Új Szó, 1993. december (46. évfolyam, 280-304. szám)

1993-12-27 / 300. szám, hétfő

HÍREK - VÉLEMÉNYEK 1993. DECEMBER 27. ­UTOLSÓ CSEPP A POHÁRBAN - Hiszem, hogy van valami, ami az értelem, a ráció fölött áll. Az isteni kegyelemre gondolok, hi­szen nekem kijutott belőle. En­nek köszönhetően lettem újra ember. Ennek köszönhetően hu­szonkét éve nem iszom már - vallotta a rriinap Ondrej Sakala mérnök, atomfizikus, egy pozso­nyi presszó homályában. Az óesztendő búcsúztatása jó ürügy a koccintásra. Amíg a tár­saság tagjai megelégszenek egy­két pohárral, nincs különösebb baj. Viszont ki gondol arra, hogy lesznek, akik számára ez csak bemelegítő kört jelent. Ezért ér­zem úgy, hogy most kell beszél­nem a túlzott alkoholfogyasztás függőségbe való átmenetéről. _ A veszélyt legjobban az látja, aki lent volt a mélyben - mond­ta, majd amikor a pincérnő fel­vette a rendelést, megjegyezte. - Ihatott volna, engem az alko­hol tényleg nem érdekel. Otthon a vendégeimet is megkínálom, s eszembe sem jut, hogy meg­kóstoljam ... Szlovákiából származom, ti­zennégy évesen kerültem Prágá­ba. A szerencse fia voltam, jól tanultam, voltak barátaim, az egyetemi felvételim is elsőre si­került. Szerettem társaságba jár­ni, tudtam mulatni, viccelődni, ezért a kiskocsmák gyakori ven­dége voltam. A szüleim otthoná­ban soha senki nem ivott, nem dohányzott, nekem mindezt Prágában kellett megtanulnom. . \z ital nem okozott gyomorbán­talmakat, nem fájt a fejem, mindvégig józannak hittem ma­gam. Egyre gyakrabban hívtak társaságba. - A vizsgák, az egyetem? - szakítanám félbe, de beszélge­tőtársam még a kérdés elhangzá­sa előtt folytatja. - Dolgaim eleinte simán men­tek. Később, persze nem vettem észre, egyre többször kerültem időzavarba, ám mindig utolér­tem önmagamat. Nem akartam látni ismerőseim furcsálló tekin­-tetét, szerelmem szomorúságát, nem akartam hallani figyelmez­tető szavait. A diplomamunkám írása közben döbbentem rá, hogy az egy-két napos abszti­nencia nem segít, összpontosító képességem semmivé lett. Ment­ségemre ezernyi kifogást talál­tam. Idegességemben mindig a pohár után nyúltam. Ugye, mondanom sem kell, az egye­temről kidobtak. A szüleiről szeretettel, tiszte­lettel beszél. A szerelméről is, aki viselkedése ellenére hozzá­költözött. - Azt hazudtam magamnak, hogy mindez csak múló baj, ám az alkohol démona túl erősnek bizonyult. Az italozás miatt tá­voznom kellett több munkahely­ről, de már ez sem hatott. Azt szokták mondani, hogy a szere­lem hegyeket mozgat, ám az alkohollal szemben tehetetlen, ugye? Lehet, hogy így van, de engem a szerelem mentett meg. Ha nincs az a lány, ma én sem volnék. Pedig részegen milyen otromba, goromba voltam hoz­zá! Nem csoda, hogy egy napon bejelentette: vége, elköltözik, mást szeret. Ez volt az a bizo­nyos utolsó csepp a pohárban. Aznap berúgtam és rettenetesen rosszul lettem. Éreztem, hogy valaminek történnie kell, vagy megbolondulok, vagy megölöm magam. Másnap felkerestem a körzeti orvosomat, s bevallot­tam az alkoholfüggőséget. Elme­gyógyintézetbe utalt. Sakala mérnököt mindezek dacára szerencséje végleg nem hagyta el. Alkoholelvonó inté­zetbe került, ahol naponta vívott harcot önmagával s az itallal. Részletesen, semmit sem szépít­ve mesélt küzdelmeiről, buká­sairól, kishitűségéről. Egy nap megérezte a nagy lehetőséget. Valami megváltozott körülötte, benne. Megkönnyebbült. - Nem tagadom, ekkor kezd­tem hinni az Istenbem, s állítom, a hit adott erőt a gyógyuláshoz. Lemondtam a dohányzásról, s tulajdonképpen az életem ren­deződött is volna, ha magam mellett tudhattam volna barát­nőmet. Csakhát... Még az intézeti gyógykezelé­sen döntött tanulmányai befeje­zéséről. Metróépítőként, mun­kásszálláson élve naponta bizo­nyított önmagának: végérvénye­sen leszámolt az alkohollal. Ez­után őszülő fejjel visszatért az egyetemre, ahol azonnal elter­jedt róla, ő az, aki... Az előadók, az évfolyamtársai árgus szem­mel figyelték, nem iszik-e titok­ban. Lelki vívódásait