Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-02-28 / 8. szám
♦- ön, Mjartan úr, 1993 februárjában még a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériumának államtitkára, de rövidesen az önálló Szlovákia első csehországi nagykövete lesz; tavaly ugyanilyenkor viszont még ,,csak" a pozsonyi rádió vezető szerkesztőinek egyike volt. Szólítsam hát kollégának, vagy inkább excellenciás uramnak, ahogy ez nagykövetnek kijár?- Nézze, nem hiszem, hogy az a legfontosabb, miképpen szólítunk meg valakit. Sokkal lényegesebb, hogy miről akarunk beszélni vele...- Például a sors iróniájáról! Jómagam legalábbis annak tartom, hogy szilveszter éjjelén Pozsony főterén ön épp annak a Zuzana Bubíl- kovának volt kénytelen nyilatkozni, akit az 1992-es választások óta mind a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom, mind a szlovák kulturális minisztérium a legszívesebben száműzött volna a tévé képernyőjéről.- Nekünk nem Bubílková asz- szony személye ellen voltak kifogásaink, hanem a szövetségi tévéadás műsorszerkesztési praktikái ellen; és a véletlen úgy hozta, hogy az ilyen elfogult adások egyikét - a vasárnap déli tévécsevelyt - éppen ö is vezette. Abban, hogy szilveszter éjjelén a tribün mögött mikrofonvégre kapott engem, nem látok semmi rendkívülit, hiszen minden újságíró szíve joga a kérdezés, a politikusé a válaszadás, vagy éppenséggel a hallgatás. A DSZM különben sem a sajtónyilvánosságot kerülte, hanem csupán a prágai televízió néhány, számunkra tendenciózusnak tűnő műsorában nem kívántunk szerepelni.- Eszerint úgy véli, hogy a Me- ciar-kormány egyenrangú partnereként kezeli a sajtót? Kérdezem ezt annak ürügyén is, hogy a miniszterek, az államtitkárok, de még a minisztériumi főosztályvezetők is egyre gyakrabban csak az illetékes tárca szóvivője révén tartják a kapcsolatot az újságírókkal. Ennek következményeképpen, a rendszerváltás előtti időkhöz hasonlóan, egyre inkább akadozni látszik az információ- csere.. .- Azzal okvetlenül egyetértek, hogy a mindenkori kormányzatnak feltétlenül partnerként kell kezelnie a sajtót. Igaz, a hatalom és a médiák viszonya a világon szinte mindenütt bonyolultnak mondható. Már csak azért is, mert a politikai hatalomnak egyrészt arra van szüksége, hogy saját céljainak népszerűsítése érdekében befolyással bírjon a sajtó egy bizonyos részében; ám ugyanígy hasznára van a hibás lépésekre figyelmeztető bírálat is. A működőképes demokráciákban természetes dolog ez a sajátos kettősség. Ezért üdvös lenne, ha a sajtó továbbfejlődése Szlovákiában is ebbe az irányba tartana. Már csak azért is, mert a rendszerváltás előtti negyven esztendő szinte kizárólag a dicshimnuszok korszaka volt.- Rendben. De ha a sajtószabadság megteremtése őszinte szándék, akkor miért a kormányzati ellenszenv például a szókimondó SME ellen?- Fogalmam nincs, milyen ellenszenvet említ! A dolognak, legalábbis szerintem, sokkal nagyobb a füstje, mint a lángja. Ráadásul aligha ennek az interjúnak a feladata a Smena-ügy valamennyi részletének tisztázása, beleértve az eset erkölcsi és szakmai, de főképpen elvi és vagyonjogi kérdéseinek feltárását. Higgye el, a kormányzatnak minden oka megvolt rá, hogy közbelépjen.- Ahhoz, hogy a riporter valóban elhihesse ezt az állítást, meg kellene most hallgatnia a másik felet is. Az viszont bárminő vizsgálódás nélkül leszögezhető, hogy a módszer, ahogy a főszerkesztőcsere lezajlott, szinte minősíthetetlen volt. Az embernek akaratlanul is az a benyomása támadt, hogy azért történt mindez, mert a Smena más hangnemben írt, mint - mondjuk - a kormányhoz nagyon is közel álló Koridor...