Új Szó, 1993. november (46. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-23 / 273. szám, kedd

KULTÚRA •ftŕSZÓ­1993. NOVEMBER 23. AZ ÖTÉVES „MALENKIJ ROBOT' KRÓNIKÁJA Ritka műfajhoz tartozó könyvet je­lentetett meg 1992-ben a Madách Könyv- és Lapkiadó: Géczi Lajos Civilek hadifogságban című mun­káját. Saját élmények alapján összeállított kortörténeti dokumen­tum ez a könyv; ez teszi hitelessé, egyben érdekessé és olvasmányos­sá. A szerző elsősorban a saját, va­lamint a vole együtt szenvedő tár­sak sorsán mutatja be a példátlan önkényt: a kelet-szlovákiai magyar lakosság férfi tagjainak a Szovjet­unióba hurcolását, hogy felhasznál­ják őket a háborús károk felszámo­lására, az ország újjáépítésére. A szlovák katonaság okozta károkért a szlovákiai magyar lakosság fize­tett munkájával és életével, hiszen a csehek áldozat volta miatt és a kudarcba fulladt szlovák nemzeti felkelés „érdeméből" Szlovákia egy győztes állam részeként került ki a háborúból. De a büntetés kisza­básában nem volt logika: a ,jóváté­tel"-lé szépített hadisarc fizetése mellett Magyarország egyes tájai­ról is hurcoltak el polgári lakossá­got, még nőket is. Nemcsak a szerző iránti barátság késztetett e könyv elolvasására, ha­nem az is, hogy lássam, mitől me­nekültem meg csupán azért, mert a szerzőnél két évvel fiatalabb va­gyok, s rám mint tizenhat évesre nem vonatkozott a hazug szövegű ­a hadifogságot „malenkij roboť'­nak feltüntető rendelkezés. Mit le­het írni az elhurcoltak, lágerben szenvedők szomorú sorsáról? ­vetődött fel bennem a kétség a könyv olvasása előtt, s el voltam készülve arra: száraz leírásoknak, krónikaszerű beszámolónak, eset­leg embertelenségek felelevenítésé­nek leszek az olvasója. S a szerző meglepett: ha egy-egy rövid időre letettem is más elfoglaltságom mi­att a könyvet, újra meg újra kézbe kellett vennem, mert kíváncsivá tett az elhurcoltak sorsának alakulása, a láger siralmas, de korántsem ese­ménytelen élete. Persze az a szerző érdeme, hogy nem a tények száraz leírására szorítkozott, hanem fel tudta tárni az emberi viszonyokat is. Szinte szépírói módon mutatja be a foglyok és a rabtartók közti ri­degebb vagy emberibb kapcsolato­kat, a foglyok egymáshoz való vi­szonyulását - ide értve a barátságo­kat és az életüket megszépítő sze­relmeket is. A szerzőnek több értékes tulaj­donságáról tanúskodik a könyv. Elsőként az elbeszélő, leíró készsé­gét emelhetjük ki. Stílusa megjele­nítő, nyelve, nyelvhasználata kultu­rált, amit csak részben magyaráz­hatunk magyartanári mivoltával: az írói vénának is szerepe van ebben. Talán a falubeliek nyelvjárásossá­gának érzékeltetését tartjuk fölösle­gesnek: egyrészt pontos szövegle­írást úgysem lehet egy ilyen mun­kában adni (nem is lehet cél), egy­két tájnyelvi jellegzetességet (pl. az í-zést, a köznyelvitől eltérő igera­gozást) meg nem szoktak az irodal­mi művekben sem érzékeltetni. Nem ez teszi hitelessé a nyelvjárást használó szereplők beszédét. A másik imponáló tulajdonsága a szerzőnek, hogy ennyi idő után ké­pes az események, élmények töme­gének a leírására. Az az érzése vagy gyanúja támad az olvasónak, hogy talán naplót vezetett, mert enélkül szinte lehetetlennek látszik az ilyen részletes visszaemlékezés. De erről említést sem tesz a szerző, így kénytelen az olvasó elfogadni azt, amit a Bevezetés 2. pontjában leír: bárhogy küszködött is, hogy felejt­sen, nem volt képes az öt év emlé­két kimosni emlékezetéből; álmai­ban is minduntalan visszatértek az élmények valamilyen -nemegyszer kínzó - formában. S mint említi is: e könyv megírásával igyekezett ki­írni magából a kínzó élményeket. Harmadik pozitívumaként említ­jük meg a könyvnek és szerzőjé­nek, hogy kiemeli, kidomborítja a foglyok sorsának alakulására ható olyan tényezőt is, mint a nemzeti­ségi hovatartozás bevallása vagy megtagadása. A baráttá lett szlová­kok és