Új Szó, 1993. november (46. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-22 / 272. szám, hétfő

1993. NOVEMBER 22. .07 SZÓi MOZAIK SIKOLY Koraeste, Pozsony szívében, a Hviezdoslav téren haladva velőtrázó sikoly, majd artikulátlan ordítás hallatán szinte földbe gyökerezett a lábam. - Tolvaj, fogják meg, háromezer koronámat lopta el! - sikoltozott zokogva és rohangált kétségbeesetten a cukrászda előtt egy fiatal lány, miközben a nem messze tőle áljó sötétebb bőrű polgártársaink csoportja közömbösén araszolt hátrafelé. A meglopott lány „hangtompító" nélkül szórta átkait a romákra, de főleg a többiek közül kitűnő, szabadidőruhás, tornacipős fiatalemberre. Az, egy ideig tűrte a szitkokat, majd úgy látszott, megelégelte a hangoskodást. Cigányul elordította magát, néhány ugrással a lány előtt termett és az arcába vágott. A fiatal teremtés a földre rogyott, majd gyűjtögetni kezdte a járdán szétröppenő papírdarabokat. Addigra, egy idősebb hölgygyei a lányhoz értünk. Kérdeztük, nem esett-e baja, s föléje hajolva tudakoltuk, egyáltalán mi is történt, csak rázkódott a zokogástól, és tovább szidta a romákat. A szófoszlányokból csak annyit értettünk, hogy a tornacipős roma becsapta. Mire újra körülnéztünk, a fiatalember elvegyült társai között, majd egy szempillantás alatt eltűnt valamelyik ház kapujában, vagy az átjáróban. A lány márkát tartott a kezében.. - Mi történt? - kérdeztük, s a lány bevallotta, pénzzavarba került, ezért márkáját koronára akarta váltani. - A roma fiatalember az ezresek helyett húszkoronásokkal és lengyel zlotyval akarta becsapni - kiabálta a hirtelen csak nőkre redukálódott csoport felé. A jól öltözött, arannyal teleaggatott nők megvető pillantásokkal méregettek bennünket, majd nagy hanggal, ocsmány szavak kíséretében kikérték maguknak a vádakat. A lány sem maradt adósuk, könnyeivel küszködve ugyanabban a hangnemben és stílusban „szerencsétlen tolvaj bandának" nevezte őket. - Te vagy szerencsétlen, te ócska kis k...! Te térdelsz a földön és ordítva sírsz - nevettek a szerencsétlenül járt szemébe, majd az egyik, egy hirtelen mozdulattal, a földön beverő táskája után nyúlt. Amikor mindhárman odakaptunk, gúnyosan a fejünkhöz vágták, hogy „koldusok pénzére" nincs szükségük. Az incidens ezzer végei err. A tér kiürült, a lány erőt vett magán, s megköszönte, hogy mellé álltunk. - Okul majd az esetből? Naponta hallhatja, hány balekot vetnek át az illegális pénzváltók! - kérdezte az idős hölgy. A lány nem válaszolt, csak szemét lesütve szomorúan bólintott. A közelben posztoló két feketeruhás rendőr unottan nézelődött. Nem vitás, hacsak működtek érzékszerveik, szem- és fültanúi kellett hogy legyenek az esetnek. Ám ők nem vették észre a csődületet, nem hallották a velőtrázó sikítást, nem hallották a szitkokat. Vagy csak nem akarták?! (péterfi) EURÓPA-ELLENES AMERIKA? HARMINC ÉVVEL EZELŐTT GYILKOLTÁK MEG JOHN FITZGERALD KENNEDYT B

