Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-02-07 / 5. szám
A helységnevek magyar változatának használata Két év óta állandóan szóbeszéd tárgya a helységnevek magyar változatának használata. A községtáblák gyakori kidöntése óriási vihart kavart országszerte, ami ma sem csillapodik, sőt időnként nemzetközi jelleget öltve fel is erősödik. Ugyanúgy felborzolja a kedélyeket az az intézkedés, amellyel megtiltották, hogy a televízió magyar adásában a helységnevek magyar változatát használják. Ezzel kapcsolatban többen is felteszik a kérdést, vajon a kiadott utasításoknak van-e törvényes alapja? A végrehajtó szervek és szervezetek hivatkozásai arról tanúskodnak, hogy igenis van. Intézkedéseik egyrészt abban a törvényben gyökereznek, amelyet a Szlovák Nemzeti Tanács 1990. október 25-én alkotott a Szlovák Köztársaság hivatalos nyelvéről, s amelyet 428. számmal hirdettek ki a törvénytárban, másrészt egy november 22-én elfogadott törvényben, amelyet 517. számmal publikáltak. Mit mond a törvény? Előbb vegyük szemügyre a 428. számú törvény ide vonatkozó rendelkezését. A 3. § 4. bekezdésének rendkívüli érdeklődést kiváltó rendelkezése szó szerinti magyar fordításban ekképp hangzik: ,,A községek, a városok és azok részei, az utcák, a terek, a közterületek nevei és más földrajzi nevek a hivatalos nyelven jelöltetnek meg. " Ehhez még hozzá kell tenni, hogy hivatalos nyelvvé a törvény 2. §-a a szlovákot tette meg. Az idézett bekezdésből az is kitűnik, hogy mind a községeknek és városoknak, mind az utcáknak, tereknek, közterületeknek és más földrajzi helyeknek az elnevezése lehet ugyan többnyelvű is, de valamennyi közül csakis a szlovákot szabad feltüntetni. így a helységek ősi, de nem szlovák nyelvű nevei nemcsak a szlovák nyelvterületen, hanem a nemzetiségek által lakott vidékeken sem jöhetnek számításba. Minthogy pedig a helységnevek használatára vonatkozó magyarázat nem található a törvényjavaslat indokolásában, és a változtatás után nem tettek közzé megfelelő tájékoztatást, ezért e téren az elmúlt két esztendő folyamán nehézségek és félremagyarázások is felmerültek. Különösen a helységnevek magyar nyelvű változatának a feltüntetése okoz megoldhatatlannak látszó problémát. A „hetek“ indítványa A problémát könnyebben megérthetjük, ha kissé behatóbban megismerkedünk annak keletkezésével. A Szlovák Nemzeti Tanács elé csaknem egy időben két képviselő- csoport terjesztett törvényjavaslatot a nyelvhasználat szabályozásáról. Előbb tekintsük át a hét képviselőből álló csoport, a „hetek“ együttes indítványának ide vonatkozó szakaszát. Az eredeti elképzelés szerint ennek a javaslatnak egy önálló szakaszában, történetesen a 3. §-ában, még a következőképpen szólt a későbbi módosítás után törvényerőre emelt rendelkezés: „A Szlovák Köztársaság városait, községeit és egyéb településeit, azok részeit, utcáit, tereit és minden közterületét nyilvánosan hivatalos nyelven jelölik meg. A nemzetiségi kisebbségek tagjainak legkevesebb 20 százaléka által lakott területeken az elnevezéseket a nemzetiségi kisebbségek nyelvein is fel lehet tüntetni. “ Bár ez a fogalmazás nem mondható a legszerencsésebbnek, mert egyrészt nem a nemzeti, hanem a nemzetiségi kisebbség fogalmat használja, de állítólag ez nézet és felfogás dolga, másrészt csupán lehetőséget ad arra, hogy a helységneveket, az utcák, a terek és más közterületek elnevezését a nemzeti kisebbségek nyelvén fel lehessen tüntetni. Tehát lehet, de nem kötelező. A lehetőséget is csak azokra a településekre korlátozza, ahol egy nemzeti kisebbség tagjai a lakosságnak legalább 20 %-át képezik. Történelmi visszatekintés A javasolt 20 százalékkal kapcsolatban legyen szabad megjegyeznem, hogy ezt a hányadot Csehszlovákiában az 1920. évi 122. számú törvény, az Alkotmánylevél szerves részét alkotó nyelvi törvény vezette be először az állam egész területén. Megjegyzem, ilyen és ehhez hasonló százalék még az 1919. szeptember 10-én Saint-Germain-en-Laye- ben aláírt kisebbségvédelmi szerződésben sem szerepel. Akkor a szövetséges és társult főhatalmak nem vélték szükségesnek, hogy ilyesmire kötelezzék Csehszlovákiát, csak azt tartották elengedhetetlennek, hogy minden nem cseh nyelvű csehszlovák állampolgár szóban és írásban használhassa nyelvét a bíróságok, a hivatalok előtt. Mondanom sem kell, hogy ez a hányad már akkor