Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-02-07 / 5. szám
SODRÓ ÉVEK AZ IPOLYSÁGI MAGYAR GIMNÁZIUM ÜNNEPRE KÉSZÜL Régente a Palócföld különlegessége volt a sátoros ágy. Az ágyat négy nagy oszlop környezte, négyszögben. Fölső részeikre mogyorópálcát erősítettek s ezekre mintegy harminc méter hosszú lepedőt láncoltak. A lepedő két vége az ágy előtt ért össze s ott szét lehetett húzni. A sátor tetejét is befödték. Minél bodrosabb és ráncosabb volt a lepedő, annál szebbnek találták. Módosabb helyen két-három sor csipkével is díszítették. Valóságban családi ereklye volt a sátorlepedő, mert a család valamennyi asszonya azonegy sátorlepedő árnyékában szülte meg magzatát. Azt mondják: a gyermekágyas asszony sátrat fekszik. Ha az asszony máskor nem ilyen ágyban feküdt is, szüléskor mennye- zetes ágyba fektették. A palóc azért nevezi a szülést sátoros ünnepnek, melynek közeledtével illik kimeszelni a házat. (Malonyay Dezső: A magyar nép művészété.) 1963 óta jegyzik nevem az Ipolysági Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium évkönyvei. Friss diplomásként (magyar-szlovák szakkal a tarsolyomban) egy augusztus végi napon toppantam be a kilencéves alapiskola és az általános középiskola éppen összesereglett tanárainak tanévelökészítő gyűlésére. Az igazgató, Köteles János, éppen a fő feladatokat vázolta. Bemutatás, kézfogás, utána búcsú az iskolától- egy évre -, hiszen minden férfipedagógusnak illik átesni a tűzkeresztségen: a katonai szolgálaton. 1964 szeptember közepétől- miután mundérom hiánytalanul visszakerült a kaszárnya raktárába- számítom ipolysági tanárságom gyökereztető napjait. A diákok- majdnem kortársaim - egészségesen fürkésző tekintete, pedagógusnevelő toleranciája, értelmes elvárásai önbizalomerősítően hatottak rám. Első tanítványaim sok-sok mozdulatát, feleletét nemes kövületként - kitörölhetetlenül - őrzi emlékezetem. Sokat jelentett az igazgató jóváhagyó bólintása, a kollégák eligazító ítélete. Újrakezdések A csehszlovákiai magyar oktatásügyre tragikusan ránehezednek a kényszerű újrakezdések. 1965- ben a középiskola leválik az alapiskoláról. Képesítés- és eszközhiány nyomorgat; szertárakat, laboratóriu- mokat, könyvtárakat kell teremteni. Leltárkönyvi tanulság: sok leltárkönyvbe 1965 szeptemberében jegyezték be az első tételt. Az öregdiákok legendákat mesélnek a két háború közötti időszak gazdag gyűjteményeiről (könyvek, kőzetek, régészeti leletek stb.). Egy 1948-ban érettségizett diák félmondata villan emlékezetembe; .....1945 után több hónapon keresztül térdig gázoltunk az udvaron heverő széttépett könyvekben és dokumentumokban.“ 0, te kegyetlen, közönyös idegenség! Az „őszkezdés“ (1913) óta többször megszakadt (1938, 1945) a hagyományteremtő és -őrző folyamatosság. Felsóhajtunk: nehéz itt a krónikások dolga. Gö rcsoldó fuvallatok nevelgetik a hatvanas évek második felében a tanulási kedvet. Szaporodik a diák- és osztálylétszám - az egyes évfolyamokban három párhuzamos osztályunk is van: jut belőlük - bőven - a továbbtanulásra. 1968-ban alulról építkező ifjúsági szerveződés; májusban-júniusban a tenni- akarók megkapják a tagsági igazolványt. Szeptemberben csodák születnek - tervezgetem. Taroló fagyokat küld augusztus szeptembernek. A hivatalos helyiségekben - elsőként az igazgatói irodában - portrék cserélnek helyet. Mindenki - tehetsége szerint - gyakorolhatja a helyezkedés művészetét. Ijesztő üzeneteket hoz az iskolavezetés a különböző értekezletekről. Vége a tavasznak, eljött a lépéstartás ideje- csendül ki a visszaterelő kurzus minden megnyilatkozásból. 