Új Szó, 1993. október (46. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-05 / 232. szám, kedd

KULTÚRA iftrszói 1993. OKTÓBER 5. KÉTELKEDEM. TEHÁT VAGYOK Kis NYELVŐR „Itt régik a bűnök, itt régik az átkok S itt újak a bűnök, s itt újak az átkok." Ady Emigrációm első két évében, a nyelvtudás teljes hiánya folytán „akvárium-életre" ítélve (mivelhogy sosem-készülődtem emigrálni sem a szomszédba, sem távolabbra...) volt alkalmam, tán a kelleténél is többet, rágódni azon az önemésztő gondolaton, témán, amit még a Thália kényszerelhagyásakor kezdtem el szinte mániákusan elemezni: „hol is rontottam, rontottuk el; volt-e más lehetőség valamit tenni a színházért?" Ma már, kispolgári életem kényszerlabirintusának utacskáit taposva (Fűre lépni tilos!) kertilöm e gondolatokat, de hét esztendeig szinte minden elalvás előtt vissza-visszatért a téma: egyáltalán kivel lehetett, sőt kellett volna kompromisszumot kötni... Vagy, hogy volt-e jogom, jogunk lebeszélni azt az azonnali felmondást felajánló 6-7 munkatársunkat a maguk képzelte palotaforradalomról, akik így szerettek volna eltávolításunk ellen tiltakozni... Egyáltalán, kísért a kérdés: meddig taktika a taktika, és hol kezdődik a gyávaság...Egyáltalán, kísértenek a múlt, az évtizedek színházi, közéleti és publicisztikai szerepeit betöltve (bitorolva?) el nem mondott, elhallgatott tények, vélemények, igazságok. Többek között ez a 6-7 ember is szemembe vághatja ma, hogy megloptam őket egy mindenképpen fontos gesztustól, hogy identitásuk eltorzítására kényszerítettem őket...ráadásul nem sokkal később valamennyien kihullottak a rostán - természetesen mocskos kis kölcsönös megegyezésen alapuló felmondással számolódott fel egy, a színházról a MATESZ-nél eltérően álmodozó nemzedéknek még a nyoma is... valamennyiüket Lengyel és Várady uralkodása alatt távolították el a Tháliától. Hogy ebben a váltakozó Lengyel-Várady duóban éppen ki töltötte be a pártelnök, illetve a Thália vezetője szerepét, teljesen mindegy. Míg ebben a szinte szenvedélyes önemésztő, önelemző ragályban oda jutottam, hogy azt mérlegeltem, a Thália magára hagyása okán ki volt a hibásabb, Szigeti avagy én!? - valószínűleg régebbi szoros kapcsolatunk megváltozásának is ez lehetett egyik oka addig a másik oldalon tettekkel bizonygatták helyzeti fölényüket: műsor- és káderpolitikával egyaránt. Eddig sosem gondolkodtam azon, hogy ez az attitűd (vagy ha úgy tetszik, hozzáállás) helyes-e vagy helytelen, hogy meg kell-e változtatni, avagy sem. Gondolataim kényszerpályáit megváltoztatni nem tudtam, csupán tompítani... jobban mondva azt sem én, hanem változó helyzetem, ismerősebb kifejezéssel: a kenyérkeresés kényszere. De ha egy rés akad, visszatérnek a régi gondolatok... Rögeszme? Az. Mint ahogy a színpadi alkotásban is az állandó kételkedést tartom az éltető, mozgató, változtató erőnek, el egészen a sosem teljesen véglegesedő, de élő, élve maradó produkcióig. Ezzel szemben nem alternatíva a rögzített, kidolgozott, „lekottázott" előképzetek és prekoncepciók színháza... Az állandó kételkedés önmagunkban az egyetlen mentségünk saját életünkre. Eddig az állapotig eljutni a személyiség legbelsőbb Ugye. Mondhatnók tisztesség