nem felelt meg a kor követelményeinek és az elvárásoknak. Bizonyíték erre annak a nemzetiségi statútumnak a végső változata, amelyet 1938. július 26-án hagyott jóvá a csehszlovák kormány. Bár ez a jogszabály érintetlenül hagyta volna a csehszlovák nyelvet mint államnyelvet, de az egyik rendelkezése szerint Csehszlovákiában be kellett volna vezetni hivatalos érintkezésben a nyelvek egyenlőségét, mégpedig úgy, hogy meg kellett volna szüntetni a nemzetiségi lakosság 20 százalékos hányadának a követelményét. Ennek következtében a Csehszlovák Köztársaság polgárai, köztük a nemzeti kisebbségek tagjai, az ország egész területén, tehát Szlovákiában és Kárpátalján éppúgy, mint Csehországban és Morvaországban, valamint Sziléziában, használhatták volna a saját nyelvüket hivatalos érintkezésben, a hatóságok pedig kötelesek lettek volna döntéseikről a beadványok nyelvén kiértesíteni a feleket. Az államnyelv mellett el kellett volna ismerni a német, a magyar és a lengyel nyelv hivatalos jellegét azokon a területeken, ahol ezek a nyelvek a lakosság többségének a nyelvét alkották. Természetesen a városok és a községek megjelölését sem korlátozta volna a korszerűtlen 20 százalékos hányad. Sajnálatos, hogy Csehszlovákiának húsz kerek esztendő kevés volt a nemzetiségi kérdés megoldására. Minden nagyon későn történt, a megvalósításra nem került sor. Európában akkor már nem lehetett elhárítani a tragikus eseményeket. Az igaz, hogy mindez egy fél évszázaddal ezelőtt történt. De ne feledjük el, a múltat, a történelmet azért is illik ismerni, hogy tanulhassunk belőle. Ez a megállapítás természetesen a politikusokra is vonatkozik. A kormány törvényjavaslata A fentiek ismeretében akaratlanul is felmerül a kérdés, vajon a „hetek“ javaslata a helység- és utcanevek használatáról megfelelne-e ez idő szerint az itt élő nemzeti kisebbségek tagjainak? Sokak válasza jobb híján minden bizonnyal igenlő volna. Csakhogy ezt a javaslatot időközben átdolgozták, lényegesen módosították, s 1990. okóber 16-án megszületett az a kormányjavaslat, amelyet a szlovák parlament október 25-én vitatott meg és fogadott el. Ebben az eredetileg indítványozott 3. §-t lényegesen kiegészítették, kibővítették. Az „ötök“ indítványa A „hetek“ javaslatának 3. §-át a kormány lényegesen kiegészítette, kibővítette. Tette pedig ezt olyképp, hogy alapjában véve átvette további képviselőknek, az „ötök“ csoportjának együttes indítványából az egész 2. és 3. szakaszt, továbbá a 3. § 1. bekezdését. Az „ötök" javaslata egyébként nem volt más, mint a Matica slovenská 1990 júniusában közzétett hírhedt törvénytervezete, amely a szlovákot „egyedüli államnyelvként“ emelve törvényerőre mind a közéletből, mind a hivatalos érintkezésből teljesen kiszorított volna minden más nyelvet. Az „ötök“ egyébként alkotmánytörvénnyel készültek megoldani a nyelvhasználatot Szlovákiában. E törvényjavaslatnak ugyancsak a 3. §-a tartalmaz rendelkezést a helységnevekről, az utcák és a terek neveiről, a középületek, a szervek és. a szervezetek megjelöléséről. Minden esetben kötelességsze- rűen írja elő az államnyelv használatát. Kivételt csak a nemzetiségi kulturális és társadalmi egyesületek esetében engedélyezett volna. Nagyvonalúan megengedte volna, hogy ezek elnevezését az államnyelv mellett az illető nemzetiség nyelvén is feltüntessék, de csak az elnevezést, a helységnevekre ez a kivételezés nem vonatkozott volna. Az indokolás szerint azért, mert az államnyelv használata e téren az „államalkotó nemzet szuverenitásának a kifejezése“ a Szlovák Köztársaság egész területén. A Matica slovenská egész törvénytervezete és az említett törvényjavaslatok elolvasása után az embernek olyan érzése támad, hogy mirltlezek szövegét meg sem érintette a nemzetközi egyezmények szelleme, bár a „hetek“ az anyag indokolásában megemlítik, hogy a javaslat teljes mértékben respektálja mindazokat a nemzetközi kötelezettségeket, amelyeket Csehszlovákia 1918 óta magára vállalt. Egy másik, kisegítő törvény A fentiek ismeretében mindenki számára világos lehet, hogy az 1990. október 25-i 428. számú törvény szerint a helységeneveket, az utcaneveket, valamint más földrajzi elnevezéseket a hivatalos nyelven kell feltüntetni, tehát a szlovák elnevezéseket kell használni. A kérdés csak az, hogy hol? Erről ugyanis a törvény egyetlen szakasza sem tartalmaz