Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-02-28 / 8. szám
idász, régi da- aW gyakorolt, íjjal. A mama on, főz, sikál, el, a vetemé- füvet nyesi, iák meg repe- ezei, amikor Ez a két uj- : marasztotta felett reszke- ki a szobát, nmi más nem a biciklipum- ág. Igaza van hajú férfi állt, sötét ruhában, kezében rózsacsokorral. Az asszony habozva vizsgál- gatta. Az sem stimmel, hogy hosszú volt. Csak abban a klott- nadrágban látszott hosszúnak. A pattanásait is hiába kereste. Rájött, hogy a pattanásokat ő találta ki. Egy hosszúra nőtt fiúhoz illenek a pattanások. Mirek Hradsky átnyújtotta a rózsacsokrot. Évzáró vizsgákon szavaló gyerekek suta ünnepélyessége fénylett az arcán.- Bocsánat, hogy így beronöüet harminc iu valakit, aki ünkből, hogy nne. Vagy ezt ) ;ében megpil- rgyilagos mo- hogy ez ő. íz utcán látja, iák a fiatalság 1, mióta öreg- lapanyag do- ílsőrendű mimosolygott, irulát érelmekijött Gailusz imum tíz per- Intézd úgy... zömök, deres tottam. De harminc éve várok erre a pillanatra.- Ugyan! - névetett az asz- szony, s cinkos pillantást vetett a férjére. „Bízd rám, nem marad sokáig!“ - Beszéljünk németül, hogy a férjem is értse. - Jól megizzasztom, gondolta és azon töprengett, mit kérdezzen tőle. Élnek-e a szülei? Mivel foglalkozik? Most jár először Magyarországon? Ez elég is. Gyuri mindjárt itt lesz, nincsen hálásabb téma egy unokánál.- Voltaképpen azért jöttem ... a családommal vagyok itt. A feleségemmel, a fiammal. Tizenhat éves a fiam, olyan idős, mint én voltam, mikor nálunk töltötte a nyarat.- Nekem már unokám van! Helyben vagyunk. Mindjárt jönnek a Gyuri-történetek. Utána ügyesen beadja, hogy Ákos valósággal megszállottja a munkának, minden perce be van osztva. Feketekávé, konyak. Majd csak túlesnek ezen a délutánon.- Belekalkuláltam egy-két unokát, ősz hajat, néhány kiló többletet, apró ráncocskákat. És mégis... Nem tudom magam pontosan kifejezni... az anyanyelvemen sem tudnám. A professzor úr nem fogja rossz néven venni... legfeljebb komikusnak találja, hogy az én koromban... negyvenhét éves múltam — mondta Hradsky, a szeméremnek és a tartózkodásnak azzal a keverékével, melyet jótanuló gimnazisták első szerelmi kalandjukig megőriznek.- Mivel foglalkozik? - kérdezte Gailusz lekötelező udvariassággal.- Nyomdász vagyok. Mint apám, nagyapám. Prága legnagyobb nyomdáját vezetem. Harminc éve készülök erre a találkozásra. Harminc éve halogatom. Harminc éve biztatom magam. Az asszony vázába rakta a virágot. — Mire kellett biztatnia magát?- Hogy egyszer megmondjam ... Mindegy, hogy mikor. Hiszen nem akarok semmit. Amíg fiatal voltam is, beértem azzal, hogy őriztem az emlékét, összerakosgattam a mozdulatait, ott is a nyomát keresve, ahol sose járt.- Ez úgy hangzik, mint egy vallomás.- Az... Vallomás - mondta Hradsky, s csehül is megismételte: vallomás. - Életem egyetlen szerelme volt. Elnézést kérek, professzor úr. Gailusz jóindulatúan mosolygott. - Csak tessék. Nagyon érdekes. - Lopva megnézte az óráját. - Fiacskám, kapunk kávét?- Hagyd, hogy végigmondja.- Az asszony elpirult. Könnyedén akarta kérdezni, de a hangja sehogy sem engedelmeskedett.