Új Szó, 1993. október (46. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-04 / 231. szám, hétfő

1993. OKTÓBER 4. ÚJSZÓI MOZAIK 4 THEATRUM URBIS III. JEGYZETEK A NYITRAI SZÍNHÁZI FESZTIVÁL MARGÓJÁRA Nézőjeként a Divadelná Nitra '93 fesztiválnak, csupán a műsorra pillantva is szembetűnő volt, hogy a résztvevő társulatok kiválasztott előadásai egyáltalán nem illeszkednek abba a folyamatba, amely a szlovákiai színházakban zajlik. Az egyre gyakrabban játszott kommersz darabok, a zenes játékok és a nyugatról importált színpadi giccs uralja a kőszínházak repertoárját. A kommersznek nemcsak a köztudatban ismert jelentésére kell itt utalnom, hanem az általam nemzeti vagy vallási konjunktúrát kiszolgáló művészieskedő előadások születésére is. A nyitrai fesztivál igazgatójának, Darina Károvánák a pontosan megszabott mércéjét ebben a tekintetben - előrebocsájtva: nem saját és tanácsadói hibájából - egyetlen egyszer hágta át egy külföldi társulat. A bukaresti Zsidó Színház jiddis folklór helyett operettes beütésű műsorban műdalokat adott elő. A külföldi együttesek közül a lengyelek aratták a legnagyobb szakmai sikert. A krakkói Stary Teatr Jerzy Jarocki rendezésében játszotta Witold Gombrowicz Esküvő című drámáját. Ez az álom és valóság határát áthágó darab első síkban borotvaéles pontossággal megszerkesztett realista játék, amelyben az álomszerűség s maga az álom is az ember létezésének kikerülhetetlen velejáró minőségeiként jelennek meg a rendezésben. Éppen ezért a színészi játékban nincs stilizáltság, s amikor Gombrowicz drámájának Jarocki-féle rendezését látja a néző, egyetlen pillanatra sem merül fel benne a lehetetlenség, a valótlanság gondolata. Gombrowicz drámaírói nagysága ebben a huszadik századi, minden lehetetlenséget lehetségessé tevő emberi pokolban monumentálisnak tetszik. Az Esküvő főhőse Henryk, a katona, akiből a saját maga által megteremtett szavak, gondolatok és eszmék formális növekedése - növesztése — csinál mindent megvalósítani akaró diktátort. Ennek a valamikori katonának a diktátorsága mellbevágóan a környezetünkben ma is a Gombrowiczféle lélektani modellezés szerint kisemberből elfajzó diktátorokra utal. Ők erőteljes fantáziavilágot tudnak teremteni maguk köré, amelyet ostobán szolgáló alattvalókkal be is népesítenek. Úgy, ahogyan az Esküvőről maga a szerző Testamentum című önéletírásában (Pesti Szalon Könyvkiadó, 1939) írta: „Megpróbálja megfesteni azt a félelmet és iszonyatot, amit az eljövendő világ kelt az emberben, az a világ, ahol ő lesz önmaga Istene és ura. Heuryk „istensége" a más emberek feletti uralom által valósul meg, akárcsak Hitler istensége. Az Esküvőben láthatóvá válnak a modern embert és emberiséget kialakító mechanizmusok". Továbbgondolva ezt, a krakkóiak előadásának nézője rádöbbenhetett, hogy ez az „ésszerűség" az önmagukat ilymódon megszülő diktátorok fejében azonos az emberi lét szimplifikálásával, a felszínes érzelmek táplálásával, a hazudozással, az önámítással és öncsalással. Ezek iránt a vegetatív szükségleteire figyelő s újdonsült diktátorához éppen e gondolkodásmód formáiban - szavaiban, mondataiban, gondolataiban - örömmel, lelkesen igazodó tömeg igencsak fogékony. DUSZA ISTVÁN PARLAMENTI LEVÉL MOST MAR AZ EGYHAZAKON A SOR A szlovák parlament ülése eddig a pártcsatározások és a taktikázás jegyében folyt. Az, hogy a kereszt- és vezetéknevekről szóló törvény vitájában