eletörődni látszik a világ közvéleménye a John F. Kennedy amerikai elnök meggyilkolásának hátterét megvilágosítani igyekvő törekvések meddőségébe. Hisz felfedezésnek kikiáltott új adatok, tények és fejtegetések nyilvánosságra hozatalát szinte nyomban - és szakadatlanul - követi a cáfolat. Az átlagember talán megbékélt vele, hogy a Kennedy gyilkosság okai örökre homályba vesznek. A nyugati politológia viszont reménykedik abban, hogy amennyiben valóra válik az amerikai Kongresszus határozata és hozzáférhetővé teszik az ide vágó CIA-, FBI- és Pentagon-dokumentumokat, akkor egyszer s mindenkorra fellebben a fátyol a nagy titokról. Ha ez bekövetkezik, kétségtelenül szenzáció lesz. De alighanem igazi kutatói csemegének számít majd az is, hogy a gyilkosság miként illeszkedik aljba az amerikai társadalmi-politikai mozgásba, mely élesen elválik a korlátlan lehetőségek hazájának ötvenes évekbeli és azt megelőző időszakától. John F. Kennedy meggyilkolása az amerikai közgondolkodásban, de az európaiak Amerika-képében is valami meghatározhatatlanul vibráló választóvonal lett. Alighanem találó az a publicisztikai könnyedség szülte megállapítás, hogy személye később olyanná vált, amilyen ő maga a valóságban nem is volt. A közvélemény meg tudott feledkezni arról, hogy elnöksége idején az emberiség a világháború szélén táncolt. S az akkori amerikai belső állapotok is, az öreg kontinensről tekintve nagy, gazdag és szabad ország megingathatatlan birodalmának tűntek. A legfelsőbb közjogi méltóság életének kioltásával viszont az amerikai közérzetben megjelent a bizonytalanság és kiszámíthatatlanság nyugtalanító érzése, amelyről a szépirodalom adott sejtésszerűen izgalmas jelzéseket. E művek hősei kisiklott életükben minduntalan visszhangozni vélik a dallasi lövéseket. Úgy érzik, hogy magánéletükben, csakúgy mint a társadalomban, ekkor megroppant valami. _A „Kennedy utáni" egyensúlymegbomlásként kezdett hatni a polgárjogi mozgalmak és a vietnami háború-ellenes tüntetések társadalmi feszültsége. S ebben a légkörben a J. F. K. imidzsére támaszkodó, később szintén meggyilkol! öccs, Edward, közmegegyezést sugalló magatartása jelentett egyfajta villámhárítót. Persze, a kelet-európai országokban a propaganda mindezt a tőkés rend marxi értelmezésű lényegéből levezetett szükségszerű válságként igyekezett láttatni és magyarázni. De a változások törésvonalai alighanem az amerikai sajtóban és társadalomtudományban is rejtve maradtak. Erre a felismerésre építve jelentette meg gondolatébresztő, Közép-Európ

ií

hnn n i-íáhrpc/tpe pr

pj

fiVel ható tanulmányát az amerikai magyar János Cs. András, a Berkeley Egyetem professzora. A közel egyéves európai tartózkodás élményeit és tapasztalait is hasznosító írás a Valóság tavalyi 4. számában látott napvilágot Amerikai paradoxon címmel. A szerző a hatvanas évek elejére visszavezethető társadalmi és politikai szerkezetváltozások mibenlétére és méreteire hívja fel a figyelmet. A politikai szociológia módszereit követve a válságjelenségek okait a termelés-gazdasági változások és a kulturális értékzavarok együtthatásaként vázolja. Látleletében meghatározó szerepet kap az amerikai azonosságtudat mára mind érzékelhetőbbé váló megbomlása. A remek elemzés kimutatja, hogy tulajdonképpen a hatvanas évek végéig az amerikai társadalom tagoltságában az angolszász eredetű államalapító ősök felső középrétege uralta a politika, a közigazgatás és a gazdasági élet kulcspozícióit. Az angolszász társadalmi mag értékszemlélete jelentette az amerikai nemzet integráló erejét. Ennek jelképévé vált a pionírok és a prériket meghódító cowboyok forgatta colt, melynek ügyes kezelése - mint tudjuk - a szlovák és az ukrán favágók számára is elérhetővé tette az azonosulást. Elvesztette vonzerejét és társadalmi beolvasztási képességét - a szerző szerint - a hatvanas években elkezdődött társadalmi válaszfalak leépülésével az angolszász értékrendet, öntudatot és világképet megtestesítő elit. Ekkor került vezető posztra a bevándoroltak rendjébe tartozó Henry Kissinger és Zbigniew Brzezinski, ami, vélekedik János Cs. András, egy fél generációval előbb elképzelhetetlen volt. De mi köze ehhez Kennedynek? Nos, az angolszász alapú amerikai önazonosság Kennedy elnöksége idején oly kifejezően nyilvánult meg, hogy ez egyet jelenthetett a nagyhatalmi önbizalommal. J. F. Kennedy 1962-ben Berlinben - amikor a keleti szektorból vörös zászlókkal igyekeztek elleplezni előle a „nagy falat" -, kijelentette, hogy ő maga „ein Berliner". S ez nemcsak nagyhatalmi elkötelezettségről tanúskodott. Az együttérzés rendkívül kockázatos vállalása az angolszász indíttatású európai kulturális szolidaritás határozott megnyilatkozása is volt. Egyébként ennek jegyében, az európai civilizáció vívmányait védelmezve szólította harcba az amerikai propaganda a katonákat a második világháború idején, amint arról meggyőződhettünk az utóbbi időben a televízió képernyőjén megszaporodott amerikai dokumentumfilmeket látva. S az európai kulturális bölcső megóvásának motívuma még nemrégen az Öböl-háború idején is felelevenedett. J. F. Kennedy személye összefonódott az Európa-központú amerikai öntudattal. Igazi paradoxon, hogy ennek felhígulása a Kennedyre hivatkozó szellemiség közreműködésével történt, ami nagyban hozzájárult a polgárjogi és a bevándorlási korlátozásokat feloldó törvények életbeléptetéséhez. Mindez anélkül ment végbe, hogy kísérlet történt volna az új, nem Európa-központú amerikanizmus alapelveinek megfogalmazására. Űr mutatkozik az amerikai szemléletben; az európai orientációt, ahogy szerzőnk írja, a kulturális életben is folytonos támadások érik. Több egyetem kényszerül arra, hogy megváltoztassa az európai civilizáció köré szerveződő tanmenetét. Ö

