Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)

1993-01-10 / 1. szám

itt, hogy néha azt én építem azt ■0 Pedig biztos, hajómodellek épí- : semmit sem tűd­re hosszú, zavaros timban, miközben rmedtek, s a sze- k, türelmesen és olyan szerszámok jeneket azelőtt so- npa tűkkel és pók- sipeszekkel építet- palackban. A hajó leven volt, hogy doltam: ez nem is tialgia. item ezt a vissz- de különös érdek- odellek iránt meg- n alkalmat sem íor hajómúzeumot :g, még ha a mú- entéktelen volt is. lajómodellek ezreit ik értékes, finoman szereit, s a szegé- ;munkált, régi hajó- ielljeit, tengeijárók azok álmait, akik ígért. Persze láttam ített hajómodellt is. it, hogy előbb vagy n az álmaimban lá­kszem, melyik vidé- melyik városban, írtján, azt azonban hajót azonnal felis- zöldes színű pa- ■l^magányosan he- polcon a gyengén úzeumi helyiségek dott levegőjű sarká- egen, sem a hajón 5 nem volt olvasha- ive álltam: a palack itt, mely a homály- izerűen változtatta élkedett egy tökéle- eri vitorláshajó, tel- , vitorlái kifeszítve, n apró zászlócskák rrában zászló lobo- ott halllal, vízzel és lordók is ott voltak igátok közömbösen te, számukra ez csu- ik egyforma modell an tüstént felismer- a hajó! n nehézkes, régi- ciklimet, s felszál- csontjaimmal erre ék képes, de kép- ;erült lehoznom il-es ház emeleté- z utcára, s fürgén kerékpárt egy er- icsitól örököltük tért a közeli Jakab n puha, homokos j EDGÁR Egy zseniális miniatűrmodell-ké­szítő műve volt, akit a sors tökéletes ujjakkal, s minden részletre kiterje­dő fantáziával áldott meg. A hajókö­telek nemcsak az agyonhasználtság benyomását keltették, hanem vilá­gosan láthatóak voltak rajtuk a ko­pott helyek is, melyek attól kelet­keznek, hogy a hajókötél a fedélzet korlátjához, vagy fémkarikákhoz dörzsölődik. S a szétszakadt helye­ken újrafont kötélrészek voltak. A hajó oldalán, ahol lepergett a fes­ték, a bordák közt kóc kandikált ki. Úgy tűnt, hogy a hajó minden apró részletét felismerem. Míg bámultam a hajót, és az emlé­kek s a valóság keskeny határán imbolyogtam, a hajón egyszeriben ANTUN SOUAN* A hajó úszott, láthatóan szél által kergetve, s tartotta az irányt, melyet energikusan diktált az aprócska ka­pitány. Ő biztosan tudta, hogy merre tartanak és miért. Álltam elbűvölve, és a hajót néztem. Sokáig álltam ott, még akkor is, amikor az utolsó láto­gatók már elhagyták a múzeumot, egymás után aludtak ki a fények, s egy távoli ajtó becsukódott. Tud­tam: itt az ideje, hogy távozzam, de nem tudtam elmenni. A múzeumőrök türelmetlenül jár­kálták a hátam mögött és köhécsel- tek. A múzeumőrök ősz hajúak és személytelenek szoktak lenni, de eb­ben a múzeumban különösen kifeje­zéstelen és merev volt az arcuk, egyenruhájuk pedig hosszú és szür­ke, mintha kaftánban lennének — vagy csak rám tettek a homályban ilyen benyomást? Észrevétlenül, hal­kan jártak, mintha rajta akarnák Hajó a palackban lobogni kezdtek a kis zászlók, a vi­torlák duzzadni kezdtek, a hajó or­rán a viharjelző kosár fel-felemelke- dett. S a miniatűr hajószemélyzet szétoszlott a fedélzeten, cipelték a hajóköteleket, felhúzták a horgo­nyokat. Az aprócska