Új Szó, 1993. november (46. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-02 / 255. szám, kedd

5 RIPORT ÚJ SZÓI 1993. NOVEMBER 2. NEM HÁLÁTLANOK. CSUPÁN VAN NÉZETŰK HELYZETJELENTÉS A MENEKÜLTEK SZEMSZÖGÉBŐL Akár horvátok, akár muzulmánok, az értelmetlen gyilkolás, a fagyhalál, a nincstelenség, a háború elől menekültek. A szerencsésebbek kis csomaggal, sokan csak egy szál ruhában. Otthonaik romhalmazokká lettek, s kevés az a család, melynek ne lenne halottja. A háború nemcsak földönfutókká, hanem lejki sérültekké tette őket. Csehszlovákia, úgy mint számos más ország, segítséget ajánlott fel a volt Jugoszláviából menekülteknek, s számukra az országban néhány tábort hozott létre. A bősi tavaly szeptemberben népesült be. Noha a menekültek ügyeivel a szövetségi menekültügyi hivatal foglalkozott, a konkrét segítségnyújtásba bekapcsolódott az egész ország. Dél-Szlovákiában főleg a dunaszerdahelyi Vöröskereszt, illetve a járás lakói tettek tanúbizonyságot emberségükről. Sokan éppen a bősi táborban élő menekültek támogatására összpontosítottak. Januárban Csehszlovákia kettévált, a szlovákiai menekülttáborok irányítását a belügyminisztérium vette át. A bősi (humanitárius központnak nevezett) tábor élére - a menekültek nagy sajnálatára - új emberek kerültek, akiknek a viszonyulása a lakókhoz más, mint elődjeiké volt. Talán ezért, talán másért, a nézeteltérések, a vélemények ütköztetése napirenden van. A bősi táborban - úgy mint másutt, ahol vadidegen emberek kénytelenek közösségben élni gyakran különböző, valótlan hírek terjednek el, és nem akad egyetlen felelős sem, aki kötelességének érezné a menekültek megnyugtatását. Néhány nappal ezelőtt telefonüzenetet kaptunk, hogy a tábor területén lévő orvosi rendelőt november elsejével megszüntetik. A hír nyomába eredtünk. — Nem tudom mi történik a hátam mögött - közölte dr. Matilda Lovásová üzemi orvos, aki a vízi erőmű építőin kívül a menekültekről is gondoskodik. - Néhány nappal ezelőtt a dunata a betegeim kétségbeesetten kérdezik, mi lesz velük? DIÉTA NÉLKÜL Az orvosnő elmondja, közel 650 menekült orvosi ellátásáról ez idáig helyben gondoskodtak. Naponta fogadta a felnőtt betegeket, a gyermekorvos heti három alkalommal (kb. 200 gyerek él a táborban) rendel. - Elképzelhetetlennek tartom, hogy a betegeket a bősi rendelő venné át. A sok idős ember képtelen lenne megtenni a kétszer másfél kilométeres távolságot. Arról nem is szólva, hogy sokuknak nincs megfelelő lábbelije sem. Tudatosítani kell, hogy a felnőttek között sok a beteg. Gyakori a magas vérnyomás, a szív- és gyomorbaj, egyre több a cukorbeteg. Nem titok, állapotuk gyorsabban javulhatna vagy stabilizálódhatna, ha a gyógyszeres kezelés mellett diétásán étkezhetnének. Minderről tájékoztattam a tábor igazgatóját, de semmire sem mentem vele. A konyha nem kapott utasítást a diétás ételek készítésére. A lakóktól tudom, akik nyíltan talán már csak az orvos előtt beszélnek, nincsenek megelégedve a koszttal. A muzulmánok (többségben vannak, a horvát nemzetiségűek létszáma kb. 80) képtelenek megszokni a mi ízeinket és gyakran vallásuk is köti őket. S ezt nekünk, a befogadóknak tiszteletben kellene tartanunk. Tapasztaltam, hogy az étel zöme kárba vész, ezért úgy gondoltam, ezen változtatni kellene. A táborlakóktól megtudtam, kik azok, akik értenek a konyhai munkákhoz, s cselekedtem. Négy menekültnek, kivizsgálásuk után, kiállítottam az egészségügyi igazolványt. Úgy gondoltam, biztosan szót értenek a szakácsnőkkel, s közösen Sérült a lelkünk is - vallja be Hana asszony szerdahelyi kórház igazgatónőjétől kaptam egy október 7-én keltezett levelet, amelyben