nkéntelenül is felmerül a kérdés, vajon ez a szellemi-kulturális indíttatás érintetlenül _hagyh_atja-e a politikát? Nem lényegtelen mozzanat, hogy az amerikai népességstatisztikai adatok szerint a nem európai népesség mostani 28 százalékos aránya a 20. század első évtizedének végére eléri az 50 százalékot. „Nem szükségszerű, hogy a jövő Amerikája Európa-ellenes legyen" - olvashatjuk a szóban forgó tanulmányban. De megvonható-e a lehetőségek köre? Vannak, akik úgy vélik, hogy végül Amerika világpolitikai orientációja is megváltozhat, s kivonul Európából. S ekkor visszaáll a hagyományos európai geopolitikai helyzet: Németország és Oroszország osztozik majd Európán, tehát rajtunk, a közép-európai ütközőzónán is. Persze, mindez képzelgésnek tűnhet, ami éppúgy lehet vágykép, mint rémálom. Ne feledjük: J. F. Kennedy meggyilkolása is hihetetlennek tűnt. KISS JÓZSEF ITTHON TÖRTÉNT -1 NAP ALATT Az új többség paradoxona. Hosszú hónapokig kisebbségben működött Szlovákia kormánya, de ez alatt viszonylag szilárdan ült bársonyszékében minden idők egyik legnépszerűtlenebb egészségügyi minisztere. Támadta Soboňát a sajtó, és közismert tény, hogy az orvostársadalom is csak fogcsikorgatva vette tudomásul az intézkedéseit. Bizonyára az is közrejátszott népszerűtlenné válásában, hogy a legjobban képzett orvosok nehezen tudtak napirendre térni afölött, hogy olyan ember irányítja munkájukat, aki - noha már jócskán benne jár negyvenes éveiben - még csak a segédorvosságig kvalifikálta magát. Csak az egészségügyiek nyomására nem sikerült az országnak megszabadulnia tőle. A hét közepén azután — mintha csak egy jól működő parlamentáris demokráciában élnénk, ahogy a Nagykönyvben írva vagyon — politikai eszközökkel menesztették Soboňát, mégpedig abban a pillanatban, amikor végre nyélbe ütötték a DSZM plusz SZNP többséget. Vajon levonja-e ebből a szükséges következtetéseket a miniszterelnök? És vajon levonja-e az ellenzék? Bacho nem szeret kormányülésre járni. Frontális támadást indított a Mečiar-csapat Bacho főügyész ellen. Eleinte úgy hangzott a vád, hogy nem lép fel elég erélyesen azoknak a privatizációs akcióknak a kivizsgálására, amelyeket még a Čarnogurský-kormány ütött nyélbe. Az offenzíva céljai nagyon is átlátszóak; a jelenlegi kormány egyrészt diszkreditálni szeretné az előző végrehajtó hatalmat, másrészt úgy szeretné végrehajtani a privatizálást, hogy az összhangban legyen Mečiar elképzeléseivel. Tehát hogy a Mozgalomnak használjon. A főügyész — aki az alkotmány értelmében független a végrehajtó hatalomtól — eddig meglehetősen szűkszavúan reagált a támadásokra. Nagyjából csak annyit mondott, hogy amig ő főügyész lesz, addig a törvényesség vizsgálatában nem érvényesülnek pártérdekek. Ennél rosszabbat nem is mondhatott volt. Újabban azt veti Mečiar környezete a szemére, hogy nem hajlandó részt venni a kormány ülésein, noha rendre meghívják. Voltaképpen azonban nem arról van szó, hogy nem szeret kormányülésekre járni, hanem nem szeret - a törvényesség fő őreként - pártbíróságon a vádlottak padján ülni. Mert kétségtelen, hogy arra ültetnék. A régi jó bolsevik recept szerint. Növekszik a köztársasági elnök népszerűsége. Enyhén szólva nem mindenki volt benne biztos, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalomból a Várba került Michal Kováč valóban az összes szlovákiai állampolgár elnökévé válik. Még akkor sem voltunk ebben biztosak, amikor megtudtuk, hogy kilép a mozgalomból. Elismeréssel kell nyugtáznunk, hogy az utóbbi hetekben több esetben is rácáfolt Michal Kováč a félelmeinkre. így történt a Lexaügyben, de azóta is több esetben. Nyilván rádöbbent, hogy hova vezet és mit eredményez