- Abban tényleg igaza van, hogy a végrehajtás stílusa valóban eléggé faragatlan volt; ráadásul a közvéleményt sem tájékoztatta senki a szóban forgó lépés valós hátteréről. Ez az egész ügy talán azzal zárható le, hogy valóban nem a Smena ellenzékisége miatt voltak kifogásaink. Bizonyítja ezt, hogy az ott dolgozó újságírók többsége új lapot indíthatott.- Ellenérvként most az 1968 utáni normalizáció időszakát kellene felhoznom, amikor szintén eltartott úgy egy-másfél évig az akkori szerkeszvoltak hivatottak felhívni a figyelmet; de a szóban forgó cikk szerzője már elöljáróban a DSZM-et ostorozta.- Megtehette, mert a ,,magyarázó" plakát csupán utólag, talán épp a bíráló cikk nyomán került oda. Szerintem: aki reklámot rendel, az ne utólag fedje fel kilétét!- De hát ez így naivitás, amit mond...- Naivitás? ‘Miért? Az újságíró csak a meglátását, illetve annak kapcsán kerekedett benyomásait vetette papírra.- Milyen jogon? Az ilyen elkapkoEzt a dilemmát a gyakorlatban amúgy is helyben, az adott régió lakosai döntik el. Úgy vélem, ebben a tekintetben mind a szlovák, mind a magyar félnek szorgalmaznia kellene a közeledést. Abszurdumnak tartom, hogy Közép-Európában valakik hajba kapjanak egy-egy kétnyelvű felirat végett.- Szimpatikus felfogás, ám a játszmanyitás mégiscsak a kormány feladata lenne. Sajnos, egyelőre inkább az a módi, hogy egyes miniszterek csalánkiütést kapnak az olyan településnevektől, mint Pozsony, Bős, vagy akár Gömörpéter- fala...- Ezt nem tudom kommentálni, a saját nézetemet viszont elmondirányulnak. Nem lehet egyszerre valamennyi igénynek eleget tenni, a lakosság ugyanakkor igényli a rendszeres, első kézből kapott tájékoztatást. Egyelőre az információk gyors és rugalmas továbbadása a fontos; nem pedig az, hogy három-négy újságíró hétről hétre elvitatkozgasson a kormányfővel. Egyébként is mondtam már, hogy akinek nincs ínyére ez a műsor, az bármikor nyomhat egyet a tévékapcsoló gombjain.- Szó ami szó, ez legalább olyan világos beszéd, mint a Koridor érvelése volt, amikor több ízben is azt állította, hogy például az Új Szó frontális támadást indított a szlovákPrikler László felvétele Interjú Ivan Mjartannal tőségek megregulázása, illetve az öncenzúra bevezetése. De mert az SZK Kulturális Minisztériumában a sajtó éppen az ön felügyeleti területéhez tartozik, itt és most inkább afelől érdeklődnék: vajon a kormányzat fenntartja-e még az 1992 nyarán bejelentett újságírói önszabályozás igényét? Aligha titok, hogy ez eléggé szerencsétlen belépője volt az akkoriban frissen alakult kormánynak. ..- Sajnos, sokan nekem tulajdonították az etikai önszabályozás megteremtésének igényét.- Én ezt egyetlen szóval sem állítottam, hanem afelől érdeklődtem: érvényes-e még ez az újságírókkal szembeni kormányzati elvárás?- Ha most a gyászos emlékű öncenzúrára gondol, akkor nem. Az újságírói etika általános szabályainak szintjén viszont igen; elvégre megengedhetetlen, hogy valaki tudatosan elferdítse a valóságot, hogy a tények ellenőrzése nélkül hazugságokat firkáljon, hogy független lapként is pártszíneket képviseljen. Vagy maga, szerkesztő úr, más véleménnyel van a sajtószabadságról?- Általános értelemben aligha, a részletkérdésekben viszont alaposan eltérhet a véleményünk. Én ugyanis bármikor írhatok egy cikket, amit ön - vagy a DSZM más vezetői - a mozgalom elleni támadásnak fognak tekinteni, holott pusztán a véleményemet, a meglátásaimat vetettem papírra...