Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-01-10 / 1. szám
B úasárnap ► 1993. 1.10. „Ha külföldön járok, a legtöbbször kalapot veszek..." (MiloS Fikejz felvétele) Törőcsik Mari igazgató lesz Száz meg száz film- és színpadi szerepe után Törö- csik Mari új feladatra készül 1993 első heteiben. Schwajda Györggyel, Taub Jánossal és Garas Dezsővel színházat nyit a Nagymező utcában. Pontosabban igazgatója lesz egy most alakuló társulatnak, amely Művész Színház néven kezdi meg működését abban az épületben, ahol évtizedeken át a Thália játszott, ma pedig az Arizona és a Rock Színház tartja előadásait. Schwajda György személyében nemcsak az írót, a színházigazgatót is jól ismeri Törőcsik Mari. Csoda című darabjában Bíborkát, az iszákos csotrogányt alakította nemrég, aki még a kenyeret is cseresznyepálinkába márto- gatja. Ezután szerződött Schwajda hívására Szolnokra, ahol Taub János rendezővel először Marquez Száz év magány című regényének színpadi változatában, majd Szigligeti Ede Liliomfijában dolgozott. Garas Dezsőhöz pályakezdése óta baráti szálak fűzik. A margitszigeti Csárdáskirálynő, a József Attila Színházban előadott Csoda és a szolnoki Száz év magány közös sikerük, kamera előtt Gárdos Péter A Skorpió megeszi az Ikreket reggelire című szomorú komédiájában játszottak legutóbb együtt, most pedig Maár Gyula készülő filmjében lesznek partnerek. „ Szerintem minden színésznek az a legfőbb vágya, hogy jó közegben és jó kezekben lehessen. A Művész Színház társulatának ezt az érzést szeretnénk majd biztosítani“. • Ha pályafutásának kezdetét az 1955-ben bemutatott Körhintához kötjük, akkor idestova negyvenedik évét tölti már a pályán. Nem egész négy évtized szakmai tapasztalatával a háta mögött vannak-e még kétségei önmagát illetően?-Ó, hál hogyne lennének?! Tudja, mikor bizonytalanodtam el legutóbb? Amikor Spiró drámáját, a Csirkefejet próbáltuk a Katona József Színházban, jó fél évvel Gobbi Hilda halála után. Két okom is volt rá, hogy elvállaljam az öregasszony szerepét. Először is a Hilda iránti tiszteletből, hiszen én mellette nőttem fel a Nemzetiben, másodszor pedig nem akartam, hogy levegyék a darabot a műsorról. Az ilyen remek előadás megérdemli, hogy tovább játsz- szák, gondoltam, még akkor is, ha az én szerepfelfogásom különbözni fog a Hildáétól, öregasszonyt persze játszottam már rengetegszer, és épp emiatt féltem. Ennyi év után már nem sok újat tud mondani az ember. Nagyon jó rendező kell ahhoz, hogy valami mást mutasson magából, ne ugyanazt, mint tegnap vagy tegnapelőtt. A kétségek tehát újra és újra felmerülnek, de rossz is lenne, ha már nem tudnék elbizonytalanodni. Ha nem tenném fel magamnak egyre gyakrabban a kérdést, hogy ma- radt-e még bennem valamiféle rejtett tartalék, akkor ez azt jelentené, hogy vége, be is fejezhetem. Nekem az a dolgom, hogy időközönként megkérdőjelezzem a tudásomat, a rendezőknek pedig az, hogy inspiráljanak és elhitessék velem, hogy még mindig érdemes gyötörni magam. • Vegyük csak az elmúlt két -három év szerepeit. Elmondhatja magáról, hogy mindig, minden helyzetben a szive szerint választott vagy nem egy darabba csupán a szükség, magyarán a pénz vitte bele?