kapitány a főárboc mellett állt hátratett kéz­zel, sárguló fogai közt pipával. Ma­gamban azon töprengtem, vajon al­kotójának tökéletes mása-e, vagy az igazi kapitány kicsinyített, kései má­sa, aki a valóban létező hajó kapitá­nya volt? A hajó láthatóan úszott. Szinte hallani lehetett az orrához csapódó hullámok csattanását. De mitől úszott? Először ijedten keresni kezd­tem valamiféle belső szerkezetet, amely hajtja, mint amilyenek az egykori reneszánsz varázsszelencék­ben voltak, ám nem találtam semmit. Nem volt itt semmi olyan, amit sze­rény műszaki ismereteim birtokában felismerhettem volna. Mint már any- nyiszor, ezúttal is megelégedtem az­zal, amit láttam. Tulajdonképpen boldognak éreztem magam, nem is akartam tovább kutatni. Éreztem, hogy ez a csodás esemény a hajómo­dellek iránti szenvedélyes érdeklő­désem jutalma. Sokéves keresésem­nek. Boldog vagyok, hogy itt állha­tok. csípni az embert valami csínytevé­sen. A szemem sarkából láttam, hogy a hátam mögött beszélgetnek valamiről. Aztán egyikük csendben odajött hozzám. Öreg és ráncos arcú volt, s amikor a villanykapcsoló után nyúlt, és leoltotta a palackban levő hajót megvilágító villanykörtéket, a sötétben világítottak a szemei. A hangja viszont barátságos és együttérző volt.- Ön is látja, ugye? Ezt csak keve­sen látják. Mindenki azt gondolja, hogy az a hajó elsüllyedt, összetört, s örökre eltűnt. Pedig nem így van. Ön is láthatja, hogy nem tűnt el.-De hiszen ez csak egy hajómo- dell - mondtam.- Dehogy. Ez az a hajó. Melyik hajó? - gondoltam ma­gamban.- Hiszen ön tudja, hogy a kapi­tány meg a legénység mennyire sze­rette ezt a hajót — folytatta suttogva a múzeumőr. — Nem volt semmi másuk a világon, semmi más nem érdekelte őket. Nem akartak mást, csak örökösen hajózni. Ha egyszer útra kelnek, nem tudnak semmi más­ról, nincs is semmijük ezen kívül, s végül úgy megszokják, hogy félnek a változástól, életük végéig hajózni akarnak... Ön ezt nem tudta? Tud­ahová almáspitével vagy hason­ló uzsonnával fölpakolva elen­gedett anyánk a házbeli Szőke­fiúkkal. Ok ugyan nem voltak oda hivatalosak, apjuk nem lé­vén katonatiszt, de velünk bejö­hettek. Fölharsant persze a Got- terhalte. Ha csak Izabella főher­cegnő lépett páholyába, akkor röviden, ha férje, az öreg Frigyes főherceg is idelátogatott, hogy filmen nézze a világháborút, ak­kor egész strófa járt neki. A mi apánk csukaszürkébe éppen lombsátorból előlépett a fehérbe öltözött rabbi, hogy megáldja Őfelségééket. A király felállt a hintóbán, s megláttam, amit már a konyhán szakácsnőktől hallottam, hogy a kelleténél ma­gasabb a csákója, mert csak így múlhatta felül felesége, Zita ki­rálynő sudár termetét. A hintó tovább gördült, befordulva a Szent Márton templomhoz ve­zető lépcsők elé. Az élményhez tartozott egy népünnepély délu­tán a Ligetben. A hídon mellet­biciklivel a régi 'Pozsonyban t gyakorlatoztunk an fölborulással, tan ülhettünk rá, ndulhattunk rajta ánkhoz is a város a Károlyfalvi út 1. öbánya sziklái tö­:onyt járom, álmo- zfaítutakon siklok karikáztunk leg- liszen csak a Jusz- döcögnünk, onnan ngtalanul, minden tott a gép Koroná- g. A híres