az ellenségnek nyilvánított magyarok kezelése közti különbség bizony érezhető volt azokban az időkben, s ez a tény próbára tette a csehszlovákiai magyarokat is. De ellenpélda is akadt; a hiányos lét­szám feltöltésére a szlovák koldus is jó volt az orosz fogolykí­sérőknek. Reálisan latolgatja és veti fel többször is a szökni vagy nem szökni kérdését. Persze csak addig, amíg a szökésre lehetőség lett vol­na. Gorlovkában ez már fel sem vetődhetett. Rokonszenves a szerző viszo­nyulása az egyszerű orosz embe­rekhez, akik bizonyos mértékig szintén rendszerük áldozatai vol­tak, csak más formában, mint az el­hurcoltak. Elismerően nyugtázza az olvasó, hogy hazaindulás előtt el­búcsúzott a szerző és falubelije az egykor különmunkát adó idősebb özvegyasszonytól, a féllábú ci­pésztől és más ismerősöktől. Dokumentummá igazán azzal avatja könyvét Géczi Lajos, hogy az Epilógus helyeit függelék című (utolsó) fejezetben felsorolja a kör­nyékbeli falvak hősi halottait, el­hurcoltjait név és kor szerint is. Egy kisebb elírásra (nyilván sajtó­hiba) hívnám fel a szerző és az ol­vasó figyelmét, s ezzel talán a hely­reigazítást is pótolom. Csicseri András bési lakos a függelék sze­rint (201. lap) ezt mondta: „A templomban nem tudok felnézni a keresztre, mert rögtön eszembe jut­nak azok a fiatal fiúk, akik a láger­ben elpusztultak." A bési református templomban aligha van kereszt; a szerző következő mondatából azon­ban sejthetjük, hogy a kereszt szó a karzat helyett került a mondatba: „Hadd gondoljam tovább néhai Csi­cseri András panaszát: nem csak a bési templom karzatáról, hanem az egész Ung-vidék és a velünk egy­azon tragédiát megélt falvak és vá­rosok templomainak karzatairól is iszonyúan hiányoznak azok a 18-19 éves fiatalok, akik mára a meghaltak unokái lehetnének..." Géczi Lajos jó és hasznos köny­vet adott a magyar olvasók s egyút­tal a történészek kezébe. Olyan mű ez, amilyet csak saját élmények alapján képes megírni egy arra al­kalmas ember. Sajnos, ezekért az élményekért - és sikeres könyvéért - drága árat fizettt a szerző: öt, szenvedéssel tele évet fiatal éle­téből. Elsősorban a fiatalabb kor­osztálynak ajánljuk e könyvet, amelynek tagjai koruknál fogva sem ismerhetik a 20. századnak ezt a rabszolgafogdosását, de ér­deklődéssel olvashatják az idősebb nemzedék tagjai is, akik csak hallo­másból tudnak e szégyenteljes ese­ményről. Elismerést érdmelő munkát vég­zett a Madách is a könyv gondos és ízléses kivitelezésével. JAKAB ISTVÁN A CSELÉNYI'GÚLA KIHATÁSAI ARANYÁGYON, ARANYLEPELLEL A KUNBÁBONYI AVAR FEJEDELEM Cselényi László versei megizzasztják az ol­vasót, ha nem tud velük bánni. Ráció, szel­lemiség ötvözi logikai levezetésekbe sorait. Vitathatatlan, a Cselényi-vers nagyobb ol­vasótábort érdemelne. De mint ilyet, úgy igazán a műnek kéne kivívnia szerzője szá­mára. Ám ez a megállapítás korátnsem egyértelmű. Ha felvázolnék azt a szomorú tényt, miszerint sokan vélekednek úgy, Cse­lényi megszűnik létezni a Krétakornál ­rosszallóan kell szembenéznem a valótlan­sággal. 1978-tól létezik csak igazán Cselé­nyi! Vallja ő: „Mikor már célba ért minden akarat / elkezdem kutatni önnön magamat" (3/1). Egy biztos, még nem ért célba akara­ta, még annak ellenére sem, hogy egységes egészbe gyúrta Duna-táji téridő mítoszát: az Acetilén ágyakat 1991-ben. Vezérszála az Elképzelt Szöveg, melyet ha belehelyezünk a térbe, egy sztereometriai szövegtestet ka­punk: a Cselényi-gúlát, melynek kiszámít­ható a térfogata, tömege, magassága, alapte­rülete, és alapösszefüggéseire bontható. Sú­lyos próza és nehezebb líra. Cselényi László eddigi munkásságának jelenlegi állapotát egy egyszerű matemati­kai képlettel lehet érzékeltetni, amit maga a költő állított fel: a Megíratlan Tartomány képezi az Elpuskázott Költemény és az El­képzelt Szöveg sorozatát. Egyszerűbben szólva, amit még nem írt meg, nem