képtelenebbnél képtelenebb vádakat vagdostak a magyar koalíció képviselőinek fejéhez, szinte érthető a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsában uralkodó légkörben, de azt már a magyar honatyák is hitetlenkedve fogadták, hogy az egyházi vagyon kárpótlásáról szóló törvénytervezet tárgyalásánál is bűnbakként tüntettek fel bennünket. Ezúttal Mečiar úr szerint fránya magyarjaink, a csehekkel lobbyzva, már 1991-ben Szlovákiában a földtörvény kárpótlási határát 1918-ig tolták ki, és így az egyházak esetében is indokolt, hogy 1948. február 25-e elé menjenek. Már az előzetes sajtókampány előrevetítette az indulatok elszabadulását, elsősorban a törvényt beteijesztő Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom javaslatát támogató, de többet elérni akaró Kereszténydemokrata Mozgalom és a tervezetet elvi okokból ellenző DBP képviselői között. A DSZM és bölcs kormányunk elnöke is propagandacélból kiemelte: amit Čarnogurský kormánya nem tudott elérni az egyházak kárpótlásában, azt most pártunk és kormányunk (cáfolni akarva múltba nyúló gyökereit) nagyobb erőlködés nélkül megteszi. A negyvenéves múlttal rendelkező baloldaliak a rájuk jellemző módon ugyan egyetértettek az egyházak kárpótlásával, de a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon elvből kiindulva a törvénytervezetet elutasították. A magyar koalíció képviselői, kitartva az 1990-es álláspontjuk mellett - ha kárpótolni, akkor vagy mindenkit, vagy senkit - alapon támogatták a törvény olyan formáját, ami az állampolgárok érdekeinek is megfelel. A közvéleménynek, de a képviselők egy részének is gondot okozott a földterületek visszajuttatása az egyháznak, mivel félelem keletkezett, hogy ez az egyház meggazdagodásához vezet. Végül a felsorakoztatott érvek a kétkedők nagy részét meggyőzték. A templomok, az egyházi iskolák és egyéb épületek karbantartására, tatarozásra nincs pénze az államnak, és a jövőben az egyházak függetlenítése az államtól csak úgy érhető el, ha nem függnek majd az állami dotációktól sem. Ugyanígy nem hagyható figyelmen kívül a lengyel szindráma sem, a velejáró baloldali visszarendeződés veszélyével együtt. A törvény 1993. november l-jétől lép érvénybe. Ha egy éven belül kérik az egyházak, beleértve a zsidó hitközséget is, akkor visszakaphatják minden ingó és ingatlan vagyonukat, amelytől 1945. május 8. (a zsidó hitközség esetében 1938. november 2.) és 1990. január 1-je között fosztották meg őket. Kivételt azok a földterületek jelentenek, amelyek például az egészségügyet, kultúrát, sportot, szociális ellátást és oktatást szolgálják. Ugyaníngy kivételt képeznek a kiskertekkel és üdülőházakkal beépített területek, a nyersanyaglelőhelyek, a védett területek. A törvény úgy rendelkezik, hogy a volt egyházi tulajdont köteles visszaadni az állam, a községek és azon jogi személyek, amelyek nem külföldi részesedéssel, valamint nem kizárólag fizikai személyek részvételével alakultak meg. Most már az egyházakon múlik, hogy képesek lesznek-e ellátni az előttük álló komoly feladatokat, kezelni - s jól kezelni - vagyonukat úgy, ho£y az mindenki javát szolgálja. BUGÁR BÉLA (MKDM) „SZEMÉLYEMBEN SZÍNHÁZUNKAT ÉRTE MEGTISZTELTETÉS" BEMUTATÓ A KOMÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZBAN - LÖRINCZ MARGIT KITÜNTETÉSE (Munkatársunktól) Pénteken este mutatta be a Komáromi Jókai Színház Presser-Adamis-Déry: Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicaljét, amelyet