Új Szó, 1993. október (46. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-25 / 249. szám, hétfő

1993. OKTÓBER 25. ÍÚJSZÓÄ MOZAIK A HATALMI POLITIKA HULLÁMVERÉSÉBEN B

enne volt a megrázó áramütés ereje abban a felszólalásban, mely már a vége felé hangzott el az Ausztriával szomszédos országok nemzeti kisebbségeinek 18., Pozsonyban megtartott találkozóján. Sajnos, talán éppen ezért vajmi kevéssé érzékelték ezt a résztvevők, amikor láthatóan úrrá lett rajtuk az időzavar miatti nyugtalanság. A Horvátországi Magyarok Szövetségének képviselője, Döme Dezső Dániel a négy évvel ezelőtti összejövetelre emlékezve kezdte mondandóját. Keserű szavakkal utalt arra, hogy szövetségük akkor egy reményekkel teli kisebbség letéteményeseként a házigazda szerepében mutatkozott be Eszéken vendégeinek, most pedig - vált még fájdalmasabbá a hangja - „egy hontalan és cserbenhagyott kisebbség tagjaként kell szólnom". Az illúziókkal leszámoló hangnem csendes szolidaritáskérése feletti meditálásra nemigen maradt idő. Máris átvette a szót a horvátországi szerbekért felszólaló hölgy, aki mondanivalója szorosabbra fogása helyett a gyorsított előadásmódot választotta, olyannyira, hogy az először csak a négynyelvű (szlovák, német, magyar, horvát) szinkrontolmácsokat állította le, majd a szláv anyanyelvűek számára is egyszerűen követhetetlenné vált. Talán majd ha napvilágot lát a tanácskozás anyagait tartalmazó tervezett gyűjteményes kötet, kiderülhet: a szöveg érthetetlenné válását nemcsak retorikai gondok idézték elő. A gondolatok szétzilálódásának alighanem mélyebb társadalomlélektani okai vannak: a szerb-horvát viszony roppant történelmi és néplélektani összegubancolódása jutott itt kifejezésre. S a hallgatóság körében talán akadtak, akikben ekkor egy pillanatra felmerült a latolgató kétely, vajon mi végre is gyűlt össze hét ország kisebbségi kulturális szervezeteinek mintegy 140 képviselője, ha az igazi problémák megvitatására nem jut elég idő. Hisz másfél nap alatt egymást váltották a sokszor egyhangú, olykor-olykor beszámolóízű felszólalások, melyek a rendkívül fontos kölcsönös tájékoztatás kívánalmainak ugyan eleget tettek, de csekély kivételektől eltekintve nem a problémafeszegetés és a továbbgondolásra serkentés szándékával hangzottak el. Igaz, hogy Albert Reiterer bécsi egyetemi tanár bevezető referátumában benne volt szinte minden, ami a kisebbségi kérdésre vonatkozóan meghatározó jelentőségű. Mégis úgy tűnt, hogy előadásának elvi-elméleti igényessége egy másfajta, kifejezetten szakmai közegben válthatott volna ki kellő HÉT ORSZÁG NEMZETI KISEBBSÉGEINEK POZSONYI TANÁCSKOZÁSÁRÓL visszhangot. Fejtegetései az adott fórumon a valóság fölötti lebegésként hatottak, minthogy a későbbi felszólalásokban inkább csak az egyes szervezeteket bemutató leírás érvényesült. Az általánosítás, sajnos, megfelelő fokozatokat átugorva a közvetlen politikai minősítések síkján kapott hangot dr. Ľudovít Haraksim történész szintén bevezetőnek szánt referátumában. így egymástól függetlenül, anélkül, hogy valami perlekedési előkészület történt volna, ami a bécsi professzor előadásában elvként és jogos kisebbségi igényként fogalmazódott meg, dr. Haraksim megítélésében a szlovákiai magyarságra kivetítve követelődzésként kapott elmarasztalást. A tényleges kisebbségi egyenjogúsághoz nélkülözhetetlen részvétel a hatalomgyakorlásban - bizonyos autonómiát élvezve - politikai szemszögből dr. Haraksim részéről egyszerűen a kisebbségi összeférhetetlenség címkéjében részesült. A tanácskozáson a kimondatlan közvélekedés szerint mindkét megközelítés elkanyarodott az eredeti témától, ami a meghívóban úgy szerepelt, hogy: A nemzeti kisebbségek kultúrája az európai változások tükrében. N

