Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-02-28 / 8. szám
SLOVEMSKÁ REPUBLIKA Államhatár. A szocializmus fénykorában e fogalom említésekor farkaskutyás katonák, őrtornyok és szögesdróttal „bélelt“ magas kerítés, azaz a vasfüggöny jutott az eszünkbe. Nem volt hát csoda, hogy a rendszerváltás utáni első hetekben szenzációszámba ment a szögesdrót eltávolítása, de főleg az, hogy a hét lakat alatt őrzött nyugati határátkelőkön akkor mehettünk át, amikor úri kedvünk tartotta. „Mi is Európába, tehát abba a világba tartunk, ahol a határoknak hamarosan csak szimbolikus jelentőségük lesz“ - hangoztattuk fennkölten. A szabadságtól megrészegülve nem sejtettük, hogy Közép-Eu- rópa e térségében, (melynek politikai képviselői nem győzték hangsúlyozni nyugat-orientáltságukat) rövidesen új határ húzódik majd. A kétszázhúsz kilométer hosszú sáv január elsejétől klasszikus határrá változott. E sorsdöntő lépés megtétele előtt politikusaink azt szajkózták, hogy tulajdonképpen semmi sem változik majd, mindez csak formalitás, tehát továbbra is úgy járunk majd Csehországból Szlovákiába és fordítva, mint annak előtte. Később diszkréten ellenőrző pontoknak nevezték a határátjárókat, ezúttal is kihangsúlyozva; a vámuniónak köszönhetően nem kell jelentős változásoktól tartani. Aztán, amikor a cseh oldalon megjelentek az első vámházak, a világ legifjabb államhatára igencsak felkapott téma lett. A hírlapírók és tévéstábok rendszeresen beszámolnak a legújabb fejleményekről. (Van belőlük elég. Sok helyen már például a sorompókat is felállították.) Az első hetekben még a nyugati riporterek is ott nyüzsögtek a cseh-szlo- vák határátkelőkön. Ók szenzációt szimatolva jöttek terepszemlét tartani, s miután látták, nem követjük a jugoszláv modellt, lassacskán elmaradoztak. Persze, ha már itt jártak, ők is lefotóztak egy-két érdekességet. Például a szabad ég alatt tűznél melegedő fináncokat, a szántóföldekre felállított (ki tudja honnan vételezett) rozoga fabudit, melyet egy-egy erősebb szélroham csaknem fölborított. Mi is végigbarangoltuk néhányszor a határátkelőket. Beszámoltunk arról, milyen mostoha körülmények közt, hidegben, villany, víz és telefon nélkül J& / .CT Brumov-Bylnic Vlársky prúsmyk> HATÁRÁTKELŐHELYEK dolgoznak a szlovák fináncok, akiket Pozsonytól egészen Ág- csernyőig vezényeltek a nyugati határra. A többi lappal egyetemben szintén bíráltuk a kezdetleges káoszt és azokat a nyakate- kert követelményeket, illetve bonyolult előírásokat, melyek megkeserítették az áruszállítók életét. Megírtuk, hogy a csehszlovák korona kettéválását követően nemcsakhogy alaposan megszigorították az ellenőrzést (a cseh oldalon a határrendőrség és a sorkatonák is segítették a fináncokat), de már az útleveleket is kérik az utasoktól. Amikor közvetlenül karácsony előtt valaki tiltakozása jeléül Stary Hrozenkovban levegőbe röpített egy vámbódét, a hírügynökségek jelentésében mindössze ez volt olvasható: az anyagi kár nem jelentős, senki sem szenvedett személyi sérülést. Sérülés valóban nem történt, ám azt már senki sem vizsgálta, hogy az ország kettéválása és az ezzel járó „határfeltámasztás“ hány ezer embernek okozott lelki traumát. A határközben lakók az évtizedek során annyira összeforrtak, annyi rokoni, baráti, üzleti szál fűzi őket egymáshoz, hogy egyszerűen képZdislava Soltesová telenek megemészteni azt a tényt, hogy egyik napról a másikra a földrajzi