1969 őszén Ady Fölszállott a páva című verséről elmélkedtünk egyik legkedvesebb osztályomban, a 3. C-ben. A „megtévesztett' ifjúságot megnevelendő a filozófia helyett a polgári neveléstant iktatja be a tanrendbe a tanügy. A tanár (párttag!) fő feladata a Tanulság... részletes ismertetése, elemzése - az elvárt végkicsengéssel. A tanári szobában a politikai alapismeretekkel élnek a pedagógusok. A dolgok természetes rendje szerint azonban a jövőbe tekintő tanár tanít, a diáik tanul. Tanártársaim zöme mindig ehhez az érvhez igazodott- iskolánk szerencséjére. 1973 kopogtat iskolánk kapuján: ideje emlékezni 1913-ra, az alapítás évére. Kilincselünk - szlovákok és magyarok -, nyomda kellene, hogy az ünnepi évkönyveket kiadhassuk. A fél országot bejárják az igazgatók, amíg megszerzik a nyomtatást (sokszorosítást) engedélyező rengeteg igazolást és a kivitelező nyomdát. Mindnyájan tudtuk, hogy a korabeli hivatalos felfogás szerint az írott szó tartósan veszélyes. A normalizáció nyomására a magyar nyelvű évkönyvben a „Végzett növendékek névjegyzéke (1913-1973)“ című fejezethez a következő megjegyzést kénytelen fűzni a szerkesztő: „Évkönyvünk ezen részét nyomdatechnikai okokból az évkönyv szlovák változatából vettük át." Akiknek szülei 1968-ban... A 70-es években félelem járta be kisvárosaink gimnáziumait. A gátlástalan (következetes) központosítás megszülte a jelszót: egy járás - egy (szlovák, magyar) gimnázium. Mindenki - főleg az igazgatók arra törekedtek, hogy „magaviseletből" jól vizsgázzanak iskoláik. A kisvárosok vezetői - hasonló okokból - nem sokat tettek vagy tehettek az iskolamentési procedúrában. Szerencsénkre még a legmakacsabb köd is olykor-olykor enged a napsugaraknak. Kókadt fejek, padra simuló fiatal arcok, fel-feltörő zokogás a hetvenes évek közepén. Az osztályfőnök belép a tanterembe - a képsor meghökkenti. A miértre a válasz: nem jelentkezhetnek a kívánt főiskolára, azok akiknek a szülei 1968-ban... Erről pontos információk vannak mind a helyi, mind a járási pártszervektől. A hat érintett érettségizettből kettőt hiába várnak az osztálytársak az érettségi találkozóra. Talán elnyelte őket a föld? Különös szeptemberi emlékeket borzol föl az öszvégi hangulat. A középiskolák előtt szövetkezetek és állami gazdaságok autóbuszai sorakoznak, várják a segítségre kész diáksereget. Fél kilenc tájban nagyszámú csapatok lepik el a paradicsom- és paprikafőldeket, a gyümölcsöseket és a szőlőhegyeket: az ifjúságot munkára neveljük és segítünk a gazdaságoknak is. Minden a megszokott forgatókönyv szerint zajlik. Érdemes Januárban meghívó érkezik több Ipoly menti szövetkezetből: tisztelje meg az igazgató vagy a tanári kar valamelyik tagja az évzáró taggyűlésüket. Mindig akadt vállalkozó. Sokszor megbizseregtette hiúságomat, amikor a szövetkezeti vezetők között sok-sok volt tanítványunkra akadtam, akik szakszerűségből és magyar nyelvtudásból nagyszerűen vizsgáztak a szónoki emelvényen. Ér valamit a gimnáziumunk, érdemes csinálni - gondoltam felvillanyozva. Más szeptemberi emlék - már inkább a nyolcvanas évek elejéről. Új arcok - elsősök - az új épület tantermeinek padsoraiban. Félszeg tekintetek, ismerősnek látszó arcok, arcvonások. Kissé elmélázva, szórakozottan Máriának szólítom az egyik lányt. „Az anyukámat hívják így“ - visszhangzik a válasz. Az idő könyörtelenségét, de a bizalmat is ilyenkor vesszük észre. Január 31-én a katedra mögött állva osztom a félévi bizonyítványt. György Zsófiát szólítom, és gratulálok a kitűnő eredményhez. Visszajelző mosoly, majd miután átböngészi a hivatalos dokumentumot, rosszalló döbbenetét röpít felém a tekintete; „Én nem vagyok DorcT!" Az osztály mély csöndben várja válaszomat. Még húszéves gyakorlattal felvértezett tanárnak is nagyon nehéz feladat. Mondanám, hogy talán ilyen néhány anyakönyvvezető gyakorlata. Szebbekért fohászkodunk... 1989 bevillant iskoláinkban Tájékozódunk a hol ritkuló, majd sűrűsödő ködben. Emlékek érlelődnek - milyenek? Szebbekért fohászkodunk, szebbekért dolgozunk. Intézetünk 1993-ban a 80. esztendejébe lép 230 körüli diáklétszámmal. 