os, a megjelölés tág értelmezést tett lehetővé, többek között a kultúra társadalmi-politikai összefüggéseit elhomályosító moralizálás, s az európai változások civilizációs kérdésfeltevéseinek előtérbe helyezését. Ebbe a keretbe szorulva gabalyodott bele fejtegetéseibe a fiumei (rijekai) szerbeket képviselő említett hölgy. Most visszagondolva nem csoda, hogy röviddel utána a nyilatkozati javaslat gyors aktusnak hitt jóváhagyása olyan feszültséget váltott ki, hogy - amint arról tudósításban is beszámoltunk ;- a végső döntést másnapra kellett halasztani. Az a meggyőződés, hogy a kisebbségi kultúrák valamiféle tiszta párlatként gyakorolhatnak hatást a nemzetközi politikára, gyorsan szertefoszlott. A javaslatban ugyanis szerb agressziót emlegetve esett szó a háború kisebbségeket sújtó következményeiről. A javaslat szövege és a nyílt politizálás ellen tiltakozó horvátországi szerbek magatartásából kiérződött, hogy féltik szervezetüket, sőt egyáltalán azt a bizonyos - madáchi - arasznyi létet is a hatalmi politika kiszámíthatatlan hullámverésétől. A nyilatkozat végül is, a fenti kérdést ugyan megkerülve sem maradt mentes a politikai szerepvállalástól. A hét ország - Ausztria, Csehország, Horvátország, Magyarország, Olaszország, Szlovákia és Szlovénia - kisebbségi kulturális szervezetei ugyanis arra szólították fel a kisebbségekkel rendelkező államokat, hogy azokat kezeljék egyenjogú partnerként. De felvetődik a kérdés: mennyiben és miként adhat egy ilyen nemzetközi kisebbségi találkozó érdemleges nyomatékot állásfoglalásának úgy, hogy a felhívás ne maradjon jámbor óhaj. E tekintetben a mostani összejövetelnek alighanem csupán jelzésértéke volt. Arra figyelmeztetett, hogy a kisebbségek közös hangot csak akkor üthetnek meg, ha képesek mélyen átérezni egymáshoz is viszonyított másságukat. Mert vajon mi járhatott a fejében az olaszországi horvát -, a nyelvvesztés közvetlen fenyegetésének kitett kis közösséget képviselő - lelkésznek, amikor Bauer Győző felszólalásában a kisebbségeknek juttatott 130 milliós szlovákiai költségvetési részesedést elemezve sem hallgathatott a hátrányos helyzet meglétéről. S közben kiderült, hogy egyes szlovák politikusok épp e juttatás alapján próbálják bizonyítani, hogy a többségi állampolgárokkal szemben a kisebbség tagjai előnyöket élveznek. Ez pedig meglehetősen hatásos szöveg lehet, ha valaki nem veszi figyelembe, hogy egy belső összetartó erővel rendelkező kisebbségi közösség tagjai az állampolgári önmegvalósítást is mind teljesebben, anyanyelvi, társadalmi és kulturális keretekben igyekszenek megélni. Mert a kisebbségi kultúra nemcsak puszta hagyományőrzés és önfenntartási kapaszkodó, hanem magának a kisebbségi létnek a folytonossága, ami magával vonja az anyanyelvi társadalmi intézményesülés kereteinek tágítását. Persze, mindez nem választható el a kisebbségi, eltérő típusjegyektől, amelyek egyre inkább kiterjedt tudományos vizsgálódás tárgyává válnak. De ezek eredményei le kell hogy csapódjanak a közép-európai kisebbségi önmeghatározás és identitás egymás iránt érzékeny átélésében is. Csakis így tudnak igazán osztozni egymás gondjaiban, még hogy ha azok olyan nyilvánvalóak is, mint a szülőföldjükről elűzött horvátországi magyarok hányattatása, vagy oly gyötrők, mint a szerb szindrómának nevezett megemésztetlen történelem lelki malomkövei közötti örlődés. Nem beszélve a kisebbségek egymás elleni kijátszásának lehetőségéről. A

