Új Szó, 1993. október (46. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-06 / 233. szám, szerda

1993. OKTÓBER 6. ifrszói PUBLICISZTIKA A

kilencvenes évek egyik rendellenessége a kiagyalt elméletek áradata, az átszerkesztett valóság, a kiselejtezések és a kitalálások tudományos köntösben való becsempészése a történelembe. A háború utáni erkölcsöknek ez az öröksége szervezett csoportokra támaszkodhat. Ide keli sorolni Laco Zrubecet, aki a Republika szeptember 7-i számában Megtévesztések és rablások cím alatt tévelyeg a történelemben, és igyekszik sértegetni a déli szomszédságot, végigszáguldva a magyar történelmen, levonva a bizonyíthatatlan tanulságot. Hivatkozgatva elmúlt idők mítoszaira - Svfitoplukot például királlyá lépteti elő ugyanakkor beveti a hajdani ellenséges babonát, hogy magyar fejedelem csak az lehetett, aki elődjét meggyilkolta. Történelemgyártás A Nagymorva Birodalomra vonatkozó adatokat nyilván Ján Dékántól kölcsönzi, aki Moravia magna című művében a pannóniai szlovéneket is morvákként kebelezi be, s a birodalom határát kiterjeszti a Tiszáig. Ezért érthető Györffy György magyar történésznek, a kor ismert szakemberének kedvezőtlen ítélete: „A baj ott kezdődik, ha ezek a müvek célzatosak, és egyrészt elősegítik a nacionalista történeti mítoszok kialakulását, másrész) a térségben élt más népek múltjának torzításával és emlékanyaguk egy részének kisajátításával ellenérzést váltanak ki." (Kortárs, 1981. május 5.) Györffy György azt is hangsúlyozta a Kortársban: egyetlen adat sincs arról, hogy a Nagymorva Birodalom a Tiszáig leijedt volna. Rámutat, hogy 1100 táján Cosmos cseh krónikás adata szerint a keleti határ a Garam folyó volt. S a magyar történetírás szerint a morva birodalom összeomlásának ideje a 898-as év, amikor a magyarok megszállták Nyitrát és a Dunáig terjedő síkságot. (Hóman-Szegfű: Magyar történet, I. kötet, 119. I.) Richard Marsina szlovák történész is úgy tudja, hogy a magyarok 910 előtt szállták meg Nyitrát. (

Historický časopis, 1992, 4. sz., 412. 1.). Györffy György a morva állam megszűnésének évét 902-re teszi, s egyben megszövegez egy lényeges alapállást a Ján Dekan által is hirdetett elvvel szemben: „...mert ezáltal Morávia régészeti leletanyagába belekerülhet mindaz, ami a Nagymorva Birodalom területén 900 után is megtalálható." (Ugyanott) Ezek után vissza kell térnUnk Zrubec úr történelemgyártásához, ahhoz az észrevételhez, mely szerint a magyarok „a Pozsony melletti csatát 907-ben az ókori szlovákokkal szemben megnyerték". A valóság az, hogy 907-ben sem morva birodalom, sem szlovák államiság nem létezett - a magyarok a bajor hadsereget verték szét 907-ben. Znibec úr ködösítése nem véletlen, hanem alkalmazkodás a háború utáni átírt történelemhez. A hetvenes években is virultak olyan feltételezések, melyek szerint a magyar fejedelemség és a királyság első századaiban a Kárpát-medencében még egy hatalmi rendszer létezett szlovák nyelvi és kulturális hagyományokkal, miközben a magyar királyságnak csak másodrangú szerep jutott: „Ezt igazolja Szlovákia hihetetlennek látszó szerepe a magyar királyság kezdeti fázisaiban, egyelőre csak feltételezésekben, a realitás bizonyítása a történészek dolga." (Pavel Dvoŕák: Tatársky vpád, Nové Slovo, 1975. aug. 11.) Zrubec úr rövid