Mária r körül nagyot ká­bé a Vadász utcá- an akkoriban úgy V. Mehemed Ali . Hiába, a török bonyolódott öreg k hadiszövetsége- :n, hogy el ne fe- k hivatalépülete, Sen már felépült adtestparancsnok- ngtünk, az aszfalt ánk jött egészen I ha már erre is Íjak a filmestékre, Przemyslben volt, mi gyerekek is csak képről láthattuk a lö­vészárkok világát. Ha már ennyire a Habsbur­goknál tartok, jusson eszembe, hogy apám irodájából az abla­kon kitekintve láthattam, ho­gyan köt ki a fehér hajó IV. Ká­roly királlyal és feleségével. Ekkor már 1918-at írtunk, s hogy az eseménynek közelebb­ről is szemtanúja legyek, lero­hantam, s most már bicikli nél­kül gyalog közelítettem meg a propellerállomásnál felállított királyi díszsátrat. Csak annyit láthattam, hogy éppen egy szí­nes szlovák népviseletbe öltö­zött csoport köszöntötte a me­gyébe látogató uralkodópárt. Hallottam, hogy innen a királyi hintó a koronázó dómtemplom­ba viszi a nagy vendégeket, ezért átjáróházakon átsurranva éppen a mór stílusban épült zsi­nagógával szemben, úgy a Levi- us-féle cukorkaüzlet táján (nem biztos, hogy a cég nevét jól je­gyeztem meg) a tömeg sorfala elé bújtam. Hát jött is a kocsi, megállt, s egy hevenyészett tünk haladt át a szakállas Brolly Tivadar polgármester, hintóján az aranyhajú kis Ottó király­fival. Jött a fordulat. Akkor már a Grössling utcai katolikus gim­názium tanulója voltam. Arra emlékszem, hogy az októberi forradalommal uralomra jutott Károlyi-kormány utasítására önálló szlovák és német gimná­zium is létesült. Kézfelnyújtással jelentkezhettek, akik nem ma­gyarul kívánták folytatni tanul­mányaikat. Engem is kapacitál­tak, apám erdélyi szász voltára hivatkozva, de én magyar anyám nyelve mellett döntöt­tem, s elcsodálkoztam, amikor Huscsava Sanyi padtársam fel­emelte kezét s a szlovák iskolá­ba jelentkezett (már mint Ale­xander Huscava dedikálta ne­kem Lamacs történetéről szóló könyvét 1958-ban). Bizony megfogyatkoztunk, a csallóközi Csókák meg Vargák őrizték meg magyar iskolánkat, amíg a volt evangélikus líceummal egybeol­vasztva magyar reálgimnázium­má nem váltunk. nia kellett volna. Nem szép dolog felejteni.- Nekem? Miért? - kérdeztem, s nem értettem a rosszallást, mely a hangjában volt.- Bizonyára nagyon vártak erre, ezért teljesült a vágyuk. Valaki telje­sítette a vágyukat, vagy csak úgy magától teljesült, a természet téve­déseként. A vágy igen erős. A vágy, mint valami varázsló, kicsikre vará­zsolta őket, s bezárta a palackba. S a palackban megmaradtak, mint a jóféle pezsgőbor. Minden olyan, mintha igazi lenne. Csak ha a kapi­tány kajütjének ablakán függő ho­mokórát veszi szemügyre, láthatja, hogy a homok nem szóródik. Az idő megállt, csak a hajó úszik örökké.- De hová? - kérdeztem az öreg­embertől. — És minek?- Fontos az? — nevetett az öreg­ember. - A lényeg az, hogy hajóz­nak. Arra vágytak. Ekkor gyors és energikus, bár alig hallható léptekkel odajött két újabb múzeumőr. Az egyik könnyedén fél­relökte az öregembert, és szigorúan nézett rá kék szemeivel.- Bocsásson meg neki, ha a dumá­jával zaklatta önt - fordult felém.- Nagyon öreg már és zavarodott kissé, mindenfélét összebeszél.