közelség ellenére, oly távol kerültek egymástól. Sok érintettel találkoztunk, beszélgettünk. Volt aki csak értetlenül és szomorúan rázta a fejét, de legtöbben e témánál nem rejtették véka alá véleményüket. Hodonín polgármestere, Frantisek Krkoska például felháborítónak tartotta, hogy valakinek az elhatározásából határvárossá váltak, „Prága és Pozsony, ha úgy tetszik, marakodjanak, de minket hagyjanak ki az egészből. A fővárosban képtelenek megérteni a mi helyzetünket. Fogalmuk sincs arról, hogy a környéken élő lakosság már mennyire összefonódott. Az ide vezényelt fináncok nem ismerik a helyiek mentalitását, és ebből aztán nemegy probléma adódik. Néha olyan esetekben is közbelépnek, amikor arra nem lenne szükség. Nem csoda, hogy sok panasz érkezik a városházára. A múltkoriban egy öreg bácsi az iránt érdeklődött, átvihet-e a Morva túlsó felére egy kis szenet. Csak annyit - hangsúlyozta - hogy szombat-vasárnaponként befűthessen az ott lévő hétvégi házában. Szégyelltem magam, hogy ilyesmi egyáltalán előfordulhat. Azt válaszoltam, hogy természetesen átfurikáz- hatja a tüzelőt. Egyelőre még... A skalicai újságárusoknál eltűntek a cseh lapok, az üzletekből hiányoznak a jófajta cseh joghurtok, a fagyasztott hasáb- burgonya. A népszerű Starobr- no sört sem csapolják. Az alig három kilométerre fekvő Sudo- mérice községben is megcsappant a Szlovákiából érkező zöldség- és gyümölcsválaszték. De ez nem bántja annyira a lakosságot, mint az a tény, hogy megkérdezésük nélkül választották ketté az országot.- Az áruválaszték csökkenése csak ideiglenes probléma. Azt akár csempészéssel is meg Járt Jurik lehet oldani - mondja félig tréfásan, félig komolyan a 75 éves Ján Jurik, aki még jól emlékszik arra az időre, amikor a protektorátus, illetve a szlovák állam idején dohányt, cukrot és más terméket csempésztek az egyik oldalról a másikra. - Nekem pont a határsávban van egy kis földem. Egy része átnyúlik Szlovákiába. Egyszer már megéltem, hogy engedéllyel jártam megművelni. Sose gondoltam volna, hogy a gazzal benőtt határköveket egyszer ismét „feltámasztják“. Amikor Szlovákia szuverenitása kikiáltásának napján odaát örömtüzeket gyújtottak, én megkérdeztem néhány szlovák barátomtól: mit remélnek az önállóságtól? Azt válaszolták, ők ezt nem kívánták, sajnos, véleményükre senki sem volt kíváncsi. Itt mindenki azt vallja, öngól volt ez a döntés, és nem tudni, helyre lehet-e még egyszer hozni. Mi Skalicát saját városunknak tekintettük. Egyrészt sokkal közelebb van, mint Hodonín, másrészt az elmúlt évtizedek során itt rengeteg vegyes házasságot kötöttek. Most még igen erősek a szálak, de ki tudja, mit hoz a jövő... Hát igen, a nacionalizmus, egyik napról a másikra képes egymástól elszakítani barátokat, rokonokat, házastársakat. Egy ilyen kellemetlen élményről a helyi vegyeskereskedés tulajdonosa, Zdislava áoltésová mesélt.- Férjem szlovák. Huszonöt évig éltünk Skalicán. Ott nőtt fel három gyermekünk is. Mindenkivel nagyon jól megértettük egymást, sosem voltak konfliktusaink. Az ország kettéválasztása azonban sajnos, gyűlölködést is szült. A munkahelyemen egy reggel azt vágták a fejemhez: most, hogy már önállóak vagyunk, neked itt semmi keresnivalód. Menj vissza oda, ahová tartozol. Hát én fogtam magam és szó szerint emigráltam. Szerencsére volt hova mennem. Most a szülői házban lakom, természetesen a férjemmel, aki rövidesen utánam jött. Nagyon csalódott