Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-02-21 / 7. szám
ÚBUJBSBfl □ v 8 *N incs ideges gyerek, csak rossz gyerek — mondogatta a nagyanyám. Valóban? 1993. II. 21. Amikor az ablakom alatt meghallom a gyermeksírást, tudom, háromnegyed hat van. Akkor viszi egy asszony három gyerekét az óvodába. Nagyobbacska kislánya elöl lépeget, mögötte az anyja kézenfogva vezeti az ikreket. Egyiküket Verának hívják. Ezt onnan tudom, hogy szeptemberben, amikor kíváncsiskodva kitekintettem az ablakon, miért sír az a kisgyerek olyan keservesen, hallottam: Verács- kám, ne cirkuszolj, kérlek, tudod, hogy oviba kell menned. Kezdetben az anyja vigasztalgatta, meg-megállva simogatta, magához ölelte, de mára feladta. Szó nélkül vonszolja Verát oda, ahova nem akar menni. Hát persze hogy minden reggel zokog... A gyerekek kiszolgáltatottak. A felnőttek azt tesznek velük, amit csak akarnak. Nem mindig azért, mert úgy tartja a kedvük, hanem kényszerből, mivel más megoldást nem találnak. Viszont gyakran basáskodnak, úgymond „nevelik“ a gyereket. Egy nemrég készített felmérés szerint egy anya hároméves gyermekének naponta 37-szer parancsol, 32-szer figyelmezteti és ötvenszer vádolja őt! Történik mindez nálunk, napjainkban! A szociális helyzet romlása, a munkanélküliség, a gondok szaporodása a gyerekeket is érinti, bár ez nem mindig fogalmazódik meg világosan, egyértelműen. A pszichológusok megfigyelték, hogy az elmúlt három évben nagyon megromlott a szülők és a gyerekek viszonya. A papák és mamák mogorvák, csemetéik kerülik őket, mert tapasztalatból már tudják, hogy az ostor végül is rajtuk csattan: szidják, fenyítik őket, a legjobb esetben elküldik a szobába játszani. A kommunikáció, a babusgató szeretet hiánya mélyen érinti a gyermek lelkivilágát. Nagy a valószínűsége annak, hogy ezekből a kicsikből egyszer ideges felnőttek, rossz szülők lesznek. Egyrészt azért, mert az otthonukból kevés jót, megértést, féltést visznek magukkal az életbe, másrészt azért, mert úgy gondolják, szülőkként úgy kell viselkedniük, ahogy azt az ő szüleik tették. Vagyis kialakul bennük egy modell és mivel nincs összehasonlítási alapjuk, cselekvésüket, úgymond, helyesnek, normálisnak tartják. MESESZOMJ A mai felnőttek nem szeretnek mesélni. Nincs türelmük és nincs fantáziájuk. Túlságosan a mának élnek, cipelik magukkal a gondokat és a gyerekeket inkább a tévé elé ültetik, mintsem megosztanák velük saját gyermekkori élményeiket, vagy felütnének egy szép mesekönyvet. Hagyják, hogy megfertőződjenek a rengeteg „akciófilmtől“. Az erőszakot táplálja beléjük a technika, hogy ne emberekre, hanem robotokra akarjanak hasonlítani, s a hintaló helyett puskákkal, ágyúkkal, rakétákkal játszanak. Móra Ferenc mondotta: a mese a lélek tápláléka. Be kár, hogy kevesen figyelnek oda szavára! Pozsonyban a Fedák utcában létrehozták a sérült lelkű gyerekek szanatóriumát. Igazgatónője, dr. Mária Sykorová órák hosszat képes beszélni arról, hogyan tesszük tönkre saját gyermekeinket, unokáinkat, miként lesznek belőlük lelki rokkantak. Szerinte Szlovákiában minden ötödik gyermek neurotikus, érzelmileg kificamodott. Néhány páciens története. A kis Pavlát édesanyja azért vitte orvoshoz, mert nem akart enni, nagyon lefogyott. Az orvos megállapította, hogy a gyereknek nincs szervi baja, nem beteg, csak búskomor. így került dr. Sykorovához. Miután az igazgató-főorvosnő a mamát részletesen kikérdezte a családi körülményekről, arra kérte, ebédeltesse meg kislányát. A titokban bekapcsolt magnó feljegyezte minden szavukat.-Egyél, Pavlínka - mondta a mamája.- Köszönöm, nem vagyok éhes, nem kérek.-De Pavlínka, a doktor néni látni akarja, milyen szépen tudsz enni. Nehogy magadra borítsd a levest, mert a sarokba állítalak! És ne szürcsölj, mert holnap nem kapsz levest, csak puszta kenyeret! Hát nem hallod? Egyél, különben javítóintézetbe adlak, rács mögé zárnak és vizet se kapsz... A beszélgetést zokogás zárja le.