tizennyolc év után vállalja a bizonyítást, egyszerű, gyakorlati módszerrel, a Nové Slovo 1975-ös „feltételezésének' ténnyé való deklarálásával: „Szent István (1000-1038), az első magyar (a szerző szerint uhorský) király teljes egészében átvette a régi szlovákok ügyintéző rendszerét. Nyitra határ menti hercegség lett." (Republika, 1993. szeptember 7.) A történetírásban azonban a hajdani eseményeket irattári vagy régészeti anyaggal kell bizonyítani, nem elég a nemzeti vonalra való helyezkedés. Az efféle eszközök Zrubec úrnak nincsenek ínyére, ezért így folytatja: "A magyarokkal szemben főleg Délnyugat-Szlovákiában alakult ki érthető ellenállás." A valóság nyilván a keresztény és pogány elvek Ütközése lehetett, de forrásmunkára való hivatkozással ezt sem bizonyítja. Dél-Szlovákia ezer évvel ezelőtt? Bámulatos, hogy az ezer éve történt események földrajzi és igazgatási meghatározásában Dél-Szlovákiáról beszél, függetlenül attól, hogy Szlovákia mai érvényes déli határa az első világháború utáni békekötés aláírásának napján, tehát 1920-ban keletkezett. Szent AZ ÖNIMÁDÁS SZÉDELGÉSEI István korában, kereken 1000-ben, ezt a területet - Nyitrától a Dunáig - mai történelmi vizsgálódásban csak olyan szerző nevezheti Dél-Szlovákiának, aki számol az olvasók teljes történelmi tudatlanságával. Ebben fortély is lehet, elvégre a negyvenéves gottwaldistaokálista agytompítás után a társadalom többsége simán tudomásul veheti. Pedig csak a Gottwald- Okáli-féle erkölcs sztálinista tudományából következő abszurd sUletlenségről van szó. Az ötlet 1948-ban született az Okáliféle helységnév-keresztelések idején, a kassai kormányprogram megvalósításának egyik részjelenségeként. Célja: eltüntetni az ezeréves múltat, az etnikumot, az ezeréves helységneveket. Teljesen érthető, ha Györffy György történész is - Ján Dekan művének bírálatában - az ezer évvel ezelőtti „Dél-Szlovákia" földrajzi meghatározást következetesen idézőjelbe teszi. (Kortárs) Zrubec úrnak tudomásul kell vennie, hogy ezer évvel ezelőtt a Nyitra és a Duna közötti térség nem lehetett Dél-Szlovákia, mert Szlovákia sem létezett - megvalósulására 1920-ig kellett várni. (A részletek tanulmányozhatók Beneš Nemzetek forradalma című művében, 219. oldal.) A magyar-szlovák nyelvhatár vizsgálata keretében a múlt században is megjelentek etnográfiai térképek. Ilyen kezdeményezéseket ismertet František Bokes műve: Vývin predstáv o slovenskom území v 19. storočí (A szlovák területi elképzelések fejlődése a XIX. században - Matka slovenská, 1945.) A könyv a kiadás időpontja ellenére mentes a gottwaldista-okálista hatásoktól, tárgyilagosan ismerteti a múlt század nemzetiségi vitáit, egyes szerzők térképeit, esetleges tévedéseikkel egylltt. A kezdeményezők többségükben a császári udvarból kerültek ki, de magyar szerzőt a könyv nem említ. František Bokes bemutatja Heufler térképét 1848-ból, illetve Rosenfeldét, Henrichét és J An Kollárét 1849ből. Az etnikai határ kijelölése mindenütt csaknem azonos. František Bokes, a könyv szerzője minden egyes térképre rárajzolta Szlovákia mai halárait, a térképek jegyzeteiben azonban a határ érvényességét 1920-szal jelölte meg. Ma pedig betörnek a történelemoktatásba a halandzsamesterek, akik elhitetik az olvasóval, hogy a Nyitra és a Duna közti síkság