Új Szó, 1993. november (46. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-19 / 270. szám, péntek

5 PUBLICISZTIKA «ÚJ SZÓ. 1993. NOVEMBER 19. ÉRTÉKES AJÁNDÉK A NAGYKAPOSI (KIS)KÓRHÁZNAK LEGYEN A MAI NAP A CSODÁK SOROZATÁNAK KEZDETE!" Bár az Úng-vidčk lakosságát mostanság a térség gazdasági helyzete és jövője, valamint a velük összefüggésben álló megélhetés kérdései foglalkoztatják leginkább, azért az egészségügyi ellátás javítása iránti helyi igények sem szorulnak háttérbe. Elvégre ahhoz, hogy egy régió egészséges, életképes legyen, kellő egészségügyi szolgáltatás is kell. Az pedig ma ott korántsem ideális. Jobb ugyan, mint például a század elején volt - amikor a krónika szerint Nagykaposon és környékén csak két orvos szolgált, s a legközelebbi kórház Ungváron volt ám gyengébb, mint az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején. Abban az időben ugyanis még új volt a szülészettel, valamint a gyerekosztállyal is rendelkező első helyi kórház. Az épület ugyan ma is áll, de már csupán rendelőintézetként szolgálja a betegeket. Tudniillik a királyhelmeci, majd a tőketerebesi új - sokak szerint túlméretezett - kórház átadása után megkezdődött a kaposinak a fokozatos leépítése. Előbb felszámolták a szülészetet, később a gyermekosztályt, s 1982-ben a belgyógyászat fekvőbetegrészlegét. Hivatalosan: gazdasági okokból. Leépítették, pedig szükség volt, és azóta is szükség volna rá e régióban, hiszen ahol olyan ipari létesítmények vannak - s épültek közben mint a vajáni hőerőmű, a tranzit gázvezeték kompresszorállomása, a mátyóci vasúti átrakóállomás, a Slovnaft-üzem, a Lykotex vajáni üzeme stb., ott egy megfelelő kórház sem hiányozhat az infrastruktúrából. Hiányát érzik az Ung-vidékiek. Kifogásolják is, már jó ideje. Hogy jogosan, azt az utóbbi időszak fejleményei csak megerősítik. Tudniillik a rendelőintézet felszerelésének korszerűsítését az ágazatvezetés is halaszthatatlannak ítélte, s így jutott rá néhány korona az államkasszából. Több új műszerrel gyarapodhatott a rendelőintézet. Ugyanakkor az egészségügyi minisztérium, valamint az Ung-vidéki ipari üzemek, a helyi önkormányzatok és magánvállalkozók segítségével elkezdődhetett a rendelőintézetté zsugorított régi kórház bővítése. Mára az új épületrész tető alá került, s ha lesz elegendő pénz a folyamatos munkához, akkor néhány hónap múlva már akár üzemelhet is. SEGÍT A MÁLTAI SZERETETSZOLGÁLAT Nagykaposon és környékény a kórházépítés állandó figyelemmel követett közügy. Az volt a kaposi búcsú napján is. A templomból induló körmenet a rendelőintézet előtt is megállt. Egy ideig úgy tűnt, hogy csupán jelképes lesz a délutánra tervezett ajándékátadás - ugyanis a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Von Boeselager Alapítvány 500 ezer német márka értékű műszerajándékát szállító kamion a vártnál nehezebben jutott át a magyar-szlovák határátkelőhelyen -, ám mire a körmenet a leendő kórház elé ért, a máltaiak címerével díszített jármű is befutott, s Kozma Imre atya, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke átadhatta ajándékukat a nagykaposiaknak. „... Szeretettel köszöntök mindenkit, aki testvérem Jézus Krisztusban, ezen a mai nagy ünnepen, Európában. Európában élünk, s akik itt vagyunk, erről teszünk tanúbiCsilla von Boeselager asszony személyesen nem tudott részt venni az ajándékátadáson. A nemes cselekedetért neki ítélt nagykaposi emlékérmet Bodnár Tibor polgármester (jobbról) Kozma Imre atyának adta át. Megérkezett az értékes ajándék zonyságot. Amikor ezt az igazságot hangsúlyozom, akkor elsősorban erre a keresztre szeretnék hivatkozni, a nyolcágú keresztre, a máltaiak jelvényére, a világ négy égtája felé szerteágazó szeretet jelképére. Mert mi ezt komolyan gondoljuk. Azért vagyunk itt, a felvidéken, Szlovákiában, és keresztényként Jézus Krisztusra hivatkozva azt mondottam: Európában. Olyan sokan beszélnek arról, hogy Európába szeretne jutni Szlovákia, Csehország, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Magyarország! Azt szeretném, ha tudomásul