- És meddig tartott ez a szerelem? Most nem lehet visszavonulnom, gondolta Gailusz, még azt hinné... nevetséges... Fél füllel hallotta, hogy a vendég arról beszél, egy ilyen érzelem sose múlik el. Aztán nem hallott semmit. Mint már annyiszor, most is kikapcsolta a figyelmét. Egyre az járt az eszében, hogy estére elpilled, fabatkát sem ér az esti munka. Inteni kellene Piroskának. Vigye el várost nézni, ha másképp nem lehet megszabadulni tőle.- Mielőtt megnősültem, azt mondtam a feleségemnek: mi jól kijönnénk egymással, Jana. Egyezik a természetünk. Sose tudnék fájdalmat okozni neked. De igazán szeretni, szerelemmel szeretni csak azt a kis özvegyet tudom, aki diák koromban szobát bérelt nálunk. Azt felelte: „Jól van, megértem. Türelmes leszek hozzád.“ Hát kérem... tizennyolc évet pergettünk le együtt. Soha egy hangos szó, egy haragos tekintet. Ö segített felkutatni a címét. Neki mondtam el, milyennek képzelem most magát. Meg kellett volna mosatni a hajamat. Kis kékítő az öblítő vízbe... - gondolta az asszony. - Milyennek képzelt?- Ilyennek, pontosan ilyennek. Az emlékeim nem ragadtak meg a fiatal arcnál.- Hiszen nem is voltak emlékei! Alig beszéltünk egymással. — A közelébe sem mertem menni. - Hradsky hangjában nyoma sem volt bánkódó lemondásnak. - Összesimulás nélkül, suttogás nélkül lettem szerelmes. Elég volt messziről kísérni, tíz méterről, végül már határok választottak el, évtizedek. Annak, amit éreztem, nem ártott sem idő, sem távolság. — Kis konyakot?- Köszönöm szépen.- Arra iszunk... te is, fiam... egy korty nem fog megártani. Szódabikarbónát veszel be utána. A szerelemre igyunk, arra a szerelemre, amelyet nem zavar meg sem önzés, sem hiúság. Hiába, jólesik, hogy még nőnek számít. Többet használ a vi- tamininj ekcióknál. Melegség áradt szét a tagjaiban. Csodabogár ez a Mirko. De kedves csodabogár. Megható jelenség. Ahogy így elnézi zömök alakját, pirospozsgás arcát - ki hinné róla, hogy ilyen érzelmekre képes?!- Még valamit... - Hradsky odébb tolta a likőrös poharát. - Amikor elutazott tőlünk, a fiókjában megtaláltam a villamosbérletét. Nem küldtem haza magának. Gailusz félrehúzta a függönyt. Ha már így lopja a napot, okosabb lenne járni egyet.- Kioperáltam a fényképet belőle. Azóta itt hordom a tárcámban. - Odanyújtotta Gal- lusznak, az rövid pillantást vetett rá, bólintott.- A felesége? Csinos... okos szeme van.- A te feleséged! - mondta az asszony elcsúszott mosollyal. Kivette a képet a kezéből, visszaadta Hradskynak, aki mutatóujját gyöngéden végighúzta rajta. Majd zavartan köhécselt.- Engedelmükkel... én elbúcsúzom.- Máris? Nem engedem el. Iszunk egy jó kávét. Félreülünk abba a sarokba. Annyi mindent szeretnék elmondani...- Mennem kell - Hradsky felállt, oldalra hajtott fejjel nézte az asszonyt, mintha jól emlékezetébe akarná vésni.- Megígértem a feleségemnek, hogy mindenről beszámolok. Reggel óta izgul, milyen lesz a viszontlátás. Drukkol szegény, nehogy csalódjak. Ő gondoskodott a rózsákról... /' olykor- e, ennek i, valami iben, újra ott álltak eljöttetek a hangját juk mind ^i rossz tartozik vendégül igöttük az - Nagyon g. Hellyel s gondolt, ni. A fiúk lkérdezte •zánsajtos egtanulni neki, más dósebbik, Ialó tete- kincseit. 