- Konkrét példával felelek! Januárban jókora falragaszok jelentek meg az utcákon, amelyeken az alábbi szöveg állt: P. f. ’93 - Ennek mennie kell, Szlovákia! Nos, a Slo- vensky denník egy hosszabb cikkben szigorúan kipellengérezte a DSZM-et, mondván, hogy közpénzen még az új esztendőből is politikumot csinál. Két-három héttel később viszont kiderült, hogy ezek a falragaszok csupán a TWIST Rádió február elsején indult adásaira dott ítéletalkotás, mint kiderült, nem más a szakmai baklövésnél és az alapvető etikai normák megszegésénél.- Mjartan úr, ön nem úgy látja, hogy ez a mostani kormányzat túlságosan érzékeny?- Nem. Pusztán felhoztam egy konkrét példát a sok közül. A köny- nyebb érthetőség kedvéért.- Ha már példálódzunk, akkor nem inkább a sajtóban fellelhető nacionalizmusok ellen kellene frontot nyitni?- De igen. Sajnos, eléggé gyakran jelennek meg olyan cikkek a honi újságokban, amelyek hangnemével nemigen lehet egyetérteni. Őszintén szólva, sohasem kedveltem igazán a hejszlovákokat; és ha módomban állna megfékezni az aktivitásukat, megtenném.- Gondolom, a lehetősége erre mindenképpen megvan. Újságíróként és államtitkárként egyaránt: Sőt! Szerintem a kormányzatnak végre nyíltan kellene szembefordulnia a nacionalizmus Szlovákiában tapasztalható jeleivel.- Ezt a kormány több tagja is megtette már. Az viszont aligha lenne szerencsés dolog, ha korlátok közé szorítanánk a sajtószabadságot. Ráadásul a kormány nem is lépheti túl a fennálló legiszlatív rend határait. Amit viszont mindenképpen megtehetünk, az a toleranciára való hajlam támogatása.-A hazai sajtóban miként látja a szlovák-magyar vitát?- Nem titok, hogy a valóban széles körű tájékozódás érdekében nemcsak a szlovák, hanem a szlovákiai magyar sajtót is szemlézzük. Az így kapott értesülések szerint nem látom drámainak a helyzetet. Úgy hiszem, feloldhatók a konfliktusok.- Például a helységnévhasználat kérdésében is?- Szerintem igen. Az én fülemet nem bántja a magyar névhasználat. tam már. Talán egy politikai kerékasztalt kellene kezdeményezni a szóban forgó vita elsimítására.- Mjartan úr, ön nem tartotta túlzásnak, amikor őszi, németországi látogatása során Vladimír Meciar kijelentette: Szlovákiában nagyobb a sajtószabadság, mint Németországban?!- Nézze, nemcsak az újságírónak, a politikusnak is joga van a véleményalkotásra. Ráadásul Szlovákiában manapság valóban teljes a sajtószabadság, és csak az újságírók szakmai rátermettségén múlik, hogy élnek-e, avagy visszaélnek-e ezzel... Elvégre nekem már csak igazán tudnom kellene arról, ha a Meciar úr, vagy a Mjartan úr diktálni akarnának az írott, illetve az elektronikus sajtónak. Higgye el, távolról sem áll ilyesmi a szándékunkban.- Olykor pedig az a gyanúja támad az embernek, hogy visszacsöppentünk az 1989 előtti időkbe. Egyes szerkesztőségek hajbókolása legalábbis ezt sejteti...- Rendben van, kolléga úr, de akkor beszéljünk egészen nyíltan! Magát nem zavarta, hogy ’89 novembere után a szövetségi tévéhíradó első húsz percében csak Havel urat lehetett látni? Havel úr felkelt, Havel úr jött, Havel úr ment, Havel úr ezzel-azzal találkozott, Havel úr autóba szállt, Havel úr aludni tért... Mondja, ez nem bántotta a szemét?- Nem, mert ez egy pillanatig sem így igaz, Mjartan úr.- Pedig biz’isten így volt!