pozsonyi tanácskozás nem cáfolta, hogy a közép-európai kisebbségek együttműködésében megvan a kibontakoztatható társadalmi erő. Jó lenne remélni, hogy jövőre a 19., budapesti találkozón már a mostani tanulságoknak is lesz némi foganatja. KISS JÓZSEF ITTHON TÖRTÉNT - 7 IMP ALATT MEČIAR-NYILATKOZAT - NYUGATI HASZNÁLATRA. Többször tapasztalhattuk már, hogy Szlovákia miniszterelnöke ugyanarról a kérdésről máshogy nyilatkozik itthon és egészen másként külföldön. Ugyanakkor legendák keringenek az emlékezőtehetségéről. E két tényt egybevetve csak arra a következtetésre juthatunk, hogy a múlt héten Rómában szándékosan dramatizálta a helyzetet, amikor arról nyilatkozott, hogy a Kárpát-medencében Magyarország fegyverkezési hajszába kezdett, mert 800 millió dollár (korábban behajthatatlannak hitt) orosz adósság fejében MIG-29-es harci repülőgépeket vásárolt Moszkvától. Az egész ügy pikantériáját az adja meg, hogy Budapest meglehetősen éles hangon már reagált is Mečiar kijelentésére, Pozsonyban azonban az újságszerkesztőségek még semmi pontosat nem tudtak a Rómában elhangzott miniszterelnöki nyilatkozatról. így több vonatkozása is van az ügynek. Az egyik az, hogy a kormány nem tartja fontosnak a sajtó tájékoztatását, így a szerkesztőségek másodkézből, budapesti lapokból szereztek tájékoztatást a nyilatkozatról. A másik: Szlovákia nyugati partnerei úgy is értelmezhették a „fegyverkezési hajszáról" szóló miniszterelnöki latolgatást, hogy Pozsony nem veszi túlságosan komolyan a haderők és a fegyverzet létszámáról, illetve mennyiségéről kötött egyezményt, amelyről köztudott, hogy egymás ellenőrzéséről is rendelkezik. A harmadik: kimondva-kimondatlanul arról van szó, hogy a lelke legmélyén Mečiar nem adta fel a románokkal és a szerbekkel kiépíthető védelmi közösség, tehát a kisantant „fellangyításának" gondolatát. Abból, hogy a Mečiart kísérő udvari újságírók semmit se továbbítottak Pozsonyba a nyilatkozatból, arra következtethetünk, hogy nem belső használatra szánta a miniszterelnök a magyarok elleni kirohanást. Tehát nyugati partnereinek szánta. Csakhogy a NATO-tagországok elemzői sem a hathuszas vonattal érkeztek Brüsszelbe. Tudnak olvasni. És ha tudnak, nyilván észrevették, hogy Szlovákia miniszterelnöke ha bevallja, ha nem, a feszültséget szította. Ugyanis a NATO-stáb többet tud Szlovákia, illetve Magyarország hadseregének színvonaláról, pontosabban leépültségéről, mint a budapesti vagy a pozsonyi vezérkar. így azután felteszi az ember a kérdést: miért kellett még Rómában is rontania Mečiarnak Szlovákia jóhírét? Mert azt tette... KIÉ LESZ A GAZDASÁGI ÉS A PRIVATIZÁCIÓS TÁRCA? E sorok írásának órájában még nincs újságíró ebben az országban, aki 100 százalékos biztonsággal meg tudná mondani, hogy miként osztották újra a miniszteri funkciókat az új koalíció partnerei. A kérdések kérdése: melyik párt kap meghatározó szerepet a gazdaságban, tehát milyen ember kerül a gazdasági minisztérium, illetve a privatizálás élére. Ma is, de a jövőben is bármikor az dönti el az ország sorsát, hogy meggyorsul-e a gazdasági struktúra átalakulása, hogy koloncként az állam nyakán maradnak-e a nagyvállalatok, hogy képes lesz-e a kiegészített (netán átalakított) kormány megfelelőbb feltételeket kialakítani a kis- és középvállalatok létrehozásához és működéséhez. A kormány egyelőre a költségvetési hiány lefaragására összpontosítja az erőforrásokat, és olyan feltételeket teremtett, hogy a kereskedelmi bankok számára előnyösebb és biztosabb az államipapír-vásárlás, mint a kis- és középvállalkozók működőtőkével való ellátása. így az átalakított kormánynak is ugyanazokkal a gondokkal kell megküzdenie, mint az eddigi egyszínű végrehajtó hatalomnak. Ha mindehhez még azt is hozzászámítjuk, hogy a gazdaságpolitikát Mečiar aligha akarja kiengedni a kezéből, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a tulajdonosváltási filozófiát illetően a miniszterelnök eredendően baloldali nézeteket vall (tehát nem lelkesedik a gyors privatizálásért), akkor egyáltalán nincs okunk a derűlátásra. Valószínűleg csak annyi történik, hogy néhány minisztériumot