kérdése. De ezt sosem emelhetjük jelszóvá, mert oda jutunk, mint a kommunisták az önkritikával, hogy ezen öntisztítónak szánt gesztussal az ellenkezőjét hozzuk létre. Nem hiszem, hogy Dusza felszólítására az önmegtisztulásra a másik oldal sietve leleplezi korábbi önmagát. ók profik! Hagyományokkal, gyakorlattal rendelkeznek a hazugságban, feljelentésben (el lehet-e egy besúgónál dönteni, hogy melyik a fő- és melyik a mellékállása?!), s hihetetlen, hogy megváltozzanak. A változások utáni évek is azt bizonyítják, hogy nem változnak meg, hogy ott hemzsegnek a tál körül, a lehető leggyorsabban megpróbálnak alkalmazkodni az új viszonyokhoz, hazudnak, vádaskodnak tovább, mint azt eddig is tették, fel sem fogják, hogy esetleg a háttérbe illene húzódniok és a szájukat tartani... A vita etikus cselekedet, minthogy már az írásnak magának annak kellene lennie. Nehéz azonban az éthoszról beszélni ott, ahol ennyire kísért (nem csak a vitában, hanem a mindennapokban is) a múlt árnya: a kommunista kor etikai mocsara és a besúgás leprája mint emberi attitűd a kételkedés gesztusával szemben; vagy ha Duszát idézem, hiányzik a múlt bevallása és megbánása. De erre mindig csak az olyan bűntelen költők, mint József Attila, jöttek rá, hogy Elegendő harc, hogy a múltat be kell vallani." Haynauk, Carafl'ák és Kádárok, valamint ezek „apró dögei" ab ovo (ab ÁVO) képtelenek felismerni e gesztusnak még a lehetőségét is. Gondolom, egyre világosabban érezhető a két magatartás lényeges különbözősége, az érzékeny, kreatív, kételkedő szembesül a dölyfös, könyöklő, a mindenkori hatalmat kiszolgáló demagógiával. (I.atinovitsotis így tették sínre!) Lengyel kesztyűjét fel kell mégis venni, a vitát folytatni kell, mert ők akár nélkülünk is megoldják, akár több hozzászólást is produkálva, mint amennyi véleményük van... végül is az éthosz nem statisztikai szempont, ma is sokkal többen mosdatnak szerecsent, mint szégyenkeznek múltbeli gyávaságaik, megalkuvásaik miatt. Hogyan is működött, hogyan is működik ez? Még pártelnökként is, sőt besúgóként is rákényszerít a civil társadalom a benne élőkre egy olyan viselkedést, mintha mégis volna éthosz... ,filém akartunk az együttes vezetői lenni" ílja Lengyel, sőt „meg kell(ett) őrizni a Tháliát". Ók ezt már akkor is hangoztatták szűkebb úri társaságban, ahol ez sikk volt. (Ma pedig különösen az, ráadásul ott lappang mögötte a félelem, csak le ne piszkítsák majdan a sírkövem!) A változások óta (különösen a mai ideológiai és politikai fejlődés láttán inkább takarékoskodom a forradalom kifejezéssel) szerecsenmosdatás a divat nálunk. A nagy megtisztulási igyekezet közepette másra fröccsen a kosz. Ebben a fröccsentésben L.engyel úr mester, államdíjas mester: „Szigetit, akit jó szakembernek tartottunk, nem rajtunk múlott, hogy ő is távozott. " (sic) Lengyel úr, a volt kommunista pártelnök, ráadásul egy nemzetiségi intézmény élén felhasznált kommunista és a soviniszta érdekeknek is megfelelő pártelnök újabb hazugságáról van szó. El kell tehát tekintenünk az éthosz további felesleges emlegetésétől. De logika akkor is van! Szigetit a színház bíróság elé állította „el nem végzett munkája, feladatai miatt". Tanúsítom, hogy