hozott létre, azt mihamarabb meg kell tegye, ugyanis visszaható az Acetilén ágyak kom­pozíció: kényszeríti szerzőjét s a szerző szö­vegeit. A mű lényege nem holmiféle ügye­sen formált költői jópofáskodásokban rejlik, hanem sokkal inkább az eredetet segítségül híva falakat dönt. Elsöpri az értelmezőit, magyarázóit, kritikusait. Értetlenül olvas­hattuk a köteteiről írt kritikákat, ha voltak ilyenek. Zalabai Zsigmond már rég lemon­dott erről, hisz ő már ízlelgette Cselényi so­rait, de nékem úgy tűnik, nem igazán értet­te, miről ír. Ha valaki, akkor Tőzsér Árpád az, aki meg merte kockáztatni az Escoriál­jában értelmezni, boncolgatni a költő mon­dandóját. Nem is rossz eredménnyel. 1991­ben Tőzsér Árpád szerkesztette meg Arany­föld címmel a legfiatalabb olvasók, a gyer­mekek számára azokat a Cselényi-szövege­ket, melyek a „poétikai iskola" tantárgyait képezik. Vajon mi idézi elő manapság azt a Cselé­nyi elől kibújni vágyást, amit lépten-nyo­mon észlelni lehet irodalmi életünkben? Ember alkotta műről van szó. Többfélekép­pen magyarázott és beállított egyér­telműségről. Ellentmondásokba gyömöszö­lik azt a szabályos görbén ívelő gondolat­futtatást, amely felszólít: „Felfogni az értel­met, mely kormányoz áthatva mindent / át­feszülni a kereszten átlukadni a kilincsen "! Nem kérem, kedves olvasó: „a rímekért a versekért indulj havas-kedvvel vitára", és csakis egyféleképpen: „ahány országútja ennek a hiánynak / ahány hegy völgy folyó rét mindet bejárni". Ne szóljunk elhamar­kodottan, hisz „a világ csak abból ítél amit /amit a felszín mutat". Abban a pillanatban, ha valaki ráébred Cselényi László logikájára, rádöbben rímei­re, megtalálja az ízét, bartókos ritmusát, he­ideggeri négytételességét, melyben nincs ördöngösség, másság, utálatot kiváltó sor. Csupán nem megszokott, zajos. Ettől már elítélendő egy mű? Miért? Nem arról van-e szó voltaképpen (bármennyire is fáj ez a költőnek, de hiszem, tudja), hogy a szlová­kiai magyar irodalom sokak számára egy burok, amelyben közérthető, szórakoztató írások, regények, versek dominálnak? Hi­szen Farnbauer Gábor, Juhász R. József vagy Talanwn Alfonz szintén a körön kívül vannak, csakúgy, mint Cselényi és társai! Nem olvassák őt, nem értik, nem tudják, mit akar. Petőfi Sándor nagy költő volt, s Ady Endrét sem szokták gyengébbnek minősí­teni. De a korral haladni kéne, leszűrve az elmúlt százötven év tanulságát: változik és fejlődik a világ. Míg Petőfi így szólítja meg a Dunát: „Folyam, kebled hányszor repeszti meg / Hajó futása s dúló fergeteg // S a seb mi hosszú s a seb mi mély, / Minőt a szíven nem vág szenvedély." (A Dunán), addig Ady megállapítja: „A Du­na-táj bús villámhárító. / Fél-emberek, fél­nemzetecskék / Számára készült szégyen­kaloda." (A Duna vallomása). Cselényi Lászlónál: „a Duna-parton öles cseresz­nyefa-csonkok/délután kettőkor megszólal a füst / a mámoros szavak milliónyi moha / gólya-hit ibolya-revü szegfűbetél / elborult tér bakancsok viselt / gyomorszájon iltött éj kivájt agy" (4/2/1). Egy titka van a Cselényi-versnek: nem szabad magyarázni (mert amit már egyszer magyarázni kell, azt megette a fene!), nem szabad tőle félni, megfutamodni előle. Szembe kell nézni vele. TURCZI ÁRPÁD Az idei év egyik legnagyobb régészeti könyvsi­kere minden bizonnyal a kunbábonyi avar ka­gáni leletről született német nyelvű feldolgozás (Das Grab eines Awarenkhagans), amely a két kitűnő kecskeméti régész, H. Tóth Elvira és Horváth Attila munkája. E páratlanul gazdag avar fejedelmi sír 1971-ben került elő a Kis­kunságon, a bábonyi határrészen homokkiter­melés közben, s lett napokon belül a kecskemé­ti Katona József Múzeum kiemelkedő lelete. Amint azt a szép kivitelű, színes felvételek­kel illusztrált könyvből megtudhatjuk, a felfe­dezés után az aranyleletek jelentős részét az ott dolgozó munkások széthordták, de az azonnal