Frenkó Zsolt rendezett. A nagysikerű bemutató előtt Kálmán Attila, a Magyar Művelődési Minisztérium államtitkára adta át Lörincz Margitnak, a Matesz alapítótagjának, a Komáromi Jókai Színház művésznőjének a Pro cultura hungarica (A Magyar Kultúráért) kitüntetést. A jubiláló színésznő szerénységről és önzetlenségről tanúskodó köszönőszavai minden résztvevő számára meghatóak voltak. Szerinte, ez a kitüntetés, amelyet szlovákiai magyar színész először kapott, magának a komáromi színháznak és az anyanyelv megőrzésében, ápolásában, gyarapításában sokat tett kollégáinak a kitüntetése is. (d-n) (Nagy Teodor felvétele) ITTHON TÖRTÉNT - 7 NAP ALATT ISMÉT LESZNEK EGYHÁZI NAGYBIRTOKOK. A múlt héten a parlament elfogadta az egyházak 1945 óta államosított, illetve községi tulajdonba vett vagyonának visszaadásáról szóló törvényt. Jelentős intenzitású volt a jogszabály megfogalmazása körüli vita. De nemcsak a parlamentben, hanem a lakosság körében is. Kiábrándító, ahogy a törvényhozók - elsősorban a Mečiar-párthoz tartozók - teljesen napipolitikai megfontolásból foglaltak állást ebben az elvi jelentőségű kérdésben. Ezzel szemben a lakosság közügyek iránt érdeklődő része, főképp a történelmi tapasztalatokból kiindulva, de a parlamenti képviselőknél mindenképpen bölcsebben, „stratégiai" szempontokat szem előtt tartva szavazott volna, ha teheti. Minimum zavarba ejtő az a magatartásmódosulás, amelyet Vladimír Mečiar pártjában tapasztalhattunk. Vladimír Mečiar inaszakadtáig küzdött az arisztokraták földtulajdonának visszaadása, tehát a feudalizmus bármilyen formában történő visszatérése ellen. Ezúttal azonban „beintett", és négy törvényhozója kivételével az egész kormánypárt az egyházi restitúcióra szavazott. Semmi mással nem magyarázható ez, csak azzal, hogy közelednek az idő előtti választások, így a miniszterelnök el akarja nyerni a klérus jóindulatát. A sors furcsa fintora, hogy egyetlen párt, a kommunisták utódszervezete, a Demokratikus Baloldal Pártja szavazott feudalizmus-ellenesen, polgári módra. A magukat liberálisnak minősítő Kňažko-pártiak történelmi bölcsességéből csak annyira futotta, hogy négyen tartózkodtak a szavazástól. A szintén a liberalizmussal kokettáló Szlovák Nemzeti Párt képviselőinek többsége „otthon maradt", akik azonban jelen voltak (4), rászavaztak a törvényre. Az Együttélés és a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom honatyáinak szavazása mindent elárul arról, mennyire polgári ez a két politikai erő. A 14 képviselő közül egyetlen, Fehér Miklós tartózkodott. Négy magyar képviselő nem volt jelen, az ülésteremben levő többi kilenc azonban igent mondott erre a feudalizmustól átitatott jogszabályra. Kétségtelen, hogy a magyar képviselők számára van enyhítő körülmény; nyilván abból a meggondolásból szavazták meg a törvényt, hogy a feudalista allűrökkel semmiképpen sem vádolható református egyházi közösségek visszakaphassák az 1945 után elvett néhány holdnyi földecskéjüket. Legalábbis remélhető, hogy ez játszott fő szerepet szavazási magatartásuk kialakításában. Tény, hogy a református egyházi közösségek — és mondjuk ki: a református papok - függetlensége, tartása éppen a néhány holdnyi földbirtok által szavatolt anyagi függetlenségen alapult. Vajon elgondolkoztak-e a magyar képviselők a szavazás előtt azon, hogy voksolásukkal a katolikus egyházi nagybirtokok rendszerének