5 a zsebéthányzástten kunillanó te- zokat ott •gesen, és latököket gy karib- i^knekalultabban ry menje- gombos- de ő szó e magát. nem is tudta pontosan, miért. A fiúk a családjukról, nővéreikről meséltek csúfondáros, sikamlós történeteket; tudta, hogy már az elején félbe kellett volna őket szakítani, de képtelen volt rá. Fél óra múlva szólt csak, hogy menjenek el. Már rég elmentek, mire észrevette, hogy a pénztárcája is eltűnt. Ha abban a pillanatban a szobában vannak, megfojtotta volna mindkettőt. Egy szék támláját markolta meg, és addig szorította görcsösen, míg a karja és a válla bele nem fájdult. - Nem kell hogy lopjanakI - kiáltotta. - Nem kell hogy topjanak! Nem kell! — Az ágyra vetette magát, és sokáig zokogott. Mikor végre felült, szónoklatot fogalmazott magában a becsületességről, és látta magát, ahogy előadja nekik. Először arra gondolt, hogy felhívja a rendőrséget, de mikor megpróbálta úgy elmondani a történteket, mintha a rendőrségen volna, önmagát sem tudta meggyőzni, sőt gyanúsnak tűnt az egész. Kiment a fürdőszobába, és hidegvizes mosdókesztyűvel megmosta az arcát. - Nem kell hogy lopjanak - mondogatta. — Nem kell. Adtam volna nekik pénzt, ha pénzre van szükségük. - Fel-alá járkált, még sokáig hangosan mérgelődött. TJ egget úgy döntött, elfelejti a fiúkat; jobb, J* ha a pénztárcájában maradt tizenöthúsz dollárnak mond búcsút, mint a nyugalmának. Általában el tudta felejteni a nyugtalanító dolgokat, de most valahogy nem ment könnyen. Tudat alatt úgy érezte, olyan hibát követett el, ami az egész eddigi életmódját veszélyezteti. Pár nappal később, egy szerda este, megint kopogtak az ajtón. Kinyitotta és a folyosón a két fiú állt előtte. Hiába készült erre a találkozásra. Gyakran ismételgette magában, amit el akart nekik mondani, de most, hogy beszélni próbált, mégsem jutott semmi az eszébe. - Gyertek be - mondta végül. - Gyertek be mindketten. Beszélni akarok veletek. - Követték a szobába.- Nem kell lopnotok - mondta. - Tudhatnátok, hogy nem kell. - A hangja élesebb lett, és annyira remegett, hogy a falnak kellett támaszkodnia. - Ha pénzre van szükségetek, ha igazán szükségetek van rá, becsületes módon is hozzájuthattok. Elloptátok a pénztárcámat. Mikor legutóbb itt voltatok.- Mi nem loptunk el semmit, néni.- Nem vagyunk tolvajok.- Semmi értelme, hogy itt vitatkozzunk rajta. Takarodjatok.- Adjon öt dollárt, néni.- Takarodjatok - mondta Ellen. - Takarodjatok, mert rendőrt hívok! Kihátráltak a szobából. Ellen becsukta, és kulcsra zárta az ajtót, és hallgatta, ahogy a lépéseik elhalkulnak a folyosón. Azon az éjszakán róluk álmodott. Nem emlékezett világosan az álom részleteire, de leverten és riadtan ébredt. Egész héten nyugtalanul aludt. Pénteken úgy érezte, hogy megfázott, és engedélyt kapott, hogy délben mehessen el az irodából. Kivett egy könyvet a könyvtárból, vacsoráravalót vásárolt. Betegsége ellenére rég nem élvezte any- nyira az egyedüllétet, mint azon a délutánon. Sötétedésig olvasott. Mielőtt felgyújtotta a villanyt, az ablakhoz lépett, hogy lehúzza a rolót. Ablaka és a hátsó udvar között sűrűn kavargóit a hó. Megfürdött, és hétkor, kicsit lázasan, lefeküdt. Félálomban volt már, mikor meghallotta a kopogást. Eszébe jutott, hogy nem zárta kulcsra az ajtót. Egy ideig beszélgetést hallott a folyosóról, aztán megint kopogtak. Végül benyitottak. Mikor látták, hogy már ágyban van, odamentek hozzá.