felszólított, végezzek a rendelőben leltárt, s tudomásomra adta, hogy a további besorolásomról értesít majd. A határidő 1993. november 1-je. Mi ez, ha nem a rendelőt megszüntető határozat?! Az okokról nem tudok, bővebben nem informáltak. Csoda, hogy kiborultam? Az ápolónőmnek a 17 és fél éves Nersika Copelj menekült segít, így az „ügy" kiszivárgott. Azóa menekültek ízléséhez igazítják a kosztot. Vincent Novisedlák, a tábor igazgatója ezt megtiltotta, s azóta a diétás ételkészítésről nem esett szó. De miért beszélek én? Hallgassák meg a betegeket, a táborlakókat... VÉLEMÉNYEK Mivel a váróteremben ülőkkel nehezen tudtunk szót érteni, Nersika tolmácsért szaladt. Nem találta. Hana Rizvanbegovics (Szlovákiából származik) vállalta a nem könnyű szerepet. - Kifogásaink ne tűnjenek hálátlanságnak. Tudatosítjuk, honnan jöttünk, mi elől menekültünk. Az átélt borzalmak hatására idegroncsokká váltunk, s talán ezért vagyunk érzékenyebek, sebezhetőbbek. Semmit sem követelünk, csak azt szeretnénk, hogy amit kapunk, elfogadható legyen. A sok moslékos kanna láttán az is eszünkbe jut, hogy talán szándékosan főznek számunkra' elfogadhatatlan ételeket, hiszen a maradékon disznókat lehet nevelni... — fakadt ki. A menekültek zsebpénzükből (a felnőttek havi 360, a gyerekek 240 koronát kapnak) nem képesek elegendő élelmiszert vásárolni. - Mondd meg - szóltak közbe többen is, — hogy az elszállásolással nagyon elégedettek vagyunk. Gyerekeinknek iskolát létesítettek, naponta van melegvíz, kapunk mosószereket... Csak azt nem értjük, ha olyan jó és változatos reggelit tudnak készíteni, ebédre miért adnak ehetetlen ételt? Nem hiszem ugyanis, hogy közülünk valaki, valaha - a legszegényebb sem - odahaza egy héten többször káposztát, illetve kelkáposztát ebédelt volna. A feleségemnek — a menedr. Matilda Lovásová külésünket megelőzően huzamosabb ideig beteg volt, s ötször műtötték - diétáznia kellene, de a párolt káposzta—knédli nélkül— csak nem tekinthető annak. Tulajdonképpen tejen (a felnőttek napi fejadagja negyed liter, a gyerekeké egy liter) és kenyéren él, sajnos, kettőnk zsebpénze nem elég a koszt pótlására. Mi az olcsóbb, egészségesebb fekete kenyérhez szoktunk, nem szeretjük az itt kapott fehér kenyeret. Változtathatunk ezen? Nem hiszem, hogy egy kis jóakarattal, különösebb kiadások és erőfeszítés nélkül ne tudnának kérésünknek eleget tenni... — Sokunknak nincs cipője, kevés menekültnek van elegendő zoknija, harisnyája, alsóneműje, és vannak gyógyszerek, amelyekért nekünk is fizetnünk kell. Panaszkodnunk viszont nem szabad, mert sokan azt vágják a fejünkhöz, boldogok lehetünk, hogy Szlovákia átvette Csehszlovákia kötelezettségeit. Az igazgató sem fogad bennünket szívesen, amikor azt kérjük, tartsunk közös megbeszélést, elutasítja követelésünket. — Tudtunkkal van a raktárban fehérnemű, de senki nem mutat hajlandóságot arra, hogy szétossza. Hiába mondjuk, hogy a régebbi a sok mosástól használhatatlanná vált... — Tavaly ígéretet kaptunk arra, hogy a tábor területén nyilvános telefonfülkét szerelnek fel. Nekünk a telefon az egyedüli kapocs a távolban élő hozzátartozóinkkal. Ha telefonálni akarunk, Dunaszerdahelyre kell utaznunk, ám az út ára odavissza 66 korona. A KIBELEZETT KÜLDEMÉNYEK - Nagyon kellemetlen amit mondok, de meglopnak bennünket — szólt a tömegből valaki, s szavai nyomán halálos csend ékszereit, s két gyerekével Norvégiába repült. Ezt megelőzően nem titkolta távozási szándékát, mégsem akadt senki, aki felvilágosította volna, hogy az önkényesen távozókat más ország nem fogadhatja be. Ezt az aszszonyt is visszaküldték. 