- Dehogy - ellenkeztem. - Hiszen a saját szememmel... Közben a másik múzeumőr a vál- lamra tette a kezét, s gyengéden, de ellentmondást nem túróén kituszkolt a bejárathoz.- Nem csoda. Nem csoda - ismé­telgette. - Napnyugtakor itt megtö­rik a fény, és látomásokat idéz elő. De most zárunk. Utolsó pillantást vetettem a pa­lackba zárt hajóra. Ott, ahol a helye volt, most sötétség honolt. Valahová el kellett utaznom, elintézni valamit, hamarosan elfelejtettem a hajót, a múzeumot, a várost. Nemrég történt. Jelen voltam a hornfokosok ünnepi vacsoráján, amely a tengerpart egyik turistaköz­pontjában volt, a holtidényben nép- telen szállodában. Ennek az egyesü­letnek csak olyan tengerészek lehet­nek a tagjai, akik vitorláshajón meg­kerülték a Hom-fokot. A tagok csu­pa öregemberek voltak.- Egyre kevesebben vagyunk- panaszkodott nekem az egyesület nyolcvanéves szóvivője. — Néha ugyan felveszünk fiatalokat is, de ók De maradjak még a Károlyi­világnál. Osztálytársam volt a Toldy Kör elnökének, Janko- vics Marcell írónak a fia, maga is Marci, aki ugyancsak az én bi­ciklimen tanult meg kerékpároz­ni, sajnos, egy kartörés árán. Szóval Jankovicsék Csáky téri lakásán gyűltünk össze parla- mentesdit játszani. Marci volt Károlyi Mihály, nekem Lovász Márton szerepe jutott, s nem tudom már, kit játszott Budafai Vermes Józsi, az alispán fia. Fur­csa úrifiúcska-játék volt ez nagy demokratikus átérzéssel, s így a hamarosan bekövetkező ál­lamfordulat eseményei sem ér­tek váratlanul. Wittich Pál szo­ciáldemokrata polgármesterrel az élén került át Pozsony a Csehszlovák Köztársaságba, s a vörösinges szokolok szembe­találták magukat a vöröslobogós szakszervezeti munkássággal. Az összecsapás a Vásártéren sor- tűzzel tetőződött. Az áldozatok temetésének tanúja lehettem Duna utcai lakásunk ablakából. Húszezemyi tömeg vonult fel a Széchenyi utcából jövet a Duna utcai Munkásotthon felé, ahol az áldozatokat fölravatalozták. Minket anyánk féltett, nem en­gedett ki az utcára. Kitavaszodott, s a bicikli nyergében jártam ki a kőbányai Zuna-házba, ahol nagyanyánk híres csokoládés gombócával várt bennünket vasárnaponként, öcsém és barátaink villamoson követtek, ez éktelen csörömpö­léssel a Zuckermandli elejéig hozta el őket, innen gyalog érték el az azóta eltűnt (az alagútépí- téskor összeroppant) házat a vámmal szemben. Itt kint a Dunára és a szemközti Bese­nyőszigetre - népszerűén Pöcs- nire - néző kertben alapítottuk csak sportemberek. Az embernek még elbeszélgetnie sincs kivel. Én az egyesület legidősebb tagjá­val beszélgettem, mert véletlenül melléje kerültem az asztalnál. Külö­nös, csendes vacsora volt ez, itt-ott hallatszott egy-egy hang a hatalmas étterem kupolája alatt, a pincérek is hangtalanul jöttek-mentek, feltálal­ták az egyszerű ételeket. Inkább mú­zeumőröknek tűntek, mint pincérek­nek, s a vendégek is inkább múmiák­ra hasonlítottak, mint emberekre. Az öreg kapitány arca olyan volt, mintha viaszból öntötték volna. Mintha száz gyertyát évszázadokon át verne az eső. Aztán a viasz az öregember arcán megkeményedett, ezernyi barázdával, köztük lila erekkel.