Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-07 / 9. szám
a V olt. Mint ahogy volt megannyi más ünnepnap: a Győzelem napja, a Győzelmes Február napja, május elseje - a világ munkásainak ünnepe, a bányásznap, szóval, szinte minden napra egy NAP. Mára eltűnt minden NAP. Mármint a szocialista ünnepek napjai, mert különben a kalendáriumban ott van minden hónap minden napja. Viszont divattá lett felidézni az egyházi ünnepeket, és hál’ Istennek szentből is van annyi, hogy jut belőlük minden napra. Szóval, ha jól belegondolunk, az egyik nap nem olyan, mint a másik nap. Sajnos, manapság beállítottságunktól eltekintve, minden napra jut sok probléma, ború és kevesebb öröm, derű. Holnap március 8-a van. Akaratlanul is eszembe jutnak a nőnapok. Hogy gyakran formálisak voltak? Igaz. De az is igaz, hogy sok lánynak, asszonynak csak ilyenkor jutott némi figyelmesség meg szórakozási lehetőség, bár az utóbbit a NAP ürügyén inkább a férfiak használták ki. A forradalmi szak- szervezet pénzéből minden hajadon- nak, de nagymamának is vásárolt valaki valamit. Az a bizonyos valaki — többnyire az üzemi szakszervezet bizottsági tagja - szitkozódott, mert csak gondja volt a nőkkel, a bevásárlással és ezért szó szerint vett „valamit“. Bármit, csak beleférjen az ötven koronába (ami akkoriban sokkal több volt, mint ma), mert a másik ötven koronából a megvendégelést fedezték. így jutott a csomagba törülköző és szappan (amit ugyebár idegennek nem illik ajándékozni), máskor egy fazék (amit ugyancsak nehéz ajándéknak nevezni), és egyszer — emlékszem — megkaptuk a párnahuzatot azzal, hogy megvásárolhatjuk hozzá a paplanhuzatot. Legalább jót nevettünk. Gyakran a meg- vendégelések is furára sikeredtek. Minden nőt meghívtak, meg az igazgató elvtársat, annak helyetteseit, a pártbizottság elnökét és a szakszervezeti bizottság férfi tagjait. Valamennyien kaptak rántott szeletet, vagy sonkás tányért - aztán mulathattak. Zene is volt, többnyire magnóból, a nők egymással táncoltak és kedvükre trécselhettek, azt beszélték meg, amit máskor munkaidőben. Aztán rohantak a gyerekekért az óvodába, vagy haza vacsorát készíteni, mert a férjük, úgymond, nőnapozott. Sokukat a hajnal vetette haza - üres kézzel, üres zsebbel, a legjobb esetben három hervadt tulipánnal. És megvolt az egy hétig tartó harag... Viszont megmaradt a nőnapra varratott vagy vásárolt ruha, mert arra a legtöbb nő sokat adott - lássák és irigyeljék. És a nőnap szinte annyira kötelező volt, mint a május elsejei felvonulás. Emlékszem, a főnököm egyszer számon is kérte: elvtársnő, tegnap nem láttam az ünnepségen... Hebegtem-ha- bogtam, hogy beteg a gyerekem, de ő szigorúan rám pirított: ott lett volna a helyem, mivel munkaidőben köszöntötték a nőket. Nehogy valaki is azt higgye, hogy visszavágyom, visszasírom a nőnapokat. Nekem bizony, abban a formában, nem hiányoznak. Ugyanakkor szeretném, ha az év egyetlen napján valahol, valakik, valamiképpen a nők tudtára adnák, hogy nélkülük az élet sem létezhetne, és a világ sem volna. Az egyik kollégám már akkoriban fennhangon mondogatta, ő semmibe se veszi a nőnapot, ő az anyák napját ünnepli. Közben meghalt az édesanyja és a sors úgy hozta, hogy házassága is gyermektelen maradt, így nem is volt kit köszöntenie. És mennyi az e világon anyját vesztett fiú? Hány asszonyt elkerül a gyermekáldás? Hányán önként vállalják a társtalanságot, önfeláldo- zóan mások gyerekeit, az öregeket, elhagyottakat gondozva? Nekik valóban nem jár egy köszönöm? A nőnap közeledtével ezen töprengek, mert az ünnep, az ünneplés elmaradt, de mi lett helyette? Ott áll üresen a kisváza, meg a nagyváza, amelyekben legalább március nyolcadikán tetszelgett a nárcisz, a tulipán és a szegfű, meg a hóvirág és az illatozó ibolya. Szóval ez hiányzik: a közelgő tavasz hírnökei, az élet ébredésének szimbólumai. érintem van megoldás. Nem is kell naphoz kötni. Mert egy szál virág, apró figyelmesség, kedves mosoly, néhánymegértő, vigasztaló szó az év minden napján jólesik - minden nőnek. Mert ma lánynak, asz- szonynak, anyának - nőnek - lenni nem könnyű dolog! És az elismerés a legkevesebb, amit adhatunk, kaphatunk - - Ozorai Ka talin Archívumi felvétel