vennék tőlünk nyugatra, hogy mi Európában élünk, s 1848-ban nekik kellett volna csatlakozni hozzánk, 1956-ban Európának kellett volna csatlakozni hozzánk, 1968ban Európának kellett volna csatlakozni hozzánk. Tehát ezért szeretném hangsúlyozni az igazsagot: Európában vagyunk, és ma Európában ünnepelünk itt, Nagykaposon. Azért vagyunk mi, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársai több tízezer magyar máltai nevében itt, Csilla von Boeselager asszony követeiként is, hogy kifejezzük: mi összetartozunk, szlovákok és magyarok, éljenek Szlovákiában vagy Magyarországon. Fogadjatok el bennünket, fogadjátok el ajándékunkat" - hangsúlyozta Kozma Imre atya. Már tető alatt van az új kórházrész (A szerző felvételei) „KINEVELJÜK PAGANINIT IS" Az értékes ajándékot a kaposiak, illetve Ung-vidékiek nevében Ferkó Barnabás doktor, a rendelőintézet fiatal igazgatója köszönte meg. Mint mondta, hosszú napok és lázas éjszakák izgalmában élt, készülődött erre a napra a Szlovákiai Magyar Máltai Szeretetszolgálat nagykaposi szervezete, továbbá a rendelőintézet, a város és környéke. - Nemrégen egy jó ismerősöm kissé ironikusan - megjegyzem nem rosszindulatúan - azt mondta: most Nagykapos megkapja a Stradivari-hegedűt, de nem biztos, hogy Paganinit is talál hozzá. ígérem a nagykaposi rendelőintézet orvosi kara és minden alkalmazottja nevében, hogy ha ma még nincs, akkor megtaláljuk, kineveljük Paganinit is, népünk és nemzetünk javára. Mint frissen kinevezett igazgató a városi önkormányzatnak készített első jelentésem utolsó mondtata így hangzott: A személyi tényezők kizárása, esetleg összehangolása után valós elképzelésnek tartom, hogy Nagykaposon létesüljön egy kiskórház, Kapernaum néven. A névválasztás nem volt véletlen. Az evangélium tanítása szerint Urunk földi életében ott tette legtöbb csodáját. Hiszem, hogy egyik csodáját itt ma, körünkben is elvégezte. Adja Isten, hogy e nap legyen a csodák sorozatának kezdete itt. Nagykaposon! HOL SZERETET, OTT BÉKE Az ünnepélyes ajándékátadáson megjelent hatalmas tömeg magyar és szlovák nyelvű katolikus, illetve református imát mondott. Bizonyára annak a reményében is, hogy a Máltai Szeretetszolgálat jelképével megjelölt kórház minden rászorulónak megbízható támasza lesz, és sohasem fog hiányozni belőle, illetve környékéről az egyéneket és közösségeket egyaránt erősítő szeretet. GAZDAG JÓZSEF FÁJÓ ADATOK MAGYAR FILMEK SZLOVÁKIAI MOZIKBAN Elszomorító tényekről beszél a Szlovák Filmintézet frissen megrajzolt grafikonja. 1945 és 1993 között az itteni mozikban (beleértve a klubhálózatot is) összesen 361 magyar filmet tűztek műsorra. Hogy ez sok vagy kevés, arra a következő tények adnak egyértelmű választ. A felszabadulás utáni első évben egyetlen magyar rendező alkotását sem forgalmazták, később évente egykettő-négy filmet láthattak a nézők. Az ötvenes években — ötvenhat és ötvenkilenc kivételével - még mindig csak tíznél kevesebbet, 1962 és 1972 között pedig évente kilencet. A legtöbbet, tizenkettőt 1974-ben, 1976-ban és 1978-ban mutattak be, majd 1979-től ismét a kilenc volt a legtöbb. A nyolcvanas évek második felében hat magyar film volt a csúcs, 1987-től azonban már öttel kellett megelégednünk. Azzal is csak 1990-ig, amikor az illetékesek úgy döntöttek: elég lesz a négy is. Micsoda idők?! Ma már ekkora kínálat is elképzelhetetlen. Nincs miből választani. Magyar filmre egyszerűen „nincs pénze" a forgalmazóknak. Tavaly egyetlen alkotást sem vettek át, az idén pedig már hűek maradtak önmagukhoz. Magyar film egyszerűen nem létezik számukra. Ha nekik nem kell, nekünk se kelljen. Aki magyar filmet akar látni, az figyelje a pozsonyi Magyar Kulturális Központ műsorát, ott még gondolnak rá. A mozikban már nem. Makk, Jancsó, Maár Gyula, Mészáros Márta és a többiek — elfelejtve. Vajon meddig? (sz-ó) A