- Nem, még ma sem mondhatom, hogy elértem, amire régóta vágyom. Még most sem vagyok azon a ponton, hogy csak azokkal dolgozzam, akik számomra is fontosak. De hát ebbe bizonyára az is belejátszik, hogy megtörtént, amit pár évvel ezelőtt még el sem tudtunk képzelni. Hogy összedőlt előttünk egy rendszer, hogy leomlott a Fal, hogy - az én életemben már nem is tudom, hányadszor - megváltozott a történelem. Ami ugye, nagyon jó, csak ne jött volna ez a gazdasági csőd, ami most elárasztotta Kelet- Európát. Gondoljon csak bele, hogy alakult volna az életünk, ha negyven évvel ezelőtt nem veszik elő a sarlót és a kalapácsot, ha nem zárják el az organikus fejlődés útját. Akkor ez a világ egészen más irányt vesz, talán éppen olyat, mint a nyugateurópai. A nehéz időszak pedig a művészeteknek sem kedvezett. Nem úgy fizettek bennünket, mint nyugati kollégáinkat, s el is volt előlünk zárva sok minden, ugyanakkor az is igaz, megélhetési gondokról akkoriban senki sem beszélt. Ma más a helyzet. Minden igazodik a nyugat-európai árakhoz, az ottani világhoz, csak a pénztárcánk soványabb, mint az ott élőké. Talán a fiatalabbaknak jobb lesz majd, az én nemzedékemre és a fölöttem levőre viszont nagyon nehéz évek várnak. Igen, a kényszer sajnos engem is rávisz néha, hogy olyasmit is elvállaljak, amit nem kellene, de a végső határig mégsem megyek el. A vonalat én magam húzom meg. • Costa Gavras Berlinben díjazott Zenedobozában megtört és meggyötört pesti munkásasz- szonyt játszott nemrég. Évekkel ezelőtt, amikor azt kérdeztem, nem unja-e még az ilyen és ehhez hasonló figurákat, azt felelte: már az édesanyja is arra kérte, ne vegyen magára kötényt és kopott ruhát, mert ha még egyszer abban látja, fejszét vág a tévébe. Megtörtént? Mert megtörténhetett volna...- Jó humorú és fegyelmezett asszony az én anyám, ezt csak azért mondta, hogy elgondolkoztasson. Valahol igaza is van, csakhogy én ezzel keresem a kenyeremet, Costa Gavrasnak pedig szívesen megteszek bármit. Zsűritag volt Cannes-ban, amikor a Dérynéért Arany Pálmát kaptam, és már akkor szólt, hogy keresni fogja a lehetőséget, hogy együtt dolgozhassunk. Több mint húsz évvel ezelőtt egy fiatal, nyugatnémet rendezővel dolgoztam. Nem sok pénzt kapott a filmre, fizetni sem tudott, mégis elvállaltam a szerepet. Kellett neki egy asszony, aki elrohan az induló katonavonat mellett... talán a fiától vagy a férjétől búcsúzott, már nem is tudom. Szövegem sem volt, de megcsináltam neki. Szimpatikus volt a rendező, mert úgy izgult a munkájáért, mint egy paraszt- ember, aki kiáll a földjére, hogy csak most ne jöjjön jégeső, mert ha leveri a termést, mindenét elveszíti. • Cannes, Chicago, Karlovy Vary, Taormina dijai után sohasem jutott az eszébe, hogy Nyugatra menjen és ott folytassa?- Nézze... karriert igazából fiatalon csinál az ember. Különösen a színész. A Körhinta 56- os cannes-i sikerével nem fogok most hencegni, egyébként is, akkor engem úgy kezeltek, mint egy gyerekszínészt. Annyira fiatal voltam és annyira tapasztalatlan! A Körhinta volt az első film, amely áttörte a vasfüggönyt, Wajda egy évvel később, Fábri után jelentkezett. A mi filmünknek akkor már másutt is frenetikus sikere volt. Truffaut valósággal őrjöngött, annyira tetszett neki, de olyasmi, hogy kelet-európai színész kint dolgozzon, fel sem merült azokban az években, ötvennyolcban, amikor a Rákosi-rezsimnek már vége volt, és megbékéltünk Titó- val, a jugoszlávok kértek fel egy filmre, de a magyar állam még csak azt sem engedte meg, -hogy leüljünk tárgyalni. Aztán a kelet-németek hívtak az itthoni gázsim tízszereséért... oda ki] mehettem volna, de éppen akkor Shakespeare-t próbáltunk a Nemzetiben, és azt mondtam: köszönöm, mégse, én magyar színész akarok lenni. • De ha európai sztár lett volna...