Új Szó, 1993. november (46. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-16 / 267. szám, kedd

LAPOZGATÓ .ÚJ SZÓ' EGY ÉVE HALT MEG ALEXANDER DUBČEK „SZABÁLYOS" BALESET VOLT November 7-én volt egy éve annak, hogy Alexander Dubček, az egykori föderális parlament utolsó elnöke - kél hónappal súlyos gépkocsibalesete után - meghalt a kórházban. Az évforduló alkalmából a Smena kétrészes Interjút közölt František Oraveecel, aki kél esztendeig volt Dubček tanácsadója. A november 6-án, illetve 8-án megjelent beszélgetésben a szerző, ERIKA VINCOUREKOVÁ elöljáróban megjegyzi, hogy František Oravec mindig hűséges árnyéka volt Alexander Dubčeknek. o Amikor tudomást szerzett a szerencsétlenségről, hitt-e abban, hogy Alexander Dubček még valamikor hazatér a kórházból? - Bíztam benne, hiszen nagy szükségem volt rá. Politikusként és emberként egyaránt. Ma is meg vagyok győződve arról, hogy pozitív képet alkothatott volna rólunk a világban, és szerintem az egyetlen politikus volt, aki kedvezően hathatott volna Vladimír Mečiarra. o Akkor miért nem lépett be a DSZM-be, ahogyan a választók többsége várta; ehelyett az utolsó pillanatban a Szlovákiai Szociáldemokrata Párt tagja lett. - Tudja, ő magányos farkas volt. Sok dolgot megtartott magának, s emiatt eléggé sok gondunk volt. Például még közvetlenül a választások előtt sem tudta eldönteni, mit tegyen. Nem tudom, vajon nem tudott vagy nem akart dönteni. (...) Mire ezt megtette, potenciális szövetségeseink már más pártok jelölőlistájára kerültek. o Vajon mindez nem azért történt, mert a DSZM programjában öt, az SZSZDP-ében pedig csak egy cseh-szlovák együttélési lehetőség szerepelt? - Dubček élete utolsó pillanatáig föderalista maradt. Sohasem értette meg a kettéválás gondolatát. Bízott abban, hogy a DSZM is a közös állam mellett dönt. (...) o Dubček urat már nem kérdezhetjük meg, önt - akiről köztudott, hogy ugyancsak a föderáció híve - viszont igen. Gondolja, hogy a szlovákok választották ketté az országot? -Természetesen nem. (...) A cseh jobboldal a demokrácia zászlóvivőjévé kiáltotta ki magát, s amikor látta balra fordulásunkat, ezt felhasználta a válásra. (...) A köztársaságot a pártérdekek verték szét. o Dubček föderalista maradt, de ezt Prágában minden bizonnyal nem értették meg... - Amikor Havel meghívására Prágába érkezett egy javaslattal, miképp rendezzék a politikai válságot, még azt sem engedték meg neki, hogy egyáltalán megszólaljon... Bár az elnök úr kezet nyújtott neki, de ezt a kamerák nem vették fel. Aztán levélben is bocsánatot kért. Bár ez így is paradox dolog: a föderáció utolsó pillére nem talált megértésre Prágában. o Nem bánta meg Alexander Dubček, hogy nem lépett be a DSZM-be? Hogyan viszonyult a kormányfőhöz? - Csodálta őt, szinte a rabja volt. Valahogy úgy, mint a kígyó és a béka. És a béka mindig a kígyó hasát veszi célba. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a pártok választási győzelmét a vezetők befolyásolják, s az emberek többet adnak a hangzatos megnyilvánulására, a kifejezésformára, mint a tartalomra vagy a tettre. o Akkor mivel magyarázza, hogy Dubček, aki gyenge, sőt azt mondhatjuk, rossz szónok volt, olyan nagy népszerűségnek örvendett? - Kezdettől fogva tudtam, hogy beszédeivel problémák lesznek. Tehát ismeretes volt előttem, mibe vágóin a fejszémet. Az ő esetében a szavak és a tettek egységét értékeltem nagyra. A gondolkodás és a cselekvés egységét. Bizonyára sokaknak éppen ez imponált, ezért szerették őt. Aki igazságra és igazságosságra törekedett, annak egyszerűen szeretnie kellett Dubčeket. Mindez az arcára volt írva. o A politikus magához hasonló tanácsadót választ ki ön is olyan, amilyen ő volt? - Bizonyos mértékben igen, de tudok szenvedélyesen is vitázni. (...) Én kevésbé vagyok toleráns. Ha nemet kell mondanom, akkor nemet is mondok. Tekintet nélkül arra, hogy ez milyen következményekkel jár. (...) o Dubček végállomásáról, balesetéről még ma sem tudjuk, vajon „szabályos" volt-e vagy nem... - Úgy gondolom, hogy szabályos baleset voll. A kormányautók mindig túllépik a megengedett sebességet. Prágába mindig 160-nal mentünk. Abban a légkörben, amikor a gyorsabbat tekintík győztesnek, nehéz elvárni bizonyos óvatosságot. Ha ehhez hozzászámítjuk a ködöt, esőt és azt, hogy Dubček sohasem használta a biztonsági övet, kész a szerencsétlenség. Még mindig nem derült fény kézitáskája eltűnésének körülményeire, de ez semmit sem változtat a szerencsétlenségről alkotott véleményemen. o Térjünk vissza a kormányfőhöz fűződő viszonyához... - Dubček kiállt mindazok mellett, akiket kizártak a pártból, azaz Mečiar mellett is. Sőt, az ő esetében felfigyelt bizonyos képességekre, amelyek fontosak a politikában, s ezért csodálta őt. Mečiar el szerette volna nyerni Dubček rokonszenvét, és ő szimpátiát mutatott irányában. (...) 1991 őszén a DSZM intenzívebbé tette a Dubček megnyerésére irányuló erőfeszítését, ő azonban ellenállt... o Hogyan vélekedik a kizárásokról? Nézetem szerint a kizártak (...) problémáját 1989 után leegyszerűsítették. Olyan embereket távolítottak el a kommunista pártból, akik a reformszocializmus hívei voltak, és szembeszálltak a totalitarizmussal. Ilyen volt Dubček is. (...) Bizonyos tekintetben párhuzamot vonhatok a normalizálás és a mai időszak között. Én ezt a nemzetieskedés időszakának hívom. Aki akkor egyetértettt a normalizátorokkal, zöldet kapott, s nem az volt a fontos, hogy benne volt-e a pártban vagy sem. Manapság a normalizálás kritériumának a szerepét a nemzeti érdek vette át... (Fotók: Smena) MILAN LETKO: HIÁNYZIK A HIVATALOS ÁLLÁSFOGLALÁS A HORTHY-FÉLE MEGSZÁLLÁSRÓL NE FELEJTSÜK EL A MÚLTAT Az antikommunisla ellenállásról szóló törvényjavaslaton kívül a parlamenti bizottságok elé került az antihorthysta ellenállásról szóló jogszabály tervezete is. Ezzel öszefüggésben a Národná obroda munkatársa, MARCELA KOŠTÁLOVÁ interjút készített Milan Letkőval, a Szlovák Nemzeti Párt parlamenti képviselőjével. A beszélgetés a lap november 9-i számában jelent meg. ü Elöljáróban arról szeretném kérdezni, mi vezette önt és nemrég elhunyt kollégáját, Viliam Sojkát a törvény előkészítésére? - Főleg az, hogy Dél-Szlovákiának a bécsi döntés utáni megszállásáról a szlovák kormány a mai napig nem adott ki semmilyen hivatalos, konkrét állásfoglalást. Törvényjavaslatunk ezt tartalmazza, sőt erkölcsi elégtételben részesíti azokat az embereket, akik azokban a nehéz időkben nem vesztették el nemzeti öntudatukat, és vagy spontánul, vagy szervezetten felléptek a Horthy-féle dél-szlovákiai megszállással szemben. O Kiket érintene a törvény? - Mindenkit, aki az ellenállás miatt börtönbe került, továbbá azokat, akik meghaltak; fellépésükért elkobozták, vagyonukat, megtagadták a katonai szolgálatot, internáltak a Horthy-ellenes manifesztációkon és hasonló nagygyűléseken való részvétel miatt, illetve antihorthysta propagandát folytattak. Ezzel kapcsolatban meg szeretném jegyezni, hogy nincs szó semmilyen új „255"-ös, bonyolult pénzügyi következményekkel járó törvényről, hanem „csak" egy olyan régóta szükséges erkölcsi elismerésről, amelyben azok részesülnének, akik abban az időszakban képesek voltak nemet mondani a megszállásra, annak ellenére, hogy akkor Dél-Szlovákiában helyenként valóban életekről volt szó; a magyar szervek részéről következett megtorlások rendkívül kemények voltak. O Már van törvény az antifasiszta ellenállásról, készül az antikommunista ellenállásról, és most itt az önöké... Vajon ezzel az emberek között nem alakul ki egy újabb „kasztrendszer"? - Csakhogy mi valóban az a generáció vagyunk, amelynek orvosolnia kell a múltbeli sérelmeket, egyúttal helyre kell hoznunk azoknak a feledékenységét is, akik valamikor törvényeket alkottak. Ha az antihorthyista ellenállásról például már említést tett volna az 1946. évi 255. számú törvény, akkor nekünk most nem kellene visszatérnünk hozzá. És aztán, milyen „kasztrendszer" kialakításáról lenne szó? Hiszen az élők már mind öregek, akiknek akkori magatartásukért egyszerűen azt kell mondani: köszönjük. Se többet, se kevesebbet. Ugyanígy nem szabad a feledés homályába merülniük azoknak, akik több mint fél évszázaddal ezelőtt életüket vesztették. OA törvény fenntartásokat idézhet elő, hiszen ismét elmélyítheti az ellentéteket a szlovákiai magyar kisebbséggel, esetleg Magyarországgal is. - Én ezt nem gondolom. Az indoklásban leszögezzük, hogy a haladó magyarok, akik az első Csehszlovák Köztársaság idején megszoktak egy viszonylag demokratikus rendszert, bizonyos kijózanodás után nem tekintettek jó szemmel a még félfeudális (diktatórikusnak is mondható) Magyarországra. Ezért meg vagyok győződve, hogy magyar kisebbségünk nem fog ma azonosulni a Horthy-rendszerrel. És Magyarországon sincs egyetlen reális politikai erő sem, amely hivatalosan síkraszállna mellette. Ellenkezőleg. Köztudott, hogy a magyar kormány már régebben jóváhagyott egy törvényt, amelynek alapján kárpótolják azokat az embereket, akik itt éltek, és akiket érintett a megszállás. 1993. NOVEMBER 16. MEGŐRZIK ARCUKAT A SZAKSZERVEZETEK? Amikor a kormány a parlamenti bizottságok elé terjesztette a szociális törvényeket, azzal érvelt, hogy elsőrendű célja nem a pénzmegtakarítás. Azt hangsúlyozta, hogy a jogszabályok a szociális szféra reformjára kidolgozott koncepció részét képezik. Nehéz volna vitába szállni, vajon így van-e vagy sem. A koncepciót akkor még senki sem látta, csak a munkaügyi minisztérium szakértőinek a fejében létezett, vagy legalábbis a miniszteri hivatalok ľiókjaiban fekiidt. A parlamenti bizottságban folytatott vita után világossá vált, hogy az előterjesztett javaslatok közül többnek az esetében nem volt remény a jóváhagyásra. A kormány, hogy elkerülje a botrányt, három törvényjavaslatot visszavont. Azzal, hogy ismételt áttekintés után újra a parlament elé terjeszti. Csak találgatni lehet, vajon a vitatott törvények elvetésében mi volt a döntő: a parlamenti politikai pártok megoszlása, esetleg a Nemzetközi Valutaalap feltételei, vagy többet nyomott a latban a szakszervezetek érvelése, illetve az, hogy hiányzik a szociális reform koncepciója. A háromoldalú érdekegyeztető tanács szombaü (nov. 6.-a szerk megj.) ülésén a kormány, a szakszervezetek és a munkáltatók között megállapodás született egy tanácsadó testület létrehozásáról, amelynek november 25-éig „már összejuggéseiben kell áttekintenie a szociális reform koncepcióját, és azután a szociális partnerek elé kell terjesztenie" (Roman Kováč). (...) Nehéz elképzelni, hogy egy ilyen fontos kérdésről addig véget érhet egy szélesebb körű szakmai vita, amelybe bekapcsolódhatnak a politikai pártok, szociális partnerek és szervezetek, továbbá érdekképviseleti csoportok (például a nyugdíjasok szervezete). Nehezen elképzelhető, hogy ez az idő elegendő a szakszervezetek és a kormány eltérő (legalábbis gyakran így állítják be) nézeteinek összehangolására. A koncepciónak azonban olyan téziseket kell tartalmaznia, amelyekkel hosszabb időre meghatározhatják a szociálpolitika irányvételét. Mindenesetre legyen az eredmény bármilyen, a szakszervezetek - szakértőiknek a tanácsadó testületben való részvételével - nem kis felelősséget vállalnak abban, hogy milyen lesz a koncepció végleges formája. És abban a helyzetben, amelyben a kormány a népszerűtlen szociális intézkedések érvényre juttatása során azzal fog érvelni, hogy mindez a koncepció részét képezi, a szakszervezeteknek - ha áldásukat adják rá - betűről betűre be kell bizonyítaniuk, hogy ez valóban így van. Miközben már hamarosan „kenyértörésre" kerülhet sor, ha a kormány megtartja Ígéretét, és a vitatott törvényeket a parlament elé teijeszü. Nincsenek könnyű helyzetben a szakszervezeti vezetők, ha meg szeretnék őrizni arcukat a tagság előtt. BORIS KOREŇ, Sme, XI. 9. AKÖZÖLT CIKKEK NEM FELTÉTLENÜL TÜKRÖZIK AZ ÜJ SZÖ VÉLEMÉNYÉT. Az oldalt össy.cálítotla: MADI GÉZA