- Azt állítják, hogy a Föld gömbö­lyű — mondta az öreg kapitány, csak úgy, maga elé. — De ez nem jelenti azt, hogy a világnak nincs vége. A félig üres helyiségben szavai apokaliptikus jövendölésként hatot­tak. Az egyesület szóvivője hozzám hajolt, s így szólt:- Nagyon öreg már és kissé szeni­lis - súgta. - Összevissza beszél. Legyen elnéző iránta.-Én egyszer egészen a világ vé­géig elhajóztam - folytatta az öreg kapitány maga elé meredve. — A vi­harban eltévesztettük a menetirányt, az iránytűk meghibásodtak, ezért csak egyenesen haladtunk, sokáig, majd csak elérünk valahová. Valaho­vá az embernek mindig meg kell érkeznie, biztatgattuk egymást, de hogy hová érkezünk meg, azt nem tudtuk. Ott minden összekeveredik, a köd és a tűz, a nappal és az éjszaka, a tenger és az égbolt. Aztán hirtelen megpillantottuk a világ vé­gét, s rádöbbentünk, hogy vissza kell fordulnunk.- Honnan tudták, hogy éppen ott van a világ vége? - kérdeztem. Lassan fordította felém a fejét, mint a teknőc. Most nézett rám elő­ször.-Az égbolt egyre alacsonyabban volt, aztán előttünk hullott a tenger­be, merőlegesen, mint valami óriási zöld színű rekesz, vastag üvegből. Eljutottunk arra a helyre, ahol a hul­lámok az üveget nyaldosták, az üve­gen túl nem volt semmi, csak űr, meg némi világosság és némi sötétség. Az üvegig haladtunk a hajóval, megta­pogattuk a tenyerünkkel, miközben meg saját köztársaságunkat, lo­bogónkon zöld csillaggal. Sziko- ra Pista (később ferencrendi atya) lett a földművelésügyi mi­niszter, mert ő öntözte retekül­tetvényünket, osztálytársaim közül Fügersy Gyula volt a mér­nök, ő szabályozta a csatornale­folyót az alattunk Károlyfalva felé vezető útra. Rakoncátlan öcsém, akit az utolsó percbe ho­zott haza a kőszegi hadapródis­kolából kézen fogva egy őrmes­ter, itt a kertben kielégíthette tönkrement katonai reményeit azzal, hogy rendőrfőkapitány volt, s a két Brolly-unoka a törzsállománya. Fenn, a Kőbá­nya másik oldalán Bagnovini Luigi főkéményseprőmester és tűzoltóparancsnok hasonló nevű fia, kortársunk, ugyancsak or­szágot alapított Hunnia néven a családi kertben. Kikerülhetet- lenné vált köztünk a homok- bombás kőbányai csata. Én bi­zony a zöldcsillagos ország elnö­ke lettem s egy példányban meg­jelenő újságot indítottam Hazafi­ak Lapja címmel, ezt nagya­nyánk köteles volt megrendelni. Apám állását vesztve a Ven- tur utcai Zálogház írnoka lett, anyám pedig a Duna utcai Fel­sőbb Leányiskola megszűntével hol a Prímás téri polgári iskolá­ban, hol a Vadász utcai (a szul­tán neve már eltűnt) Notre Dame-zárdában adott órákat, hogy fenntarthassa a családot. Hozzájuk járogatva sűrűn for­dultam meg biciklimmel az óvá­rosban, s mert elfogott az odatű­nő történelem nosztalgiája, Rö­mer Flóris és Ortvay Tivadar nyomán a város szorgalmas adatgyűjtője lettem. Felmásztam a Mártontoronyba, a Városháza s a templomok tornyaiba, leje­gyeztem a harangok feliratát, egy keményfedelű füzetbe be­a hideg futkosott a hátunkon a végső határ érintésétől. Nem szóltunk egy szót sem. Az üveg ott emelkedett előttünk a végtelen égboltig, s a víz­be merült mélyen, ameddig csak lát­tunk. Aztán... Elhallgatott, s valahogy furcsán nézett rám, mintha azt mérlegelné, hiszem-e, amit mond, s elviselem-e a borzongást, melyet további mon­danivalójával idéz elő.