1993 szeptemberében felidézzük gimnáziumunk 80 éves múltját, szellemiségét, felmérjük mindenkori , diákjainak emberi tartását, az általuk teremtett értékeket. Meggyőződésünk, hogy ez a 80 év egy nagy értékteremtő folyamatnak volt a taKorpás Pál tanár, a szervezőbizottság tagja Az idézett sorokból is kiderül, a sátorlepedőnek igen nagy fontosságot tulajdonítottak egykor. A sátoros ágyra vonatkozó irodalom gazdag. A SÁTOROS ÁGY A „sátor" szinte egész életén végigkísérte a leánygyermeket, illetve a palóc asszonyt. A lány már a kelengyéjében magával vitte a „sátor- lepedőt". S amint Pintér Sándor írta: „ Minden palóc anya - ha leánygyermeke született - sátorlepedő készítésére irányította legfőbb gondját, mert ez volt a majdan férjhez menendőnek kelengyéje között a legbecsesebb tárgy, s nemzedékről szállott nemzedékre. Az ily sátorlepedőtől tulajdonosa csak végső, de ily esetben is csak akkor szokott megválni, ha családjának magva szakadt: ezért aztán még ma sem tartozik nagy ritkaságok közé a 100, 150 esztendős sátorlepedő" (Pintér Sándor: A palócokról). A sátoros ágyat a nagy palóc, Mikszáth Kálmán is említi írásaiban: „...a lányok megnőnek lassan, főkötő alá jutnak, aztán sátor alá és így tovább..." (Mikszáth Kálmán: Prakovszky, a siket kovács) A „főkötő“ alá jutás a férjhezmenetelre, a „sátor alá“ jutás pedig a szülésre utal. Volt, ahol a terhes asszonyt már a szülés előtt a „lepedő" mögé fektették, volt, ahol csak szülés után kellett „sátort feküdnie". Pintér Sándor arról tudósít, hogy a palócok „sátoros ünnep" előtt „kimeszelték a házat kívül-be- lül, bevitték a gombos nyo- szolyát, beállították a sátor rudat is, miután a lepedő csücskébe bekötötték a kenyérszeletet meg a fokhagymagerezdet, felhúzzák a rúdra és az ősi lepedő szerényen beárnyékolja a fészket... Ha tehát várandós asszony volt a családban, kivitték a „szátvát", s helyére felállították a „sátort". A vászonból készült sátorlepedő vagy főkötőlepedő a „rangsorban elsőnek számító (a ház első helyiségében, az udvarra néző szemközti oldalfal mentén álló) ágy közé került". (Kapros Márta: A születés szokásai és hiedelmei az Ipoly mentén.) Farkas Pál a nógrádi palócokról szóló tanulmányában közli, hogy az asszony, ha már megszülte gyermekét, akkor „fekszi a sátort", vagyis átmegy vele a „tornyos nyoszolyába s fölébe fehér lepedőből sátoralakú firhangot csinálnak, melynek lelógó csücskeibe fokhagymát és pénzt kötnek. A sátor és a fokhagyma a boszorkák ellen való, mert ezeknek nagy kedvük telik a gyermek szemmel való megverésében, sőt nagyon sokszor »ki is váltják« a gyereket s valami félkegyelmű »mu- májt« csempésznek helyire". (Farkas Pál: Nógrád vármegye népe. In. Borovszky: Magyarország vármegyéi és városai.) A sátorról mint á gyermeklopástól való védekezés egyik eszközéről sok helyen olvashatunk. Istvánffy Gyula szerint „E végből a »sátor lepedő« egyik szögletébe egy csipetnyi kis kenyérbelet vagy - hajat, meg egy girizd fokhagymát kötöznek, avagy tűt szúrnak, mert úgy az ördög, mint a bűbálos asszony »szörnyen irtaodzik« a tűtől meg a fokhagymától.“ (Istvánffy Gyula: Egy kis adalék a palócnép babonáihoz.) BIBLIAI JELKÉP? Tanulmányaiban Istvánffy Gyula a sátor eredetét bibliai témával hozza összefüggésbe. Mielőtt a várandós asszony az ágyba feküdne, az „ágyszéket egy kizárólag e célra készített lepedővel sátor módjára körülveszik s ezért mondják aztán, hogy a gyermekágyas asszony »sátort fekszik«. Annak emlékeztető jeléül teszik ezt egyrészt, hogy midőn a Kis Jézus megszületett Betlehemben, szent József is így vette volna körül köpenyével a jászolyt, hogy az isteni kisdedet a hidegtül megóvja, de másrészt meg azért, hogy az ágyban fekvőt ne lássa idegen, s legfőképpen hogy a »bűbányos- asszon« vagy ördög hozzá ne férhessen s nehogy kicseréljék aztán gyermekét mással, mert az ilyen »váltott gyerek«-ből is »garabon- cás« lesz..." (Istvánffy, 1890. 