ezer éve Dél-Szlovákia. Zrubec úr szerint az ősszláv szokásokat és a helységneveket az új hódítók fokozatosan átvették - példaként Ostrihom-Esztergomot említi. Csakhogy ez a település már a kőkorszakban létezett. A római császárság korából, 378-ból írásbeli bizonyíték is fennmaradt, s találtak kelta emlékeket is. A tizedik századtól a magyai fejedelmek székhelye. Cseh szerzők bizonytalannak mondják a város nevének származását. (Maié encyklopedie, Mladá fronta, 1975: Pávod zemépisných jmen - Földrajzi nevek eredete.) Zrubec úr mohóságával mindent be lehet kebelezni. Csak örülhetünk annak, hogy Magyarországon a szovjet erőszakolásokon kívül Okáli-féle soviniszta-bolsevista helységnév-átkeresztelés sohasem volt, a közvélemény mindenkor határozottan visszautasította a sztálinista erkölcsű kezdeményezéseket. Így maradtak fenn Visegrád, Balaton, Csongrád és egyéb szlovák elnevezések. Ez a merevség európai kultúra volt. Vajon melyik francia dühöng Strassburg vagy amerikai az indián Chicago elnevezés miatt? Laco Zrubec tájékozatlanságára jellemző a gúnyos észrevétel: „Petőfi S., azaz Alexander Petrovič, az uhorskói forradalom idején orosz fogságba került, Szibériába száműzték, ahol feleségül vette egy postamester leányát. Ott már verseit oroszul és szlovákul írta." Zrubec úr tájékoztatása téves, a szibériai Petrovič csontváza nőnemű volt! Ha lúd, legyen kövér, mondja a közmondás, de így születnek Zrubec úr tudományos bárgyúságai is: „...a tízezer nomád magyarból ezer év alatt tízmilliós uhor etnikum keletkezett." Vagyis a magyar csak addig magyar, míg vándorló nomád, azután már „uhor"-rá válik, nem marad belőle semmi. Különös elmélet az etnikai letárolás, de adott a nagy kérdés: lehetett-e tízezer harcossal meghódítani a Kárpát-medencét, és csaknem egy évszázadig veszélyeztetni Európát? A Nagymorva Birodalom bukásának vitája kapcsán - bár akkor még Zrubec úr bölcsességeiről volt szó - újból Györffy György történészt kell idézni: „Hogy a magyarok, akik már 905-től adóztatásra kényszerítették Berengár itáliai királyt, majd 924-től Madarász Henrik német királyt és 934-től a bizánci császárt, miért csupán 950-ben szállták volna meg Dél-Szlovákiát, és azt is csak a Vágig, arra a szerző ugyanúgy nem ad magyarázatot, mint arra, hogy miért kerülnek elő honfoglaló lovas sírok Nyitra síkságán, a Morva melletti Szakolcdig Berengár és a provence-i Hugo pénzeivel, és a tizedik század elején vert arab érmekkel." (Györffy György a Ján Dekan könyvéről írt recenzióban Dél-Szlovákiát ismételten idézőjelbe teszi, az abszurditás kiemelésére.) Vagyis összegezve: Zrubec úr vándorló nomád csőcseléke itt-ott befolyásolta Európa történetét. Lobogócsere Laco Zrubec megemlíti a magyarok „rablásait", mert 1914 után kulturális emlékeket és bizonyítékokat szállítottak Budapestre. Krónikája hallgat azonban egy későbbi, más célú és más irányú rablóhadjáratról, amikor a hatalmi bűnözés hősei etnikai alapon mondták ki az általános vagyonelkobzást az 1945ben meghirdetett ideológia szellemében, melynek Zrubec úr ma is híve, csak a harci lobogót cserélte ki antikommunistára. Miért ne venné át az ismert magyarellenes uszító, Ladislav Deák történész soviniszta történelemhamisításait, hogy ebben az évszázadban a magyarok háromszor támadták meg fegyveresen