visszaállításához is hozzájárultak? Nincsenek pontos adatok arról, hogy mekkora földbirtokkal rendelkezett 1945 előtt a katolikus klérus, de óvatos becslések szerint is legalább 250 ezer hektár termőföldről van szó. Egyetlen „nem"-mel szavazó képviselőnek sem volt kifogása az ellen, hogy az egyházak az épület ingatlanaikat visszakapják. Sőt, bizonyos menynyiségű föld visszaadását is elképzelhetőnek tartották, még azok is, akik egyébként ellenezték a túlságosan nagyvonalú restitúciót. Ami azonban sok, az sok. A legközelebbi egy év alatt az egyházak benyújtják az igényelt vagyon listáját. Félő, hogy kellemetlen meglepetésben részesül az ország népe, a legkellemetlenebben azonban azok részesülhetnek, akik attól tartanak, hogy ismét béressorba hanyatlanak. Még élnek azok az emberek, akik egykor megkóstolták, mit jelent egyházi nagybirtokon dolgozni. Szlovákiában és Magyarországon nem ismeretlen fogalom a politikai katolicizmus. Tudjuk, mi volt egykor a gazdasági bázisa, és tudjuk, ma is látjuk, mennyire rámenősek tudnak lenni a megszemélyesítői. így hát a lakosság vegyes érzéssel vette az egyházi ingatlanok visszaadásáról szóló törvény elfogadását. TÓTH MIHÁLY MÁSOK ÍRTÁK AZ SZK JÖVŐJE - A „MEČFARTALAN ORSZÁG" Visszavonhatatlanul elmúlt az az idő, amikor Szlovákia egyetlen ember önmegvalósításának a terepe volt. Vladimír Mečiar ugyan még egy ideig megmarad szlovák kormányfőnek, a Szlovák Köztársaság jövőjére vetett pillantás azonban a „Mečiartalan ország" képét vetíti előre. Bármilyen meglepően is hangzik, a szlovák miniszterelnök már ma is csupán egy bábu a kormányon kívüli pártok kezében. Ezeknek a pártoknak a többségbe kerülése a parlamentben lehetetlenné teszi a kormány számára az önhatalmú lépéseket. Csak a bábosok (tehát a szlovák „ellenzék") tehetetlenségének köszönhető a látszat, miszerint a spárgán rángatott, Mečiar névre hallgató figura kormányoz még mindig. Az akút ellenzéki indiszponáltság ellenére is csak hamis látszatról van szó, mivel a parlamenti demokráciában a parlamenti számok döntenek, amelyek „jóvoltából" Kňažko képviselőinek távozása után Mečiar mozgalma kétvállra lett fektetve. A mai Szlovákiában Mečiar utolsó pihengetése folyik, mialatt a parlamentben uralkodó kormányon kívüli pártok nem tudnak megegyezni, melyik viszi be az utolsó ütést a sebesült miniszterelnöknek. Éppen a parlamentarizmus elveinek köszönhető, hogy a Tátra alatti ország további tönkretétele a DSZM amatőrjei által nemsokára véget ér. A szlovák újságírók úgyesebbjei már rég észrevették, hogy az SZK jövőjét meghatározó kérdés nem úgy szól, „Merre tartsunk Mečiarral?", hanem, „Hogyan tovább Mečiar után?". Másképp szólva - csak mostanában kezdődik az igazi morfondírozás afölött, milyen legyen a Szlovák Köztársaság jövője. Csak most kezdődik a baloldal és a jobboldal harca, csak most kerül terítékre, keleti vagy nyugati irányvételt vegyen-e az ország, nacionalista vagy polgári jellege legyen a köztársaságnak. Ezért a közelítő pillanat, amikor Mečiart visszahívják, nem a győzelem pillanata lesz. Sokkal inkább arról lesz szó, hogy a kaotikus bizonytalanságba sodort ország romjain új európai ország születik, amelyben előtérbe kerülnek a kérdések, amelyek minden szolid államban fennállnak. S főleg: Mečiar távozásával Szlovákiába visszatér valami, ami 1989 novembere óta létezik - a normális politika. STEFAN HRÍB, Lidové noviny, 1993. okt. 1.