Szigeti legalább három ember munkáját végezte el, néha többet is... A tárgyalás kirúgási ultimátumom előtt kb. hat héttel volt. Lengyel és Várady tanúskodása ellenére Szigeti megnyerte a pert. De ennek ellenére mégis távoznia kellett. És mi futhattunk fűhöz-fához, és a fű-fa ma is hallgat a hátbaveregető kulturális minisztertől („tartsanak ki, fiúk") a riadt szemű nemzetiségi vezetőig („majd beszélek Ernőddel"). Tele van a hócipőm! Annak idején minden lakástatarozáskor a mikrofonokat kerestem, a „poloskákat", s nem sejtettem, ami a 80 000-es névsor jóvoltából kiderült, hogy rossz helyen kutatok, hogy az élősködők emberi alakban vettek körül, a színész a tollforgató kollégák közé vegyülve... mert a pártelnökről nyilvánvaló volt... kint volt a házon a piros lámpa, de a rendőrség önkéntesei ott lapultak az élet schizofrén bozótjában: a sajtókollégával egy fekete mellett, a színésszel kettesben a próbán Bolyai kínjai ürügyén az ember naponta feljelentette önmagát. (Most már nagyrészt tudom, kikkel ne üljek egy asztalhoz... otthon, a Felvidéken.) De magyarországi öt évem még mindig titok fedi. A gyanúsan ugyanazon és ugyanolyan sorrendben feltett kérdések a BM mosolygó tisztje részéről, mint az StB-nek, valami ördögi kooperációt engednek sejtetni, el egészen a hirtelen jött, negyvenéves korombeli katonai behívóig - pedig még állampolgárságom sem volt - még mindig többismeretlenű egyenlet. Tele a hócipőm, és sosem lesz már üres. Másfél évtizedig a csehszlovák államrendőrség akart beszervezni, támadási pontként a nacionalizmusomat és szovjetellenességemet emlegetvén, gyenge pontként gyermekeim egyetemi perspektíváit tették kérdésessé (amíg tehették, fenyegetésüket be is tartották), provokáltak, fenyegettek, zsaroltak, invitáltak maguk közé szép szóval... Ezért kell röhögnöm, ha valaki nem akart pártelnök, igazgató lenni, s mégis azzá tették... Hát én sem akartam besúgó lenni, s nem is lettem! Ilyen egyszerű! Nem törlesztek, mert nem az a szándékom. Mostanáig visszatartottam magam minden publicisztikai megnyilvánulástól, az idei Jókai Napok előtti rádióinterjút is hosszú húzódozás után adtam, affektának érezvén további mellébeszéléseim. Nem szeretném a kívülállók kéretlen tanácsot osztogató pózát magamra ölteni. Ráadásul nem is kérdezett eddig senki. Az embernek tisztelnie illene, ha bezárulnak a kapuk, sőt a jelentéktelenebb kapu mögötti csaholásokat meg sem kellene hallania, ha idegen útlevéllel jár egykori otthonában. Végül is, hiányomat, sorsomat, sorsunkat három-négy ember kérte eddig számon, és ehhez nem kell publicisztika. Borospohár mellett hajnalig marcangolhatjuk egymás lelkét nyilvánosság nélkül is. Erőlködve bár, de azon is mosolyogtam, hogy a Jókai Napok jubileumi műsorfüzete, valamint a Jókai Színház albuma milyen átgondolt kontraszelekcióval válogatta össze az engemet is érintő kritikai részleteket. Ügyes - állapíthattam meg. Persze, az is lehet, hogy még mindig túlérzékeny vagyok. Ha nem is arra, hogy Lengyel úr rendezői munkám minőségéről, miként nyilatkozik (még jó véleményének sem tudnék őrülni!), hanem a lapos hazugságokra vagyok túlérzékeny. Rendezői munkám minőségeit a szakma mérte fel. Ez az ő dolguk