Szlovákiát? Zrubec szerint első ízben „Kun" Béla 1918-ban (nevezett politikus nevét rövid u-val írta, 1918-ban csak kisszámú ellenzéki szervezete volt, 1919 februáijában még letartóztatásban várta a győzelem óráját, tehát 1918-ban semmiféle háborút nem indíthatott. De megtehette ezt 1919 májusá. ban, mert a csehszlovák hadsereg már áprilisban megszállta Miskolcot, Ungvárt és Sátoraljaújhelyt). A támadó a csehszlovák hadsereg volt, tanácsadó a francia katonai misszió. Ami a második, az 1938-as katonai támadást illeti, az megszállás volt az európai hatalmak és a szlovák kormány beleegyezésével, tehát nem lehet támadó háborúról beszélni. A Deák-Zrubec-féle történelemcsinálás harmadik támadó háborúja az 1968. évi augusztusi intervenció. Ebben parányi igazság is van, de illenék megemlíteni Leonyid Brezsnyev Szovjetunióját is, továbbá a Német Demokratikus Köztársaságot, Lengyelországot, Bulgáriát ugyancsak. Azt pedig tudhatná Zrubec úr, hogy Románia augusztusi viselkedését a moszkvai KGB utasításai határozták meg, az előzetes megnyugtatással, majd az utólagos tartózkodással együtt. Hogy a magyarokkal szemben milyen erők működtek csehszlovák részről ebben az évszázadban, ezt is megírják majd egyszer szlovák történészek, amikor ledőlnek a sovinizmus barikádjai. Zrubec úr - uszító szerepében - nemcsak a kormánylapban tevékenykedik, sértő hangú csalásai a Literárny týídennikben is olvashatók (1993. szept. 17.), ahol a magyarokkal való összeütközések szörnyű tapasztalatait ecseteli. Kezdetben csak meséket szerkeszt - minden bizonyíték nélkül - egy dicsőséges múltról, melyben ötszáz éwel a magyarok betörése előtti időben egy szlovák hatalmi szervezetért lelkesedik, ahol fejedelmek, templomok, kolostorok, könyvek és iskolák léteztek, de a helyet nem jelöli meg. így rejtélyes marad, hogy merre kell keresni a régészeti és levéltári bizonyítékokat. Jellemző az értekezés címe: Hogyan asszimiláltak minket?, majd zárójelben: Hogyan asszimilálnak engem? Bevezető, nagybetűs soraiban már bemutatkozásában leleplezi az orvlövész, hazug uszítót. Eléggé kétes eredménnyel, mert úgy tudja, hogy az 1938. november 2-i bécsi döntés Szlovákiától 1390 négyzetkilométernyi területet csatolt el, a valóság azonban ennek a számnak a háromszorosa volt. Mivel talán megérezte, hogy a terület nagyságában saját kárára csalt, az elcsatolt nemzetiségek lélekszámában bevetette az elszédítő hazudozást, mely szerint az átcsatolt 850 ezer személyből a többség szlovák nemzetiségű volt, így a nacionalista félrevezetésben túltett mesterén, Daňo Okálin. (Akitől a soviniszta-bolsevista erkölcsöt és taktikát tanulta.) Milyen város volt Nagysurány? Laco Zrubec érzelmes színezéssel sorolja fel nagysurányi szenvedéseit a megszállók uralma idején, leleplezve az elnyomók módszereit. Ezért úgy gondolom, hasznos lesz körülnézni Nagysurányban, a múltjában és jelenében, hogy ki asszimilál kiket, továbbá hogy Zrubec úr megismerje távoli elődjeinek múltját és nemzetiségét. Nemrég hunyt el a prágai Károly Egyetem turkológus tanára, Blaskovics József, aki éveken át tanulmányozta a törökországi isztambuli levéltárakat, majd sokéves további munkával két könyvben összegezte az eredményeket: Érsekújvár és vidéke a török hódoltság korában, továbbá: Rimaszombat és vidéke a