sikeresen leplezte. Az egyetemet elvégez­te, mérnökké avatása napján pe­dig feleségül vehette egykori szerelmét. - Az esztendők során mind­untalan rá gondoltam, mindent érte tettem. Az egyik barátomtól tudtam meg, hogy házassága zá­tonyra futott, és boldogtalan. Se­gíteni akart rajtunk, megszer­vezte a találkozót. Egy borozó­ban beszélgettünk. Természete­sen én nem ittam, idegességében viszont ő bort kért. Tapogatózó óvatossággal beszéltünk az átélt évek küzdelmeiről, az egymás iránt érzett érzéseinkről. Kitu­dódott, hogy barátnőm nem sze­relemből, hanem dacból ment férjhez. Gyakran találkoztunk, s csak amikor mindent tisztáz­tunk, vált el. Boldogok vagyunk, két fiunk született. Mert nem akarom, hogy úgy járjanak, mint én, elmeséltem nekik története­met. Okulásul. Hogy soha ne tudják meg, mire képes az em­ber, ha az alkohol démonja a po­kolba rántja. Én sajnos, tudom a magamét... PÉTERFI SZONYA A PETARDA Ilyenkor év vége táján a petár­daárusok a piacon kirakják egy­re bővülő választékukat és az „átkosban" tiltott durranó, tüzet okádó petárdákhoz bárki hozzá­juthat. Lám, a demokrácia e té­ren is biztosítja az emberek sza­badságát. Az ijesztgetés szabad­ságát is. Esténként, mikor a tévé­ben a híradó beszámol a gyilkos boszniai háborúról, ablakom alatt tökéletes hangaláfestést nyújtanak a sorra robbanó pe­tárdák. Én a második világhábo­rúban átéltem a frontátvonulás minden tűzijátékát és azóta ha valami a közelemben durran, összerezzenek és- kalimpálni kezd a szívem. A napokban a piacon történt az alábbi eset: A legsűrűbb vásárlócsoport lába alá került egy sistergő mi­csoda, amely akkorát durrant, hogy az egyik fülem bedugult. Mellettem egy idősebb hölgy ki­ejtette kezéből a táskát és az elárusító asztalára dőlt. A járó­kelők körülvették, táskájából előkotortak valamilyen gyógy­szert és szívének megnyugtatá­sára beadták neki. A sok ember elkapta a petár­dával szórakozó fiatalembert is. Gyűrűbe fogták, de ő a szitko­zódásra cinikusan csak annyit mondott, szokjon hozzá az anyóka, mert hátha nálunk is úgy lesz, mint Szarajevóban. A nyegle hang annyira felbőszí­tette az embereket, hogy lökdös­ni kezdték. ó hirtelen kitörésre szánta el magát és durván eltaszított útjá­ból egy asszonyt. Betelt a pohár. A körülállók hátsó sorából ki­emelkedett egy görbebot gör­csös kampója és lesújtott a fiú fejére. A magabiztos robbantó megtántorodott és összecsuklott. Az ítéletvégrehajtó idős férfi basszus hangon harsogta: - A szülei érdemelték volna meg ezt a büntetést, akik így nevelték fel ezt a fattyút. A körben állók többsége elol­dalgott, az ottmaradók azt vitat­ták, nem volt-e túl szigorú a fur­kósbotos ítélet. A fiú gyorsan felocsúdott, feltápászkodott és ott állt ítéletvégrehajtója előtt. Amikor az meglátta a robbantó arcát, a lélegzete is elállt. - Szent ég! Hiszen ez az uno­kám! (szűcs) A közelmúltban több törvény és ren­delet született, melyek a lakosság szociális helyzetét közvetlenül befolyá­solják. Tény, hogy a kormány (amíg ellenzék van) nem hagyhatja vég nélkül figyelmen kívül az elszegényedésnek azt a folyamatát, melynek egy csekély réteg kivételével mindnyájan tanúi vagy ép­pen szenvedő alanyai vagyunk. Mivel a nyugdíjak emelését meghatározott ese­tekben törvény írja elő, kötelességének meglehetősen megkésve, de eleget tett a kormány. Ahhoz azonban, hogy a nyugdíjak vásárlóereje ne romolják, a nyugdíjaknak automatikusan követnük kellene a létfenntartási költségek növe­kedését. Ilyen törvényes biztosíték a szlovák jogrendben nincs, így a kor­mány gyakorlatilag szabad kezet kap ahhoz, hogy eldöntse, milyen mértékben emelje a nyugdíjakat. Az érvényben levő törvény csupán azt szabja meg, hogy a nyugdíjakat akkor kell emelni, ha az átlagbérek az előző nyugdíjrendezés óta több, mint 5 százalékkal emelkedtek, vagy a létfenntartási költségek növeke­dése meghaladta a 10 százalékot. Míg az előző esetben százalékos emelést szab meg a törvény, a másik esetben megha­tározott összeggel emelendő a nyugdíj összege. Az emelés mértékét minden esetben új törvénnyel kell megszabni. A legutóbbi nyugdíjemelésről szóló törvényt a parlament novemberben hagyta jóvá, miszerint a nyugdíj általá­nosan december l-jétől emelkedne A TÖRVÉNY ÉS AMI MÖGÖTTE VAN Nyugdíj vagy kegydíj? 