volt. Nincs okom panaszra sem a felvidéki, sem a magyarországi szakmai visszhang ürügyén. A közönségre sem! Kassán rövid idő alatt egy házzal több előadást tudtunk összehozni, mint működésünk előtt. Pedig a közönségszervezés ellenőrzése végig a velünk élesen szembenálló Várady-Lengyel duó kezében volt. Honnan veszi tehát Lengyel úr azt a fura statisztikát, hogy rövid működésünk alatt a színház közönségének 2/3-át elveszítette? Ez nem igaz. Bár bizonyára hatásosan alkalmazható hazugság. Ezzel lehet operálni. „Túlzottan intellektuális színházat akartak, s nem kellett a népnek". Mintapéldánya a marxista-leninista demagógiának. Eltávolításunkkor is ezt hangoztatta a pártelnök. Tehát nem a hanyagság vagy az alkoholizálás miatt elmaradt, tönkretett előadások, nem a közönség ripacskodó megalázása (hülyére vevése) csökkentette a közönséget, hanem a mi ténykedésünk, amelyhez az is hozzátartozott, hogy rendszeresen, rajtaütésszerűén ellenőriztük a vidéki előadásokat; a fegyelmi jegyzőkönyvek tanúsága szerint sokszor büntetve, de még többször figyelmeztetve üldöztük a „szabadosságot". A kassai előadásokat valamennyit ügyeltük, saját munkáinkat pedig a szinte rendszeres feljelentések miatt kétszeresen is vigyáztuk, mert hosszú távú terveink voltak, amiket az általunk beindított színészoktatás is bizonyít... Saját munkáinkat valóban az átlagnál sokkal szigorúbban kellett ügyelnünk, hiszen ellenséges vizeken hajóztunk. A Don Quijotét jelentették fel tán a legtöbbször... állítólag nem mindig a közönség soraiból. De az ellenőrzésre kiküldött ukrán, majd szlovák szakemberek pozitívan értékelték... ezért végül technikai okokból került le a műsorról, nehogy véletlenül meglássa a szakmai közönség (kérése ellenére!), amely éppen a színházzal foglalkozó Fábry Napokra Kassára verődött össze. Lengyel és Várady urak mindent megtettek azért, hogy az előadás elmaradjon. Az utolsó megbeszélésen Szigetivel alulmaradtunk Takáts Ernőd, a címszereplő Lengyel és több nagy szerepet alakító Várady urakkal, akkor még éber elvtársakkal szemben. Pilátus pedig, tisztelt Lengyel úr, úgy került a Crédóba, hogy tett ennek érdekében, s nem is keveset! Csak meg kellene kérdezni az embernek azt a három fiát, akit aznap az ő „jóvoltából" végeztek ki. Sosem a pilátusokat kell kérdezni, hanem azokat, akik az ő .jóvoltukból" (átvitt vagy valódi értelemben) beledöglenek. Persze, aki nem jutott el sosem odáig, hogy egy ügybe bele lehet, bele kell dögleni, az majd inkább azt a gondolatot dédelgeti, hogy társadalmilag milyen fontos, milyen hasznos tett elvállalni a helytartóságot. A felvidéki magyar színjátszás alapvető problémája a „mintha"-ban rejlik. Egy mintha kultúra mintha színházát hoztuk létre. „Mintha csak pestiek vónánk", hallottam egy műkedvelő Csárdáskirálynő előadáson még az ötvenes években szülővárosom büszkélkedő lakosaitól. És az ún. minden áron és minden eszközzel megkülönböztetett „profi szinten" is ez a paradoxon folytatódik. Színházunk „pestinek" csetlik-botlik, alatta marad az eredetinek, a több eszközzel építkező utánozandó idolnak. Saját szerepét felvállalva pedig sok mindent el tudna mondani, r> akarna Akkor sok mindent belülről kellene