincs. „Visszajövünk“ - mondja egyikük - „legkésőbb akkor, amikor a feleségünk üzen“. Osman Berisha viszont ki fog tartani. Három idősebbik fia a város központjában található, Dzemailj Kadáról elnevezett elemi iskolába jár. Bár az összes koszovói gimnáziumban és főiskolán beszüntették az albán nyelvű oktatást, és sok tanárnak meg profesz- szornak ütlegekkel kötöttek útilaput a talpára, az általános iskolában még működik az appartheid- nek legalább egy sajátos válfaja. Reggelente néhány szerb tanuló részesül anyanyelvi oktatásban, délután pedig az albán gyerekek árasztják el az iskola udvarát. A koszovói albánok körében a legnagyobb a népszaporulat európai viszonylatban; a Szerbia és Albánia között húzódó földsávon közülük kerül ki a lakosság 90 százaléka. Osman Berisha még akkoriban végezte tanulmányait a Tanárképző Főiskolán, amikor Tito, a nagy taktikus kezdte szívén viselni az albánok sorsát, és fokozatosan visszahelyezte jogaikba az albánokat a szerbek akarata ellenére. Az 1974-es alkotmány folytán a koszovói tartomány csaknem megközelítette a köztársaságok jogállását. Pristinában, a tartományi fővárosban már 1969-ben létrejött a koszovói egyetem. „Az albánoknak már atombombájuk van“ - panaszkodtak akkor a szerbek. A maguk szempontjából feltehetőleg igazuk volt. A parasztok, pásztorok és gyári munkások engedelmes népéből néhány év leforgása alatt öntudatos diplomások rétege emelkedett ki, amely a tartomány vezető pozícióit ostromolta. De az egyetemi hallgatók voltak azok, akik a maguk tüntetésével akaratlanul előidézték 1981-ben az albánok szempontjából kedvező korszak lezárulását. A gyatra menzai étkeztetést kifogásoló tiltakozások felhangjai a koszovói köztársaság létrehozását irányozták elő. A belgrádi központi hatalom számára elég volt ennyi ahhoz, hogy a várva várt ürüggyel szolgáljon a brutális beavatkozáshoz. Szerbia erőteljes nyomására 1989 márciusában felfüggesztették a tartomány autonómiáját. Szloboezek a csapatok terrorizálják a hegyi falvakat - jelenti ki Adem Bajri, a vádlottak ügyvédje. „Se- selj csetnik vajda hadat üzent nekünk.“ Ivanovics, a szocialista párt központi bizottságának tagja Belgrad érdekében ügyködik. Irányítja a kizárólag szerbekből összetevődő államtanácsot, fenntartja a kapcsolatot a szomszédos tartományokkal, a fővárosban székelő szerb pártvezérektől pedig utasításokat kap arra vonatkozóan, hogy miként kell engedelmességre bírni a nyakas albánokat. Ez az óriás termetű férfi igen alkalmas arra a szerepre, hogy népének előőrse legyen az ellenséges országban, és kötéltáncosként egyensúlyozzon a szerb lélek nagysága és a szakadékai fölött: élveteg ember, választékos udvariassággal csevegő beszélgető partner és lángoló hazafi, de egyúttal hatalommal felruházott férfi és soviniszta is, ha a nagy dolgokról van szó - a történelemről meg a szerb nép jövőjéről. ELMERGESEDETT ELLENTÉTEK RABSÁGÁBAN Áthidalhatatlanná vált már a Koszovó népeit elválasztó szakadárissá vált az ellenállás közepette. A szerb pribékek már jó ideje minden egyes, albánokra mért üt- leggel az egész nemzet becsületébe gázolnak. Tudják, hogy nem lesznek képesek megtörni a komor és hallgatag arcok mögött rejtőző büszkeséget, mégis folytatják az ütlegelést. Peja lakosságának 80 százaléka továbbra is rendkívüli állapot közepette intézi dolgait. Az albánok mintegy láthatatlan jelre elhagyják a megyeszékhely söntéseit és éttermeit 23 óra tájban. Ezután ugyanis már szabadon vadászhatnak rájuk a szerbek a város utcáin - szögezik le. A Metohija Szálló éttermében viszont késő éjszakáig nem alusznak ki a fények. Itt albánmentes estélyt tartanak, és Belgrádból érkezett vendégsztárok lépnek fel a színpadon. Miközben a szálloda előcsarnokában ki-be járkálnak a rendőrök, művészi tökéllyel szőkített hajzatú szerb nők állnak körbe urak társaságában, hogy eljárják a kólót, a szerb nemzeti táncot az asztalsorok között. Osman Berisha viszont újra munkáért fog sorba állni reggel hat órakor. A télre már felkészült a családjával együtt - hiszen télen senki nem keres többé segédmunkást. A szomszédok 100 márkát fognak összeadni számukra havonta, hogy kihúzzák valamiképpen. A gyermekeket a kölcsönkapott kecske fogja ellátni tejjel. Amint mód nyílik rá, ismét végig fogja vezetni védenceit a Svirko Egoshitban működő szegényes iskolában az ősök arcképeit tartalmazó tábla előtt, és mesélni fog nekik a dicső elődökről: a mindeneket elhomályosító Szkander bégről, aki egyesítette a törökök ellen küzdő albánokat. Nairn Fras- heri költőről, és Ismail Kemalról; az utóbbi kettő az albán nemzeti gondolat megszületése felett bábáskodott egy évszázaddal ezelőtt. Berisha kétségtelennek tartja, hogy Koszovónak egyesülnie kell majd valamikor az albán anyaországgal. Elhatározta, kivárja, amíg eljön az az idő. „Nekem nincs más hazám, itt akarok meghalni“ - mondja. (Spiegel) * 1993. III. 14. A szerb rendőrség kihallgatásának nyomai