- Beteg, néni?- Hagyjatok békén - mondta Ellen erőtlenül. - Menjetek el.- Pénzt akarunk, néni.- Nem látjátok, hogy beteg vagyok? - Erőlködve tudott csak megszólalni. - Menjetek el. Nincs pénzem. Az egyik meglátta a táskáját az asztalon. Odament, kivette az aprópénzes tárcát, és a papírpénzért újra a táskába nyúlt. Ellen kiugrott az ágyból, és megütötte, de addigra már a fiú kezében volt a pénz. Megpróbálta elvenni tőle, de az erősebb volt, mint ő; kiszabadította a karját, és a másik fiúval együtt kifutott a szobából, végigszaladt a folyosón. Ellen az ajtóban maradt, onnan hívta Mrs. Duvalt, de senki sem válaszolt. Az ágyra vetette magát; sími sem tudott, annyira elege volt már az egészből. Tíz perc múlva a háztulajdonosnő bekopogott, és megkérdezte, hogy mi történt. Ellen azt válaszolta, hogy mintha idegen férfiakat hallott volna a folyosón, és talán nem ártana a bejárati ajtó zárját megjavíttatni. M ásnap reggel úgy döntött, hogy elköltözik. Nem ment könnyen, de Ellen elkeseredetten vágott neki. Az irodában az egyik lány a keleti Harminchetedik utcában ajánlott egy penziót; még aznap este odament, és lefoglalt egy szobát. A következő este taxival átvitette a holmiját. Az új szoba nem volt olyan kellemes, mint az előző, de Ellen mindent megtett, hogy meghittebbé varázsolja. Úgy érezte, bizonyos értelemben új életet kezd. Másnap este gyalog ment haza az irodából a penzióba. Nagyon esett. Mikor a Madison sugárútról befordult a Harminchetedik utcába, meglátta őket a ház előtt. Az ablakokat nézték. A hideg esőben nem volt rajtuk se kabát, se sapka. Elment a Harmincnegyedik utcáig, és egy étteremben megvacsorázott. Nyolc óra lett, mire visszaindult. A fiúk már elmentek. A szobájába érve egy kistányérba állította az esernyőjét, s háziruhát vett fel az átázott utcai helyett. Valaki kopogott az ajtón; kinyitotta, és ott álltak megint.- Honnan tudtátok meg, hogy itt lakom?- A hölgy mondta meg a másik házban.- Egyszer és mindenkorra tűnjetek el. Hagyjatok békén, nem értitek, hagyjatok békén! F ikapta az ernyőjét, és teljes erejéből rávágott a kisebbik fiú vállára. A fiú térdre esett, aztán eldőlt, Ellen meg ütötte, verte, amíg a másik gyerek sikítozni nem kezdett, hogy - Segítség! Rendőrség! -, olyan hangosan, hogy az utcára is kihallatszott a hangjaMolnár Eszter fordítása NAGY LÁSZLÓ Dérütött réten <«* * Állok a rozsdás, dérütött réten, gyermekidőmet visszaidézem. Harmatban, zöldben íme itt látom szívetszorító kis ballagásom. Valaha voltam magam dajkája, nem fogódzhattam én az anyámba. Könnyemen át is el-eltünódtem s örömem villant már a mezőben. Dérütött rétre megjött a férfi, nem tud már sírni, soha békélni. Dalát ő adta nyargaló szélnek, magát az ádáz hullámverésnek. N «1 N 3 N 8 .3 c lo *-4