298. P) A sátorlepedő tehát a palócok „ősi klenodiuma", s ha egy anyának több lánya volt, „rendesen ugyanazon ősi lepedő szolgált mindenkinek sátorul". (Pintér Sándor: A palócz születése, házassága és halálozása.) A „sátorfekvés“ eltelte után az asszony útja a templomba vezetett. Miután innen hazament, a sót, a kenyérhéjat meg a „girizd-fokhagymát, mely a lepedő szögébe volt kötve, a tűzbe vetette, a lepedőt szépen összehajtogatta, s gyermekét ráfektette, s „azzal az édes tudattal, hogy itt most már a boszorkányok vagy bibányosok mással ki nem cserélhetik, hozzá fog újból az élet küzdelmeihez, dolgozik, fárad édes odaadással, mert szerető anyai szíve érzi, hogy eggyel ismét több, a kikért dolgozni kell". (Istvánffy, 1890.) EL NE LOPJÁK A KISBABÁT... A mai idősebb adatközlők is elmondták, hogy „mikor megszületett a gyerek, fölkötöttek olyan nagy lepedőt a gerendára, oszt a lepedő megett aludt az asszony, hogy el ne lopják a kisbabát. Ha mennincs ke- resztőve, oda köll tennyi a lepedő mögé. A lepedő a főgyig csüngözz." (Csáky Józsefné Velebny Margit, 1908. Kelenye) A gyerekágy Ipolybalogon is „lepedővel vót elfüggönyözve. Amíg meg nem vót keresztőve a gyerek, ott tartották, hogy meg ne rontsák". (Molnár Sándorné Pataki Mária, 1899. Ipolybalog). Ipolyvarbón a „plafonbó' a főgyig vót a lepedő téve az ágy elé. Aggyig vót ott az asszony a gyerekvei, míg be nem járt avatásra. Ez a keresztelő utann eggy hétre vót. Aggyig az asszonynak nem szabad vót kimennyi se". (Bagdal Vilmosné Kis Irma, 1929.) Hogy meg ne rontsák a gyereket, keresztelő előtt Inámban kést és ollót tettek az ágy „függönyébe". (Zolczer Imréné, 1924.) „Keresztölés előtt a gyerek és az anya főkötő-lepedő mögött aludt, hogy oda ne férkőzzön boszorka. Éjjelre az olvasót is mindig odatették a vánkuskötőbe". (Bodzsár Jánosné Petrezsil Matild, 1896. Kelenye) „Vót ollyan főkötőlepedő. Amme- gett aludt az asszony. Gyerekágy volt az fölkötőlepedővel. A lepedő a pallásbó' lógott le a földre, hogy ne lássa az asszonyt meg a kicsit senki se. Az asszony avatásig nem mehetett ki. Aszonták, hogy elvezetyi azt az asszonyt valami. Nem is mentem én ki eccer se." (Pölhös Vincéné Pöl hős Ilona, 1899. Nagycsalomja) Mikszáth szülőföldjén is szülés után került az anya gyermekével együtt a sátoros ágy mögé. Épp Szklabonyáról való a következő közlés:,, Volt ollyan sátoros ágy, lepedő. Nuz, ako sa to vraveto, co ja viem. (Mit tudom én, hogy hívták.) Ja na to sa vefmo nepamátám. (Nem nagyon emlékszem arra.) Mikor kisgyerek volt az asszonynak, ollyankor lepedő mögött volt. Osztán később az nem volt, csak addig, amíg meg nem volt keresztelve. Azért volt ott, no ze aby nikto tarn nesol, ze by to nevide- li, kym diéta neokrstia. Aby tam neisli bosorky. (... hogy senki ne menjen oda, hogy ne lássák a gyereket, amíg meg nem keresztelik. Hogy ne menjenek oda a boszorkák.) (Cérnák Stefan, 1910.) Hasosnlóképp vélekedtek a szomszédos Ebecken is. „Vót oly- lyan elcsukott ágy. Mer valamikor azt nagyon őrizték nálunk is, hogy oda ne gyüjjön senki, ne lásson senki. Odatették azt asszonyt meg gyereket szülés után. Addig vótak ott, míg a gyereket megkeresztőték és keresztelőt csinátak." (Vámos Józsefné Molnár Margit, 1912.) A gyerekágyat adatközlőim már sehol sem nevezték boldogasszonyágynak. A sátoros ágy is csak halványan élt emlékezetükben, mivel a legtöbben csupán hallottak róla, vagy látták még gyerekkorukban, de maguk már nem emögött feküdték a gyerekágyat. Az Alsó- Ipoly mentén adatközlőim már nem is emlékeztek a „sátorlepedőre“. Csáky Károly Palóc sátoros ágy (Néprajzi Múzeum fényképtára)