rendelkezést. De hogy e téren a jövőben ne merülhessen fel semmiféle kétely, a parlament néhány hét múlva, november 22-én, egy újabb törvényt szavazott meg. Ez lényegében kiegészíti az előbbit. így immár két törvény szabályozza a helységnevek használatát, egymást kiegészítve. A később elfogadott, tehát az 1990. évi 517. számú törvény 3. §-ának 1. bekezdése két tőmondatban szögezi le, hogy minden községnek van neve, s hogy a községek és azok részei a hivatalos nyelven jelöltetnek meg. S hogy kell ezeket használni? Erre a kérdésre az 5. § ad kimerítő útmutatást. Mindjárt az első sorban hangsúlyozza, hogy a hivatalos nyelvről szóló törvény 3. §-a és a 4. §-a szerint megállapított helységneveket, tehát a helységnevek szlovák változatát kötelező használni: az orientációs és a közlekedési táblákon, a szervek, a hivatalok, a vállalatok és más jogi személyek székhelyeinek megjelölésében, a természetes személyek állandó és ideiglenes lakhelyének feltüntetésénél, a menetrendekben, a statisztikai kimutatásokban, a távközlési lexikonokban, a térképészeti műqvekben, a sajtóban és más tömegtájékoztatási eszközökben, s végül az állami szervek és a községek hivatalos tevékenységében. Nincs szó tévedésről, a sajtóban is. Függetlenül annak megjelenési nyelvétől. Mi lehetne a megoldás? Hatályos jogszabályokról van szó, s végrehajtásáról a közigazgatás illetékes szervei gondoskodnak. Noha arra soha nem leszek képes, hogy az ide vonatkozó rendelkezéseikkel azonosuljak. Nem is tehetem, hisz ezek lényegesen korlátozzák a Szlovák Köztársaság területén élő nemzeti kisebbségek nyelvének használatát, és további lépést jelentenek a szlovák nyelv egyeduralmának megteremtése terén azokban a községekben is, ahol többségükben nem szlovákok élnek. Olyan jogszabályokról van szó, amelyek egyrészt hihetetlen méretű privilégiumot biztosítanak a szlovák nyelvnek, másrészt pedig diszkriminálják az itt elő nemzeti kisebbségek nyelvét. Nem titkolom, ezekre a jogszabályokra gondolva időnként a szemem előtt lebeg őseinknek az a tapasztalata is, hogy minden törvény annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Az említett törvényi rendelkezés egyébként az állampolgári egyenjogúság torzója. Különben elképzelhetetlennek tartom, hogy mind a két törvény a legcsekélyebb módosítás nélkül a végtelenségig hatályban maradjon. Nézetem szerint jobban meg kellene szívlelni a polgárok bíráló véleményét, mint ahogy az az elmúlt két esztendőben történt. A törvényhozásnak a kisebbségi jogokkal kapcsolatban körültekintőbben kellene figyelembe vennie a nemzetközi szerződéseket, egyezségeket és ajánlásokat, s a jövőben nagyobb gondott kellene fordítania arra, hogy a pluralista társadalom demokratikus alapelvei érvényesüljenek nemzetiségi téren is. Semmiképp sem nyugodhatok bele, hogy tilos legyen a szlovákiai városok és községek nevének magyar változatát hivatalosan is használni. Nem elégíthetnek ki sz utóbbi hónapokban alkalmazott pótmegoldások, más színű tájékoztató táblák elhelyezése az utak mentén, amelyek sorsa mindig is kétes és bizonytalan. Elképzelhetetlen, hogy a Szlovák Köztársaságban már soha többé ne legyenek magyar nyelvű utcatáblák, esetleg a magyar nemzet legnyagyobb- jainak a nevével. Képtelenségnek tartom azt is, hogy a földrajzi neveket csak szlovák nyelven lehessen megtanulni, s ennek következtében sorra feledésbe merüljenek az ősi magyar nevek. Az pedig teljesen lehetetlen, hogy a jövő nemzedékei előtt ismeretlen maradjon a Csallóköz, a Bodrogköz, a Mátyusföld, továbbá számtalan hegy, domb, patak és dűlő neve. Ha pedig ez tényleg bekövetkeznék, ezzel szegényebbé válna Szlovákia, de Európa is. Mi lehet ezek után a megoldás? A törvények szövegét nem lehet rövid időn belül megváltoztatni, de ez előbb vagy utóbb elkerülhetetlen, bár semmi kétség, a két törvény ebben a hangzásában addig is mérgezni fogja a magyarok és a szlovákok közti viszonyt. Ennek ellenére bízom a törvényhozók bölcsességében, s abban, hogy a törvények módosítására előbb-utóbb sor kerül, annál is inkább mert ez egyúttal erősíteni fogja a két nép közti viszony egészséges kibontakozását, és hozzájárul majd a belpolitikai stabilitáshoz. Gyönyör József A nyelvtörvény tárgyalásokor a parlament előtt nagyobb csoportok követelték a Matica-törvényjavaslat elfogadását. Méry Gábor felvétele 6 1993. II. 7.