6 százalékkal. Az emelés összege kifize­tésre csak februárban kerül, hisz egy ilyen intézkedés átfutási ideje meglehe­tősen hosszú, arról nem is beszélve, hogy az idén a kifizetés az amúgy is üres államkassza hiányát növelné. A kormány most sem tagadta meg önmagát: alibista megoldást választott, amikor a törvényjavaslatban a többszö­rösen esedékes nyugdíjemelést az átlag­bérek növekedéséhez kötötte. Érdekes módon a miniszterasszony novemberben még nem ismerte az első háromnegyed év adatait. így a júliusi adatokból kiin­dulva, melyek az átlagbérek 9,5 százalé­kos növekedését jelezték, 6 %-os nyug­díjemelést javasolt. Tette mindezt a for­mális logika szabálya szerint, minthogy a nyugdíjakat az átlagbérek 50-60 szá­zalékából kiindulva számítják. A való­ságban ez viszont csak 3,6 %-os érték­növekedést jelent, mert hisz az amúgy 60 %-ra csökkentett összegből indul a számolás. Mivel a létfenntartási költségek az év elejétől a Szlovák Statisztikai Hivatal adatai szerint 27 %-kal emelkedtek, a nyugdíjak idei emelése pedig összesen csak 14 %-ot tesz ki, az idén a nyugdíjak értéke hozzávetőlegesen 13 %-kal rom­lott. Becslések szerint 1989-hez viszo­nyítva a nyugdíjak reálértéke csaknem 40 %-kal csökkent, s az időnkénti nyug­díjemelés igencsak kímélő az államház­tartásra nézve. A törvénynek azon felül, hogy nem biztosítja a nyugdíjak vásárlóértékének megóvását, mivel sem a 10, sem a 8 szá­zalékos emelést javasló képviselői indít­ványt nem fogadta el a kormánypárti képviselőknek köszönhetően a parla­ment, két súlyos hiányossága van. Az egyik az, hogy nem szabja meg az egyedülálló személy minimális nyugdí­ját, s ezt csak közvetve, más törvény, ill. rendelet szabályozza. A létminimumról szóló törvény, s a szociális ráutaltságról szóló miniszteri rendelet az egy személy­re vonatkozó minimális jövedelmet 1350 koronában, a háztartás kiadásait 630­ban, összesen 1980 koronában állapítja meg. Ez az összeg 700 koronával emel­hető, ha a ráutalt személy igazolhatóan diétás étrendre kényszerül, vagy mellőz­hetetlen kiadásai meghaladják a minimá­lis nyugdíj összegét. A rendelet értelmében a nyugdíjkor­határt túllépő személy esetében az illeté­kes hivatal nem vizsgálja, hogy képes-e a kérelmező saját maga más jövedelemre szert tenni. Ha két személy egyedüli jövedelem­forrása a nyugdíj, úgy annak alsó határát a törvény 3510 koronában szabja meg. A törvény másik súlyos hiányossága, hogy nem rendezi a nyugdíjak kiszámí­tásának módját az 1994-es évre. Minden előző ezt a kérdést is rendezte. Hisz az 1991-es és a két 1993-as törvény a nyug­díjak szintjét csaknem 40 %-kal emelte. Január l-jétől azonban érvényes törvény híján az eredeti szinten fogják a nyugdí­jakat számítani. Ez átlagos nyugdíj ese­tén kb. 800 koronás különbséget jelent. Hiába hozott a parlament olyan határo­zatot, hogy a költségvetésről szóló tör­vénnyel egyidejűleg a kormány ennek a kérdésnek a rendezésére is tegyen javaslatot. Persze, nem ez az első parlamenti határozat, melyet a kormány nem tart a maga számára kötelező érvényűnek. Feltehetően az aggályokat elsöpri a so­ron következő ígéret, amit tájainkon nem kell föltétlenül betartani. Ha meg a kor­mány teszi, akkor egyenesen sikk. S a miniszterasszony majd megint azzal fogja elütni a nyugdíjasok panaszait, hogy ő mossa kezeit, hisz a parlament hagyott jóvá egy ilyen rossz törvényt. Mialatt a parlament még mindig a tavaly tavaszra ígért átfogó rendezésre vár, bölcs kormányunk döntéseinek követ­kezményeit a szociálisan gyenge réte­gekre hárítja át anélkül, hogy mérlegel­né, vajon mennyi terhet képesek még elviselni. BAUER EDIT Lőrincz János illusztrációs felvétele

Next

/
Oldalképek
Tartalom