napokban emlékezünk meg a kitűnő régész, történész-kutató, Ortvay Tivadar születésének 150. évfordulójáról. A történelmi naptár erre már csak azért is figyelmeztet bennünket, mivel Ortvay a pozsonyi András temetőben nyugszik (1916. július 16-án hunyt el). Neve szorosan összefonódott az egykori koronázó várossal, életének fontos, igen termékeny szakaszát töltötte annak falai között, és számos pozsonyi vonatkozású művet írt. Az erdélyi Csíklovabányán született 1843. november 19-én. Eredeti családi neve Otmayr, amelyet 1875ben magyarosított. Teológiai tanulmányait Temesvárott végezte, majd több erdélyi faluban teljesített lelkészi szolgálatot. Rövid néhány év után a papi pályát elhagyva a lugosi gimnázium tanára lett. Magántanári képesítést szerzett. Alig harmincévesen felkerült a pesti Magyar Nemzeti Múzeumba, ahol a régiségtár segédőreként működödött két éven keresztül, 1875-ben pedig a pozsonyi jogakadémia rendes tanárává nevezA FORRÁSOK BŰVKÖRÉBEN ÉLT 150 ÉVE SZÜLETETT ORTVAV TIVADAR ték ki, és véglegesen Pozsonyban telepedett le. Régészeti és történeti kutatásait már gimnáziumi tanárként megkezdte. Első komolyabb önálló munkája Magyarország régi vízrajza a XIII. század végéig. (Budapest 1882) két kötetben jelent meg. Folyóiratokban közölt munkái alapján azonban már 1875-ben Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották. Régészeti munkái közül kiemelkedik az Összehasonlító vizsgálatok a hazai és észak-európai prehistorikus kőeszközök eredete és régisége körül (Budapest 1885) c. kétkötetes műve. Fő kutatási területe azonban a magyar középkor. Az imént említett munkájában Magyarország vízrajzát a 13. század végéig vizsgálta, de következő munkájában már a 14. századra is kiterjed a figyelme. Három kötetben jelent meg Magyarország egyházi földleírása a XIV. század elején. (Budapest 1891-92) c. munkája. Pozsonyba érkezése után rövidesen elkezdte kutatásait az itteni igen gazdag középkori anyaggal rendelkező levéltárban. Nagyszabású várostörténet megírására készült. De végül nem tudott kiszabadulni a források bűvköréből. Összefoglaló, rendszeres várostörténet helyett ismét csak forrásmunkát jelentetett meg Pozsony város története (Pozsony 1892-1913) címmel. Ez a nagyívű munka négy részből és nyolc kötetből állt, de végül is befejezetlen maradt. A szerző csak a 16. század közepéig jutott el kutatásaiban. Az egyes kötetekben megjelentette a Pozsony városára vonatkozó legfontosabb dokumentumok eredeti szövegeit, bőséges magyarázatokkal és jegyzetekkel látva el azokat. A munka eredetileg német nyelven jelent meg, de szinte egyidejűleg magyar fordításban is kiadták. Ortvay hatalmas munkabírását bizonyítja, hogy Pozsony város történetének köteteivel szinte egyidőben jelentette meg Temes vármegye és Temesvár város története (Budapest 1896-1914) c szintén többkötetes művét. Kutatói munkássága elismerést kapott és 1905-ben az MTA rendes tagjává választották. Munkájával a magyarországi történetírás 18. században megalapozott történeti forrásfeltáró és forrásközlő hagyományait fejlesztette tovább, a kritikai forrásközlés módszerét alkalmazva. Kortársa volt a dualizmus korában kibontakozott nagy történész egyéniségeknek: Horváth Mihálynak, Szalay Lászlónak, Pauler Gyulának, Ácsády Ignácnak, Marczali Henriknek, Márki Sándornak, Thaly Kálmánnak, Wenczel Gusztávnak, Fraknói Vilmosnak, Tagányi Károlynak és a többieknek. Ortvay azonban nem vett részt a különböző történelmi iskolák és irányzatok vitáiban. Nem írt szintetizáló Magyarország történetet, csak részproblémákat, illetve egy-egy régió vagy város történetét dolgozta fel, azt is a forrásközlés szintjén. Ezt azonban megfelelő alapossággal és megbízhatósággal művelte, így a magyar történetírás az adott kor nagy történészei után következő második vonalban tartja őt számon. Művei ma is fontos forrásmunkákként szerepelnek a történeti kutatásokban. Végezetül meg kell említeni még két pozsonyi vonatkozású művét. Jogakadémiai tanárkodása idején írta meg a Száz év egy hazai főiskola történetéből (Pozsony 1886) c. munkáját, amely a pozsonyi jogakadémia történetét ismerteti. Ma is népszerű a Pozsony város terei és utcái (Pozsony 1906) c műve, amely reprint kiadásban 1991-ben újra megjelent Magyarországon. VARGA SÁNDOR