- Állapodjunk meg annyiban, hogy én másként láttam. És arra is világosan emlékszem, hogy 1992- ben, a parlamenti választásokat követően a DSZM önt küldte előőrsként a tévényilatkozatok szócsatájába. Vladimír Meciar, a pártelnök csak huszonnégy órával később volt hajlandó a tévékamerák elé állni. Ez azért fura, mert a nyugati demokráciákban mindig a pártelnök az, aki elsőként nyilatkozik...- Nem volt ebben semmiféle turpisság. A DSZM politikai grémiuma már előzetesen az ilyen sorrend mellett döntött.- Újságíróként mi a véleménye arról, hogy a szlovák miniszterelnök minden vasárnap este tízperces, oldott hangú tévébeszédet tart? Nem lenne hitelesebb, izgalmasabb ez a műsor, ha inkább újságírói kérdésekre felelne?- Miklósi úr, magának jogában áll tűnődni ezen, sőt még cikket is írhat erről. Vagy ha ebben a formában nem tetszik magának ez a műsor, akkor kapcsoljon át más csatornára.- Ez igaz. Mint ahogy az is igaz, hogy a német, az osztrák vagy akár a magyar televízióban is a politikusok nem szózatokban élik ki szereplésvágyukat, hanem a újságírói kérdések kereszttüzét állják...- Bizonyos vagyok’ benne, hogy a Szlovák Televízió törekvései is ide ság ellen. Egyetért ezzel a vádaskodással?- Nem tudok hozzászólni, mert sem az eredeti cikkeket, sem a Koridor válaszát nem ismerem. Ezekről a dolgokról inkább Jergus Ferkóval, az időközben megszűnt Koridor fő- szerkesztőjével kellene beszélnie.-Azt viszont öntől, a legilletékesebbtől kell megkérdeznem - igaz, épp a Koridor egyik cikke nyomán -, hogy egyetért-e azzal a szemlélettel, amely szerint a nemzetiségi és egyáltalában a kisebbségi sajtót csak akkor illeti meg állami támogatás, ha a szlovák nyelvű sajtóban nem a piac törvényszerűségei, hanem a dotációk gyakorlata fog érvényesülni. ..- Egyértelműen leszögezhetem: a kormányzat alapvető kötelessége a kisebbségi sajtó, s kultúra, a gyermekirodalom és a szakirodalom anyagi támogatása. A szlovák kormány 1992-ben 24 milliót költött erre a célra, és ez az összeg 1993-ban sem lesz kevesebb. Amennyiben a szlovák sajtónak fenntartásai vannak eme gyakorlat ellen, akkor ez az érintett lapok főszerkesztőinek s publicistáinak sajátos gondja. A kisebbségi kultúra, a nemzetiségi sajtó támogatása sem vita, sem alku tárgya nem lehet.-Mjartan úr, befejezésül azért mégiscsak hadd fordítsak egyet beszélgetésünk tárgyán és hangnemén: Excellenciás uram, ön miként látja a csehszlovák viszony jelenét, de főképpen e kapcsolatok jövőjét?- Optimista vagyok. A nyelvi hasonlóság, a földrajzi közelség, a történelmi összefüggések és a gazdasági szálak eltéphetetlensége rendre azt sejtetik, hogy két szomszédos ország mintaszerű együttélésének példája lehetünk Európában. Csehországra és Szlovákiára külön-kü- lön, de mégis egymás közelségében szép perspektíva vár.- E diplomatikus szavak után egy nyílt kérdés: önt kiemelten jó viszony fűzi a DSZM fenegyerekének számitó Milan Knazkóhoz. Ebben az értelemben nem tartja a prágai nagyköveti posztot amolyan jóindulatú száműzetésnek?- Én is hallottam már efféle feltevéseket; nekem mindenesetre nincsenek ilyen benyomásaim.- Eszerint ön egy pillanatig sem vetélytársa Vladimír Meciarnak?- Nézze, ez a maga véleménye, és a mások nézetét sohasem szabad eleve elvetni. Mindenképpen helytelen lenne, ha bárkinek az ellenlábasa lennék. A kormánynak nyilván megvoltak az indítékai ahhoz, hogy engem bízzon meg Szlovákia prágai nagykövetségének kiépítésével és irányításával. Nekem egyelőre a helytállás a legfőbb gondom.- Érdekes párbeszéd volt, köszönöm. Miklósi Péter 1993. II. 28.