megindult nyomozás és hitelesítő ásatás során a leletek nagyrésze, mintegy 2,5 kg összsúly­ban, szerencsésen előkerüli. Az ásatás igazolta, hogy egy magányosan eltemetett nagyon gaz­dag avar fejedelem síijára bukkantak, való­színűleg a nagyhatalmú Baján kagán egyik utódjára. Az előkerült koponya és egyéb csont­maradványok alapján az antropológusok meg­állapították, hogy a sírba egy 60-65 év közötti idős, erősen mongol arcú férfit temettek (a sír­rablást megelőzendő nagy titokban, ahogy az annak idején a sztyeppei népeknél szokásban volt) - aki öreg kőtára fájdalmas gerincmesze­sedésben is szenvedeti. Egyik szemgödrének begyógyult sérülése talán fél szemevilágának elvesztésével járhatott. Az egykori, nem túlságosan mély sírgödör átvizsgálása során kiderült, hogy az idős ural­kodó aranyozott ezüstlemezekkel borított „ha­lotti ágyon" feküdt díszes ruhájában, arcát aranylemezekkel kivarrt lepellel fedték, fülét arany fülbevalók díszítették, kezére kesztyűi húztak, melyei aranykörmökkel díszítettek, uj­jain a temetés céljára készüli nagyméretű halot­ti gyűrűk voltak, karperecei szintén aranyból készültek. A fejedelmet gyönyörű arany álcsa­tos fegyverövével együtt temették el, ezen füg­gött aranyveretes kardja és tőre, arany ivóedé­nye és arany ivókürtje. Előkerüli még többek között aranykeretezésű és -szegélyű tegeze, korbácsának aranyborítású sasfejes markolata és még számos kisebb aranyveret is. A fejede­lem másik övéhez tartozott egy ezüstveretes egyszerűbb kard. Viszont a nyomozás során sem találtak rá arra az aranykanálra, mely több hiteles szemtanú szerint szintén a kagán sírjá­ból származott, s egy 7. századi ukrajnai sírle­let analógiája hitelesíti az elmondottakat. A sír­ba ezenkívül egy nagyméretű bizánci amphora (bizonyára finom botTal töltötték meg) és bir­kahús került a hosszú másvilági úthoz. A Kunbábonyban meglelt sír a Kárpát-me­dence egyik »«>: unumM leggazdagabb RSX" KUNBÁBONY SC, uuuueilltep DA5 CRAB £|NE S AWARENKHAGANS pen a leg­későbbi korai avar fejedelmi temetkezések közé kell sorol­nunk. H. Tóth Elvira szerint a kagán túlnyo­mórészt a 7. század második felében uralko­dott, és nyilván megérte az új (középkésőa­var) népcsoportok betelepülését. Ha végigte­kintünk a kunbábonyi sír gyönyörű ötvösmun­káin, szinte megelevenedik előttünk a sztyep­pei fejedelmek egykori mesés gazdagsága. A bizánci történetírók közül Menandrosz például így írja le az egyik követség históriáját, amely 569-ben járt a türk kagánnál: „Zimarkhoszék Szizavulosz színe elé léplek. Ó egy sátorban volt, kétkerekű aranyszéken ült... másnap egy másik sátorban jöttek össze, amely ugyanúgy selyemszövetekkel volt borítva és tarkítva, és ahol különböző alakú szobrok álltak. Szizavu­losz egy teljesen aranyból készült kereveten ült. A helyiség közepén aranykannák, korsók, sőt aranyhordók is voltak ...". Az ehhez ha­sonló pompa és gazdagság az avarok fejedel­meinél egyrészt onnan eredi, hogy Bizánc az avaroknak hosszú évtizedeken keresztül „bé­keadót" fizetetett, s ez a 7. század elején már elérte az évi 100-120 ezer aranysolidust. Az arany jelentős része ,Avarországba" vándo­rolt, s magát a kagánt és vezető embereit gaz­dagította. Ma az avar korral foglalkozó kutatók úgy vélik, az avar kagáni központ valahol a Du­na-Tisza közén terült el, ezt bizonyítja többek között a gazdag kunbábonyi temetkezés is (nem szabad azonban elfeledkeznünk a híres nagyszentmiklósi kincsről sem, melyet a kuta­tók egy része szintén avarnak tart). Való­színűleg ezen a helyen jut a mesés avar kincsek birtokába Pippin 796-ban a frank-avar háborúk idején, majd ezt követően a frankok tizenöt ök­rösszekéren szállítják Aachenbe az avar feje­delmek fantasztikus kincseit. Ezek az esemé­nyek viszont már az Avar Kaganátus közel 250 éves fennállásának a végéi jelentik. TRUGLYSÁNDOR

Next

/
Oldalképek
Tartalom