felépíteni, végiggondolni, megszenvedni és megszülni. És akkor valóban színház is lehetne belőle. Mit színház? Művészet, sőt maga a csoda: a Teremtés maga. De hát utánfutó szerepben ez nem mehet. Az utánfutó ki akarja előzni a vontatót... Hát láthat ilyet is az ember. Amíg a pesti színházakat majmoljuk (ez vonatkozik valamennyi kisebbségi és vidéki színházra is), kisipari, előregyártott elemekből viszonylag olcsó szórakoztatást nyújtó intézményeket fogunk építgetni, bírálgatni, bennük kiskirályságokat emelni és rombolni. Létrehozzuk a sosemvolt univerzális ízlésnek megfelelő „műveket", melyek oly nyomtalanul tűnnek el, ahogy megjelentek. Amatőr vagy profi, mindegy. Ebben az esetben a profi jelző nem több állatkerti védettségnél. GÁGYOR PÉTER (Gágyor Péter írása adalék a Lengyel Ferenc és Dusza István között kialakult vitához.) SZÁMÍTÓGÉP ÉS HELYESÍRÁS Az utóbbi két-három évben a szerkesztőségekben és a kiadókban szinte általánossá vált a számítógepek alkalmazása. Aki már dolgozott számítógépen, az tudja, mennyire megkönnyítik a szerkesztők és az újságírók munkáját, a kiadványok nyomdai előkészítését a különböző szövegszerkesztő programok. Az egyszerű írógépek felcserélése számítógéppel számtalan előnnyel jár, vannak azonban hátrányai is: például az elválasztással kapcsolatos helyesírási hibák száma észrevehetően megnövekedett. Korábban ezek szinte elhanyagolhatóak voltak, ma viszont - megfigyelésem szerint - a vesszőhibák mellett a leggyakoribb hibák közé tartoznak. Az olvasó újabban ilyen, rosszul elválasztott szavakra bukkanhat: előnytelen, el-őd, fel-elős, átalány, meg-alománia stb. Ezekben az esetekben a számítógép, pontosabban az alkalmazott program helytelenül tagolta a szavakat: a szókezdő betűcsoportot igekötőnek értelmezte. A hibás tagolás okára nem nehéz rájönni: az át, el-, fel-, megkezdetű szavak elsöprő többségében az át-, el-, fel-, meg- igekötő, az ettől eltérő esetek száma szinte elhanyagolható. Például a Magyar értelmező kéziszótárban mintegy 1600 olyan szó van, amely az el- betűcsoporttal kezdődik, s több mint a négyötödükben az el- igekötő; az át- és a meg- kezdetű szavaknál az igekötős alakulatok aránya még magasabb. A program ezért azt az utasítást tartalmazza, hogy sorvégen a szót ezeknél a betűcsoportoknál válassza cl. Az igekötők mellett a másik problémát az összetételek jelentik: olykor úgy vannak elválasztva, mintha egyszerű szavak lennének, például: éva-dzáró gyűlés az évad-záró helyett A számítógép az embertől eltérően nem érti a szöveget, azt azonban „tudja", hogy a dz betűcsoportot nem lehet elválasztani, ezért akkor is így jár el, amikor ez a két betű más-más szóhoz tartozik. Mi tehát a megoldás? Tudjuk, hogy régebben a nyomdák gyakorlata milyen nagy hatással volt a helyesírásra és a nyelvhasználatra: a mai helyzetet ismerve azonban aligha hihetjük, hogy a Magyar Tudományos Akadémia Helyesírási Bizottsága az elválasztási szabályok megváltoztatása mellett döht. Ezért két eset lehetséges: vagy olyan fejlettebb szövegszerkesztő programokat kell alkalmaznunk, melyek képesek ezeknek a hibáknak a kiküszöbölésére, vagy a korrektúra során kell kijavítani a rosszul elválasztott szavakat. SZABÓMIHÁLY GIZELLA