- Hallotta? - kérdezte az orvosnő. - így eteti gyermekét a különben túlságosan is igyekvő édesanya, aki pedánsságá- val teljesen „leblokkolta“ Pavlí- nát, annyira, hogy inkább nem eszik, nehogy magára öntse a levest, hogy ne szürcsöljön, nehogy a sarokba állítsák, nehogy a javítóintézetbe zárják... Ez a gyerek csupa szorongás. Fél megmozdulni, fél szólni. Depresszív. A mamája pedig büszke, hogy a család barátai nagyon jólneveltnek tartják. Pedig beteg. Lelkibeteg. Betegségét a szülei idézték elő. Megtudom, Pavlínka gyógyulófélben van. A szanatóriumban azt tesz, amit akar. A minap is a hóban hempergett, lekvárral mázolta be a falat, a sarokba dobta a buktát. Cselekvését látva mindenki azt mondaná: rossz gyerek. De dr. Sykorová nagyon örül: sikerült feloldania a lányka szorongását, ráébresztenie arra, hogy semmi sem történik, ha szürcsöl, ha a lekváros kenyérrel bemaszatolja tiszta blúzocs- káját, az a fontos, hogy egyen. Mert enni és élni kell! Ádám szeptemberben iskolába megy. Egyke. Sok vele a baj. Az óvodában nem fogad szót, társait üti-veri. Az óvoda igazgatónője utaltatta a szanatóriumba. Ott kitudódott, hogy csak az apját utánozza és azt gondolja, így kell cselekednie, ez a „normális“. Az apja ugyanis uralkodó, követelődző, goromba. Ádám elmondta, hogy a mamája naponta megborotválja az apját, felöltözteti, pénzt ad neki sörre. Amikor az apja este hazamegy, az ajtót nem nyitja ki saját kulcsával, nem csönget, nem kopog, hanem dörömböl, míg a felesége ajtót nem nyit és azon nyomban pofon is üti, mondván: ezt preventive kaptad. Ádámka megkérdezte dr. Sykorovát: „Tessék mondani, mi az a »preventive«?“ „Előre, ok nélkül“ - hallom vissza a magnószalagról a beszélgetést. És a fiú rákérdez a válaszra: „Ez azt jelenti, hogy a mamám nem csinált semmi rosszat, a mamám jó?“ Aztán az orvosnő magyarázata következik. Bonyolultan, érzékenyen. A gyerekkel próbálja megértetni, hogy az apja helytelenül cselekszik, de az anyja is, mert eltűri, hogy megalázzák, bántalmazzák. Hány hangszalagot hallgattam meg? Nem is tudom. Valamennyi egy-egy tragédiát rögzített. Olyan gyermekek lelkét tükrözte, akiket az általános orvostudomány szerint nem tartunk betegeknek, mégis lelkibetegek. Ha időben szakemberhez kerülnek, még meggyógyulhatnak, de akire senki sem figyel oda - az, sajnos, egy életen át cipeli terhét, a gyermekkorban szerzett neurózist. MAJD CSAK KINÖVI... Hányszor, de hányszor halljuk ezt a sokat sejtető, de semmitmondó frázist. A felnőttek ismételgetik azokkal a gyerekkel kapcsolatosan, akik csintalanok, bosszantók, szófogadatlanok. Dr. Mária Sykorová állítja, hogy ezzel a kijelentéssel a felnőttek csak önmagukat akarják igazolni, mentséget keresnek vétségeikre. Szerinte a gyerekeket a felnőttek rontják el! Rég bebizonyított tény, hogy a gyerek a felnőtteket utánozza, példaképnek tekintik őket. Tévhiede- lem, hogy a születéstől kezdve rétegenként gyülemlő tapasztalatokat szokásokat, beidegző- dött cselekvéseket idővel képesek vagyunk levetkőzni. Gyermekkorunk lényünk meghatározója! Ha jót kapunk - jók leszünk! A rossz példa is vonzó... És ne ringassa magát abban senki, hogy a gyerek kicsi, semmit sem ért, nem lát, nem hall, nem tudja felfogni, miről beszélnek a felnőttek. A gyerek, igenis, nagyon fogékony, s bár nem képes megmagyarázni, mit hall, mit lát, tapasztalatait tárolja és amikor elérkezik az ideje, „előveszi“ - a szó jó és rossz értelmében egyaránt. Ezért fontos, hogy a néhány hetes, hónapos gyerek előtt is megfontoltan viselkedjünk, cselekedjünk!-„Amikor pici baba voltam, a fürdetés után leestem az ágyról. Az anyukám sírt és orvos bácsit hívott“, mesélte Miriam. S mivel nem hittem, hogy igazat mond, megkérdeztem az anyjától, valóban megtörtént-e az eset- így kezdte mondókáját egyik pácienséről az igazgatónő.