vagyok, hogy így alakultak a dolgok. Amíg Csehszlovákia volt a hazánk, jelentettünk valamit. Szerte a világban elismertek bennünket. XXX Útban hazafelé Hodonín elővárosában ismét áthaladunk a Masaryk-hídon. Az államalapítóról elnevezett vízi átjárón vámosok állnak, és ellenőrzik az iratokat. A Morva folyó túloldalán már idegen ország kezdődik. Ordódy Vilmos (A szerző felvételei) A Komáromi járás egyik nagyközsége, Bá- torkeszi, azok közé a települések közé tartozik, amelyek az „új országot formáló“ évek szellemében kaptak új - szlovák - nevet. E névadások mechanizmusa közismert: végy egy szlovák közéleti vagy irodalmi személyiséget, és máris kész az új név (Ógyalla- Hurbanovo, Párkány - Stúrovo és hasonló). Ha pedig a történelmi személyiségek már elfogytak, megfelel akármilyen szlovák szó, amely a lehető legkevésbé hasonlít a település eredeti nevére (Rúban - Für, Strekov- Kürt, Dubník - Csúz). Ilyen szempontból Bátorkeszi eddigi szlovák nevét bizonyos fokig akár kivételnek is tekinthetjük, hiszen a „Vojnice“ kifejezésnek - bár a második feltételnek teljes mértékben eleget tesz- a helybéliek elmondása szerint legalább volt némi logikája. Nevezetesen: a második világháború idején több mint hat hétig állt a front a falu határában. Belül az oroszok, kívül, a környező erdőkben a németek. „Vojna“ volt tehát a javából, méltó arra, hogy a falu nevében is megörökittessék... Hogy valóban ezért kapta-e Bátorkeszi ezt a semmitmondó nevet, nem tudni, mindenesetre vannak, akik ezzel magyarázzák. A lényeg azonban az, hogy mindez már a múlté. Mint azt Bárczi Tibortól, a községi hivatal vezetőjétől megtudtam, Szabó Edit polgármester kezdeményezésére még 1990- ben népszavazást rendeztek a faluban. Tárgya a hivatalos név megváltoztatása volt, Bátorove Kesy-re. A résztvevők mintegy 70 százaléka a javaslat mellett tette le voksát - egyébként 3650 lelket számláló településről van szó, s a lakosság kb. 85 százaléka magyar nemzetiségű -, így benyújthatták a kérvényt az illetékes szervekhez. A komáromi járási helységnévtani bizottságnak semmi kifogása nem volt a név ellen, a belügyminisztérium hasonló bizottságától azonban olyan válasz érkezett, hogy a Kesy kifejezés nem felel meg a szlovák helyesírás szabályainak, illetve, hogy szlovák nyelvű megfelelője a Kosihy. A képviselőtestület végül is elfogadta ezt a kompromisszumos megoldást, így 1992. december 8-i keltezéssel kézhez kapták a jóváhagyást jelentő kormányhatározatot. Eszerint Vojnice neve hivatalosan Bátorove Kosihy-ra változik, éspedig attól a naptól, amikor a változás bekerül a törvénytárba.-Jelenleg erre várunk - mondotta 1993. február 10-én, beszélgetésünk napján Bárczi Tibor. - Mindenesetre tettünk már lépéseket, vagy úgy is mondhatnám, készülődünk a változásra: megrendeltük például az új bélyegzőket a községi hivatal számára, amelyek egyébként kétnyelvüek lesznek. A helységnévtáblák még a régiek, de mihelyt az új név hivatalosan is érvénybe lép, gyakorlatilag azonnal ki tudjuk majd cserélni azokat. Itt is kétnyelvűséget tervezünk, mégpedig úgy, hogy azzal szemben ne lehessen hivatkozni semmiféle törvényre, rendeletre vagy egyéb jogszabályra. A falu tehát, amely egykor a Báthoriak itteni birtokainak köszönhette eredeti nevét, szlovákul is új elnevezést kapott. Olyat, amely legalább utal a történelemre, a múltra, a gyökerekre. Ez is eredmény. Vas Gyula ÚJ NEVET KAPOTT BÁTORKESZI