török hódoltság korában. (A két könyv Budapesten jelent meg 1989-ben - belső használatra.) Minket - tekintettel Zrubec úr szülővárosára és az ellene folyamaiban lévő asszimilációs fenyegetésre - Blaskovics első könyve érdekel, mert Surány a török hódoltság idején az újvári nagymegyébe (törökül ejáletbe) tartozott. Az 1664-es nyári adóbevallások (defterek) név szerint ismertetik az adóköteles polgárokat - városok és községek szerint. A török hatalom által megbízott, jól fizetett tisztviselők, összeírók Blaskovics szerint bosnyákok vagy szerbek voltak, de a helységek neveit és a családi viszonyokat igyekeztek a helyi lakosság nyelve szerint bejegyezni. (A községek a nagyjárásokhoz - törökül náhije tartoztak.) Az újvári ejálet öt megyéből kihasított terület: nyolc nahije, nagyjárás tartozott hozzá. Ezek: Újvár, Nyárhíd (a háborúkban tönkrement), Bars, Hont, Nyitra, Zsambokret, Komárom, Selle. Visszatérve Blaskovics könyvéhez, a 249. oldalon olvashatjuk: „Surdn, város. Ahmed nagyvezír őexcellenciájának kegyes alapítványa." Felsorolja a török katonai, közigazgatási és bírói hatalmasságokat, megemlítve házukat, kertjüket. A 250. oldalon ez olvasható: „Az említett város hitetlenjei", majd a névsor után befejező megjegyzés, „69 fejadófizető személy". Meglepetésként hat, hogy a 69 surányi adófizető között 1664-ben egyetlen szlovák nevű polgár sem volt, még bizonytalan név sem, vagyis 69 magyart találunk (például Mészáros, Varga, Jakab, Keserű, Lévai, Horvát, Kocsis, Bodoki, Szegén, Csejtei, Boldizsár, Kun, Gímes, Bíró, Mónár, Fekete, Farkas, Nagy, Sanda, Kádár, Gödör, FUli, Tót, Balázs, Danis, Pál, Koca, Kisbíró, Balaji stb.). A nevek ismétlődnek, a távoli rokonság és a férfi családtagok szerint. A nevek után megjegyezték: „legény" vagy „fia, legény", van egy ilyen észrevétel is: „fia János" (fiatal?). Suránytól függetlenül ki kell még emelni Blaskovics észrevételét, hogy az újvári elajet községei közel ezer évesek, a helynevek gyakran történelmi értékűek, mert régi személy, törzs vagy méltóság nevéből keletkeztek. Az elajetben létezett: 9 Vezekény, 8 Készt, 8 Kürt, 5 Gyarmat, 3 Súr, 2 Kér, továbbá Bajcs, Imő, Tolmács, Nyék, Megyer, Taksony, Koppány, Besenyő stb. Volt mit letarolni Okálinak 1948-bán. Vagyis Nagysurány háromszáz évvel ezelőtt magyar város volt. Hogy mi történt vele később, az megtalálható V. Häufler, J. Korčák és Václav Král cseh szerzők közös művében: Déjiny Československa (Praha, 1960 - Csehszlovákia története). A 236. lapon olvasható, hogy az 1921 előtti 150 évben, vagyis 1771 és 1921 között a szlovák-magyar nyelvhatáron 49 szlovák falu lett magyarrá és 73 magyar falu szlovákká. (Nyilván ez utóbbiak közé tartozik Surány is.) Mindezek után érdemes megállni egy szóra: minek kell minősíteni a mai, semmivel meg nem indokolható, szlovákellenes asszimilálást hirdető erkölcstelen és soviniszta uszításokat? Ha Zrubec úr nem hagyja abba kisded és bárgyú játékait, kénytelenek leszünk folytatni a részletezést, mi folyt itt a magyarok ellen az elmúlt kétszáz év aiatt, akár osztrák, akár magyar uralom idején. Ugyanakkor hinnUnk kell a becsületes és felkészült szlovák történettudomány élretörésében, hogy a hazudozó önimádókat közös erővel kényszerítsük az európai színvonal tiszteletben tartására. JANICS KÁLMÁN