35 ezer koronája bánja. A legfőbb gondunk az, hogy hiába akaijuk ésszerűsíteni a tábori életet, nem engedik. Vagy nem lehet? Pedig, ha közölnék velünk, hogy évente öt pár zoknit, egy pár cipőt és így tovább kaphatnánk, tudnánk, hányadán állunk. Elfogadhatóbb volna, ha bizonyos kereteken belül mi választhatnánk ki egyes ruhadarabjainkat, hogy Mit értenek a háborúból? támadt... — Leveleinkből, csomagjainkból valahol kilopják a pénzt és csomagjaink súlya szinte mindig alacsonyabb a feltüntetettnél. Erről értesítettük Novisedlák urat, de nem változott semmi. Küldeményeinket továbbra is kibelezik. Nem tudjuk, hogy hol és kik. - Néhány hete, amikor németországi rokonaim telefonon értesítettek, hogy unokafivéremnek csomagot küldenek — mondta el tapasztalatát Hana asszony — Pozsonyba utaztam a küldeményért... A vámostól a 6,10 kg súlyú csomag (a menekültek csomagjai vámmentesek) kiadását kértem. Amikor nagy nehézségek árán kihozták a ragasztószalaggal „kezelt" csomagot, tudtam, hogy baj van. Kértem, mérjék le, s amikor kiderült, hogy fél kilóval könnyebb, követeltem, adjanak választ arra, hová tűnt a fél kiló! Panaszomat előadtam a belügyminisztérium illetékesénél, s kértem az ügy kivizsgálását. Megmagyaráztam, hogy a pénzt és a csomagokat többnyire a nyugati menekülttáborokban élő rokonainktól kapjuk és szinte mindig használt holmit küldenek! Tudom, hogy nem szabad borítékban pénzt küldeni, viszont arra sincs joga senkinek, hogy postánkat felbontsa. Nem egyszer értékleveleinkről csak az értesítés érkezik meg, a küldemény eltűnik! - Ki hallgatja meg a menekülteket? Ki kíváncsi a véleményünkre, lelkiállapotunkra? — szólt közbe az egyik muzulmán asszony, könnyeit nyelve. — Január óta a pozsonyi központból még a közelünkbe sem jöttek. Ha szólni merészelünk, szemrebbenés nélkül kimondják: fel is út, le is út... Pedig tudjuk, nem mehetünk más ország menekülttáborába, nem fogadnának be. - Talán hihetetlennek tűnik — magyarázta Hana asszony, — de előfordult ilyesmi is. Az egyik társnőnk - nem ebből a táborból való —, nem érezte jól magát, eladta a hazulról hozott (Méry Gábor felvételei) akinek nincs semmije, az az olcsóbból többet vehessen, ám aki drágább holmit szeretne, hozzáfizetés után megkaphassa. Vagy, — és ezt sem vennénk zokon - mondja ki az ország kormánya, hogy nem képes viselni az anyagi terheket, s kérje a nemzetközi szerveket, helyezzenek bennünket más, tehetősebb országok táboraiba. Amikor beszélgetőtársaink nevét tudakoltuk, bemutatkoztak ugyan, de arra kértek, nevüket ne hozzuk nyilvánosságra. Szerintük a tábor igazgatója nem szereti a panaszkodókat... A RENDELŐT CSAK ÁTHELYEZIK Dunaszerdahelyen dr. Anna Nagyovánál, a kórház igazgatónőjénél kérdeztünk rá a rendelő sorsára. - Félreértésről van szó, hiszen senki sem készül az orvosi rendelő faluba helyezésére. Csupán annyi történt, hogy a vízműt építő vállalatok eldöntötték, novembertől nem akarják fenntartani üzemi rendelőjüket. S mivel ez most az ő épületükben van, ezért írásban közöltem az orvosnővel, készítsen leltárt. A rendelőt a menekültek szálláshelyén rendezzük be, s továbbra is gondoskodunk ellátásukról. Felvetettük a diétás étkeztetés kérdését, de ennek biztosítása már nem tartozik az egészségügy hatáskörébe. Lehet, hogy a tisztelt olvasónak a riport olvasásakor hiányérzete támad amiatt, hogy nem kértük ki sem a belügyminisztérium, sem a tábor élén álló igazgató véleményét. Szándékosan nem kerestük fel őket, ugyanis az írás célja nem a vélt vagy a valós helyzet magyarázása. A menekültek úgy érzik, hogy egy kis jóakarattal kiküszöbölhetők azok a hiányosságok, amelyek megkeserítik amúgy sem édes életüket. PÉTERFISZONYA