- Európai? Szerintem csak kelet-európai. Ezzel tisztában voltam. Több pénzem lett volna, de annyival mégsem, hogy megérje. Később pedig, húsz évvel később, amikor visszakerültem a filmjeimmel Cannes-ba, az gátolt mindenben, hogy semmilyen nyelvet nem beszélek. Gondoljon csak bele: negyvenötben, tízéves koromban bekerültem az angolkisasszonyokhoz Egerben. Elkezdtem németül tanulni. Aztán feloszlott a rend, jött az államosítás és mindenkinek vissza kellett mennie a saját falujába, általános iskolába. Utána felkerültem Pestre, gimnáziumba, ahol mindenki oroszul tanult, és én csodálom ezt a nyelvet, hiszen Tolsztoj is, Dosztojevszkij is ezen írt, de sem a tanár nem beszélte, sem mi. Aztán ötvennégyben felvettek a főiskolára, ahol szintén csak oroszul lehetett tanulni, én viszont elsőéves koromban elkezdtem filmezni és éjjel-nappal dolgoztam, úgyhogy soha nem volt módom nyelvekkel foglalkozni. Ha pénzem lett volna, akkor igen, de annyi pénzem, hogy különórákat vegyek, nem volt a pályám elején soha. Később pedig, amikor tanárt fogadhattam volna, olyan sok szöveget kellett a fejemben tartanom, hogy semmilyen nyelvhez nem maradt lelki energiám. Tehát 73-ban, Cannes- ban hiába voltak kapcsolataim, igazán kommunikálni senkivel sem tudtam. De képzelje csak el, milyen fantasztikus szerepeket kaptam én színpadon, és olyan filmekben játszottam, amilyenekben a világsztárok közül kevesen. Szakmailag tehát sokkal nagyobb lehetőségekhez jutottam, mint ők. • Kimaradt egyáltalán valami a színészi életéből, vannak pótolhatatlan veszteségei?-Minden színész úgy érzi, hogy valami elment mellette, közben kapott helyette mást. Bergman nőcentrikus rendező, a nők által fejezi ki magát, Major Tamás mellett a férfi partnereim jártak jól. Én rengeteg Brechtet, Peter Weisst játszottam nála és Shakespeare-t, aki elhanyagolta a nőket, de ezekben a szerepekben is volt valami jó. Olyan dimenziót kapott a színészetem, hogy elmondhattam magamról: férfiasán gondolkozom. Meg is jegyezte egyszer egy barátom: te vagy a legjobb női férfi színész. Ha ez félreérthető, akkor le se írja, de én ezzel csak arra akartam utalni, hogy Majornak és a tőle kapott szerepeknek köszönhetően nagyon tisztán gondolkozom, és a színpadon is érthetővé tudom tenni, amit akarok. • A Száz év magány Ursulája bizonyára élete egyik legszebb színészi feladata.-Tudja, amikor a hatvanadik évéhez közeledik az ember, akkor már világosan látja: ezt vagy azt a darabot már nem miatta vették elő. Ha például Oszt- rovszkij Viharát tűzné műsorára valamelyik színház, akkor Kabanova szerepét lehet, hogy rám osztanák, de hogy Katyerina miatt játszanék a művet, arra esküdni mernék. A Száz év magányt nekem kell a hátamra venni. Ursula alakja az egész estét átfogja, először meg is ijedtem tőle. Az idő múlásával ugyanis egyre finomabb az ízlése az embernek, mint ahogy a jóra is sokkal jobban vágyik. Fiatalon még azt hiszi, mindent tud, az én koromban viszont már annyira igényes, hogy a saját igényességétől is megijed egy kicsit. Minél nagyobb a feladat, annál inkább azt mondja, hogy nem kellene... nem szeretnék... félek. Schwajda szerencsére nagyon jó darabot írt a regényből, Taub János pedig kivételes partner volt ehhez. • Az ön családjában van valaki, aki Ursulához hasonlóan őserővel tart össze szülőket és unokákat?