- A mama elcsodálkozott: honnan tudom, hiszen ő ezt a figyelmetlenségét a férjének sem vallotta be. Nem akarta elhinni, hogy Miriam emlékszik a történtekre, mert akkor csak négy hónapos volt. Mai ismereteink szerint már a méhben fészkelő emberpalánta gondolkodásvilágára is tudunk hatni. Szinte legendává lett, hogy a zseniálisan sakkozó Polgár-lányokat az apjuk már az anyjuk hasában sakkmesterekké nevelte. Az öröklődés ma már bizonyított tény, ahogy a gyermekkor kihatása is a felnőttkorra. EGY JÓ SZÓ, EGY MOSOLY- A közvetlen kapcsolat rendkívül fontos - mondja dr. Mária Sykorová. - A szülők csak nagyon ritkán tudatosítják, hogy a gyerek szinte vágyik a mosolyra, simogatásra, elismerő szóra, puszira. A természet (vagy a teremtő?) olyanná formált bennünket, hogy szomjazzuk a szeretetet, a figyelmességet, a megértést, a jóságot. Akinek mindez nem adatott meg, az szinte törvényszerűen gonosz lesz.- Mi a szanatóriumban a gyerekeknek mindent megengedünk. Nálunk nincs tiltás, fenyítés, büntetés. Nem azért, mert erre nincs szükség, hanem azért, mert tudjuk, hogy hozzánk sérült, beteg gyerekek kerülnek, akiknek éppen a rosszból jutott a legtöbb. Mi azt akarjuk tudatni velük, hogy az életnek van jó oldala is. Az bánt a leginkább, hogy létesítményünk csak huszonöt gyerek befogadását teszi lehetővé (de 35 is van itt naponta), és hogy az országban több hasonló intézet nincs is. Ha komolyan veszem állításomat, hogy minden ötödik óvodásnak pszichológusra lenne szüksége, akkor ez az egyetlen szanatórium cseppnyi víznek sem mondható a tengerben. Sajnos igaz, hogy picinyeink legtöbbje lelki sérült. Mi legyen azokkal, akik nem jutnak el a Fedák utcába? Tapasztalt szakemberek mondják, hogy semmivel se törődjünk annyit, mint a gyerekekkel! Ők szomjazzák leginkább a szeretetet és meg is érdemlik. Nem ők kívánkoztak a világra, mi kényszerítettük bele őket ebbe a világba! Kötelességünk önmagunkat beléjük plántálnunk. A jobbik énünket, mert a rosz- szabbikunkkal csak rosszat teszünk! A szanatóriumból a városba baktatva egy ismerősöm lányával találkoztam. Babakocsit tolt maga előtt és sírt.- Mi bajod, Mária? - kérdeztem.- Semmi. Csak utálom az életet, meg ezt a bömbölő gyereket ... Megrökönyödtem. Arra gondoltam, a gyerekét eleve arra ítélte, hogy dr. Sykorová szanatóriumába vagy valahova az utcára, a rontó forgatagba kerüljön, ahonnan nehéz a menekvés, ahol nincs szeretet és a boldogság ritka madár. Meg arra, hogy a gyereknevelést az apaságra és anyaságra való felkészítéssel kellene kezdeni, akkor évtizedek múltán sokkal kevesebb lenne a rossz szülő és több a boldog gyermek. AZT TESZEM VELE, AMIT AKAROK Lehullott a hó. A gyerekek hóembert építenek. A járdán megállva figyelem szorgoskodásukat, élvezem kacajukat. De nem látok bele a lelkűkbe, fogalmam sincs, melyikük boldog, s melyikükben lappang a szorongás. Kinek van jó mamája és papája, s kinek rossz anyja és atyja. Kinek mondanak vacsora után mesét, s kit meg sem fürdetnek ... Sok súlyos bűnesetről olvasunk manapság. Megborzongunk- Vérről és halálról kell tudomást vennünk. Én mégis azokat büntetném a legszigorúbban, akik gyermekeiket, gyermekeinket lelki válságba hajszolják, akik felelőtlenül nemzik, szülik, gondatlanul nevelik őket. S azt mondják: az én gyerekem, azt teszek vele, amit akarok. Kanadában van egy törvény: büntetés jár annak, aki egyedül hagyja otthonában a tíz évnél fiatalabb gyermekét, börtönbüntetés jár annak, aki a 18 éven aluli gyermekét megveri, lelkileg sanyargatja. Nálunk ilyen törvény nincs. Itt mindenki azt tesz a gyerekével, amit akar. Legalábbis pszichi- kailag úgy sanyargatja sarját, ahogy akarja. Mondjam azt, hogy ilyen törvény életbeléptetése esetén nálunk kevés lenne a börtön? Ozorai Katalin SÉRÜLT LELKŰ GYEREKEK SZANATÓRIUMA • ROMLIK A SZÜLŐK ÉS A GYEREKEK VISZONYA (Méry Gábor illusztrációja) A Magány fáj...