a DSZM politikája. Az elnök derekasan ellenáll a támadásoknak, és ebben valószínűleg az is közrejátszik, hogy nem szeretne elsüllyedni egy olyan hajóval együtt, amelynek kapitánya ráadásul még maga is hozzájárul a lékek bővítéséhez. Aligha ambicionálja Michal Kováč, hogy a történészek egyszer még így emlegessék a nevét: Volt egyszer egy szlovák elnök, aki a miniszterelnök embereként hozzájárult az ország romlásba döntéséhez. Roman Kováč levele. A miniszterelnök-helyettes végre válaszolt a Csallóközi Városok és Falvak Társulásának már hónapokkal ezelőtt elküldött levelére. A CSVFT-levél még a helységnévtáblaháború és az alternatív oktatás-vita napjaiban íródott, és megfogalmazói a miniszterelnöknek címezték. Vegyes érzéssel olvassa az ember ezt a levelet, mert a kormányelnök által megbízott válaszadó nem azokra a kérdésekre válaszolt, amelyeket a levélírók feltettek. Ismét csak azt kell mondani, hogy: a régi bolsevista hagyományok. Ugyanis Roman Kováč a konkrét kérdések konkrét megválaszolása helyett azt igényli, hogy a CSVFT tegyen tiszteletköröket, és sorolja fel, milyen fényes eredményeket ériünk el a kisebbségek gondjainak megoldásában. A megoldást - olvashatjuk ki a levélből - azokra bízza, akiknek munkáját a levélírók kritizálták: a táblairtást elrendelő közlekedésügyi miniszterre és az alternatív oktatást szorgalmazó oktatásügyi miniszterre. Mi tagadás, foghegyről értekezik velünk a miniszterelnök-helyettes. TÓTH MIHÁLY A KOMIKUS (EZÚTTAL) NEM TRÉFÁL Marián Labudát általában a színpadról vagy még inkább a tévé képernyőjéről ismerik az emberek. Legutoljára egy másféle színpadon, a Kereszténydemokrata Mozgalom legutóbbi nagygyűlésén láttam őt. Igaz, ezúttal nem komédiázott, hanem politikai véleményt nyilvánított. Az évfordulóhoz illően Labuda is 1989-es élményeire emlékezett. Elmondta; ő már akkor tudatosította, hogy a legnagyobb gondot az emberek gondolkodásának a megváltoztatása fogja jelenteni. Visszaemlékezett arra, hogy annak idején, novemberben a szlovákiai falvakat járta, és a hatalmas, sokszor talán becstelen módon szerzett anyagból épített villák, az éppen disznóöléssel foglalatoskodó elégedett emberek láttán, belegondolt: miért is akarnák ezek az elégedett emberek megváltoztatni a világot? Azóta is többször járt vidéken, s meggyőződött róla, hogy aggályai nem voltak megalapozatlanok, az emberek gondolkodásmódja az eltelt évek során nem változott meg. Elmesélte, hogy szülőfalujában járva a szétesőfélben levő szövetkezet tagjait próbálta meggyőzni, álljanak össze tízen-húszan, úgy próbáljanak gazdálkodni, mert másképp nem boldogulnak. - Figyelmeztettem őket - mondta Labuda -, meglátjátok, ha nem kezdtek semmihez, egyszer csak jön valami német, megveszi az egész szövetkezetet, aztán majd dolgozhattok az ő zsebére. Ő meg majd vasárnaponként fehér lovon körbelovagolja a határt, és ellenőrzi, hogyan megy a munka. - Lovagol ám - replikázott Labuda elbeszélése szerint az egyik falubelije -, amíg hátába nem döfjük a kést. És ugye, éppen azt fájlalta a komikus színész, hogy az emberek még mindig így gondolkodnak; hogy a munkához nem fül a foguk, de ha valaki más kezdene valamihez, azt „hátba döfnék". A színész persze a hozzá illő komikummal adta elő a történetet, amire hahota és vastaps volt a felelet. Csakhogy, ez egyáltalán nem nevetni való dolog! Mert Szlovákia jelenlegi helyzetéért tulajdonképpen nem csupán a hatalmon lévő politikusok hibáztathatok, hanem azok az állampolgárok, akik még mindig nem ismerték fel a valódi helyzetet, és nem hajlandóak változtatni gondolkodásmódjukon, mert ők juttatták hatalomhoz azokat, akik az országot ma csőd felé vezetik. (gaál)