- Nem is tudom... • Talán az édesanyja?- Az én szüleim nagyon szépek és nagyon fiatalok voltak, amikor összekerültek és tudja... harminckilencben, amikor katonának vitték az apámat, anyám még a harmincat sem töltötte be. Aztán hazajött az apám az amerikai fogságból és elvitték az ávósok, anyám ott maradt velünk, a gyerekeivel és valóban... annyi erőt kaptunk tőle, hogy az eddig mindig, minden helyzetben elég volt a talpon maradáshoz. És szeretetet, hitet is sugárzott felénk rengeteget. • Mennyit tud ebből átadni a gyerekeinek?- Én túl későn szültem, mert így hozta a sors, és amikor nem veszem biztosra, hogy mindent jól teszek, anyámhoz fordulok, öt kérdezem, hogy csinálta. Mit lehet válaszolni erre. Emlékszem, egyszer azt felelte: én úgy neveltelek benneteket, hogy mindig mellettetek voltam. Es tényleg, ő mindig ott volt nekünk, minden pillanatban. Meghallgatta az örömeinket, kíváncsi volt a bajainkra, egyszerűen figyelt ránk, leste minden szavunkat. Teréz, a lányom húszéves. Ilyenkor szakad el a gyerek a szülőtől. Ezt minden anya nehezen viseli, én is. De hát a legnagyobb kérdés az, hogy eleget voltam-e vele? És Son- nal, a fiammal kapcsolatban is ugyanezek a kérdések foglalkoztatnak. Teréz most Svájcban van; angolul már folyékonyan beszél, most a franciával birkózik. A fiam Amerikában tanul, mert erdész akar lenni, annyira imádja a természetet. Amikor Vietnamból Magyarországra került, vidéki házunkban éltünk, s mivel otthon még az árvaházból sem jöhetett ki, annyira megszokta a természetet, hogy a fákkal barátkozott. Húszéves ő is, hat volt, amikor a fiunkká fogadtuk. • Ráncokat, gyűrődéseket mi okoz a lelkén?- Én egyvalamit nem bírok elviselni. Ha túlméretezett gazdagságot látok valahol. Az engem egyszerűen irritál. Hogy amíg emberek ezrei éhen és szomjan halnak, addig mások tobzódnak a milliárdokban. A testvériség - egyenlőség elv nem válik valóra soha, ez csak jelmondat marad a régi időkre utalva. Kényelmesebb életre, jobb körülményekre vágyom én is, de a kirívó gazdagság nagyon tud fájni. A másik , ami ugyanígy fáj: Jugoszlávia. Hogy ott minden ég, pusztul és tönkremegy, hogy naponta halnak meg százak és ezrek. Én úgy érzem, az emberek, természetüknél fogva jól megértik egymást, de mindig szítva vannak és ezért ölnek, gyilkolnak. • Tudna élni máshol is, vagy csak Pesten?- Ezt a kérdést még soha nem tettem fel magamnak. Engem minden Magyarországhoz köt, és nem is akartam elmenni soha. Nekem Közép-Európa az otthonom, noha Dél-Amerikát és Indokínát is imádóm. Ott értettem meg egyébként azt is, hogy mennyire nem szabad véteni az ember ellen, hogy micsoda ősi kultúrákat nyomorítottak meg az évszázadok. Ennek a kornak is megvannak a tragédiái, amelyben most élünk. A tiszta gondolatra, a tiszta érzelemre talán most van a legnagyobb szükség. Szabó G. László