- És aztán? - kérdeztem türelmet­lenül, s magam sem tudtam, miért, kirázott a hideg.- Aztán egészen határozottan, bár az üveg vastagsága és a fénytörés miatt némileg homályosan, meglát­tunk az üveg mögött egy óriási em­beri arcot. Elfoglalta a láthatár felét, s a két szeme úgy világított, mint két lenyugvó holdvilág. Az óriási mére­tek miatt nem érzékeltük az arckife­jezését. Talán úgy jellemezném, hogy olyasféle kíváncsiságot árult el, mint amikor a kisgyermek a hangyá­kat nézegeti. De lehet, hogy téve­dek. Amit azonban rögtön elmond­hattunk és nagy bizonyossággal tud­tunk, az volt, hogy ez nem lehet más, csakis az Isten arca. Bezárt bennünket valamiféle üvegharang alá, s most érdeklődéssel várta, mit fogunk tenni, ha megleljük börtö­nünk határait.- S önök mit tettek? - kérdeztem kíváncsian.- Semmit. Könyörögtünk, kértük őt. De nem kaptunk semmilyen vá­laszt, életjelt, megérzést. Aztán hir­telen és érthetetlenül sötét lett, feke­te, sűrű, csillagtalan sötétség. Az arc eltűnt. Felhúztuk a vitorlákat, s ha­józtunk ész nélkül, amíg ismerős vizekre nem értünk. Töprengve elhallgatott. Volt, ami eszembe juttatott valamit, s volt, amitől megijedtem.- Milyen volt az az arc? - kérdez­tem az öregembertől. - Hasonlított valakire? Felismerné? Hosszan nézett engem, némán, ér­tetlenül. Aztán megszólalt, lassan ejtve a szavakat:- Ha már kérdi, hát legjobban az ön arcára hasonlított. Hangjában egyszeriben iszonyú gyűlölet remegett. Ha teheti, ke­resztre feszített volna az árbocrúdra. Sági Tóth Tibor fordítása * kortárs horvát író másoltam a városban található összes latin és magyar feliratot. Feljegyzéseim - miután 1935- ben kiutasítottak s Erdélybe te­lepedtem — elvesztek, de fejből is tudom idézni a Dóm mögül egy régi ház freskójának szö­vegét: LÓSY, MIDŐN KIS KERTÉT SZENT IMRE NEVÉRE ÜLTETÉ, ÍGY SZÓLT ÉGNEK EMELVE KEZÉT: LILIOMOK NEVELKEDJENEK ITTEN, KIKET ÁLDVA SZERESSEN MIND ISTEN, MIND A SZÜZANYA S IMRE VEZÉR! Büszke voltam arra, hogy a régi Jezsuita Kolostor boltíves épületében székelő MIPSZ, vagyis a Magyar Ifjak Pozsonyi Szövetsége, tehát az egyetemi hallgatók egyesülete gimnazista létemre meghívott előadónak, s vagy egy órán át ismertettem Pozsony történetét. Ez volt első fellépésem, majd követte a má­sodik a Lőrinckapu utcai Katoli­kus Körben, ahol a Kiskárpátok Cserkészcsapat fogadalomtéte­lekor Petőfi családi költészetét értelmezhettem. Homyák Odiló cserkészparancsnok csapatában, édesanyám tanítványa, Ester­házy Lujza ajánlott be, aki bará­tunk maradt a kisebbségi élet viszontagságos további fejlődé­sében is, amikor már egyetemi hallgatókká válva a Sarló jegyé­ben regösjárásokra, falutanul­mányozásra, szociográfiára ad­tuk fejünket. Az erdőjárás, majd a falukutatás leszoktatott a ke­rékpárról, gyalogosan jártuk be a hegyeket vagy a Csallóköztől a Tiszahátig az 1930-as eszten­dők válságába süllyedt magyar­lakta tájakat, egy jobb társada­lom álmait kergetve.

Next

/
Oldalképek
Tartalom