megkap a Szlovák Nemzeti Párt, hogy megnövekszik a miniszterelnök-helyettesi bárszonyszékek száma, hogy a Černákpártban kielégül néhány politikus ambíciója, a lényeget illetően azonban nem történik változás. Előfordulhat, hogy ezzel a módszerrel netán még 1996 nyaráig elvegetál ez a kormány. És vele együtt mi, a lakosság is csak vegetálunk, éveket veszítve sodródunk a még mélyebb válságba. , TÓTH MIHÁLY (Folytatás az 1. oldalról) ták be az előkészületekbe, nem ismerik a tervezetet. - Az igaz, hogy az előkészületekben nem vettek részt, de abba csak a kilenc kezdeményező kapcsolódott be. Miután kidolgoztuk a tervezetet, én azt mindjárt elküldtem mind a négy párt elnökének, azzal a megjegyzéssel, hogy ezt nyújtjuk be a belügyminisztériumba. Felkértem őket, tegyék meg észrevételeiket és október 25-én tartsunk egy összejövetelt, amelyen a Csallóközi Városok és Falvak Társulásának Tanácsával közösen megvitathatjuk a témát. # De önök közben benyújtották a tervezetet a minisztériumba. Ezek után nem késői az egyeztetés? -Azt hiszem nem, mert az alapszabály szerint a társulás közgyűlése sok kérdésben utólag dönthet. Most az a fontos, hogy bejegyezzék, és megkezdhesse működését. Ez a társulás a négypárti egyeztető tanács feladatát is elláthatná. RÓLUNK - NE NÉLKÜLÜNK DÖNTSENEK • Viszont a társulásban valószínűleg túlsúlyba kerülnek az Együttélés képviselői. Éppen ezzel kapcsolatban merült fel az aggály, hogy - az említett többségre való tekintettel - nem az Együttélés állásfoglalását érvényesíti-e majd a társulás minden egyes döntésével? -Előre nem tudnám megmondani, hogy melyik pártnak milyen képviselete lesz a társulásban. Önkormányzati képviselőkről van szó, és még hozzávetőleg is nagyon nehéz lenne megállapítani, milyen a községi önkormányzatok összetétele. Nem ismerek ilyen felmérést, de szerintem nagyon sok baloldali is van köztük. • Becslések szerint a társulásnak négy-öt ezer tagja is lehetne. A Csallóközi Városok és Falvak Társulásának száznégy tagja van, a taggyűléseken mégis sokszor nagyon nehezen jutnak közös nevezőre. Hogyan jut majd egyezségre a több ezer ember? -Az nem baj, ha vitatkoznak az emberek. Demokratikus módszerekkel, szavazás útján remélhetően a józan ész győz majd. A közgyűlés egyébként is csak évente egyszer, esetleg kétszer ülne össze, a társulást egy száztagú vezetőség működtetné - amit az alapszabályban elég szerencsétlenül szenátusnak neveztünk el -, ennek lenne egy tizenöt tagú elnöksége, amely heti rendszerességgel ülésezne. • Ilyen nagy szervezet működtetéséhez sok pénz kell. Ezt miből szereznék? - Valószínűleg tagsági díjakból, ezenkívül alapítványoktól kérünk majd támogatást. • Szlovák részről nagyon sok bírálat érte már ezt a kezdeményezést. A reakciókban állandóan felvetődik az autonómia kérdése. A társulás mennyire fogja szorgalmazni a területi autonómia kérdését? -Nem tudható előre, hogy a tagok miként viszonyulnak majd ehhez a kérdéshez. Magam részéről úgy vélem, hogy szorgalmazni fogjuk az autonómiát. Azt is megmondom, miért. A kormányzat erőszakosan hét részre akatja osztani az országot, sőt már regionális önkormányzatok létrehozását is kezdeményezi. Ezeket akár megyei közgyűlésnek is nevezhetjük, és a kormánytól teljes autonóm jogköröket kapnának. így elképzelhető például, hogy a nyitrai közgyűlés fogja eldönteni, kap-e Komárom pénzt mondjuk egy szeméttelep létesítéséhez. Hát mi ez, ha nem autonómia? A kormány maga akar hét autonómiát. Nem kell tehát idegenkedni a kérdéstől. A mi autonómiánkkal kapcsolatban sokan összekeverik a területi autonómiát és a terület visszacsatolását. Pedig közülünk soha senki nem beszélt visszacsatolásról, csak a szlovák politikusok. A beavatatlan szlovák közvélemény egy része pedig hisz nekik. Mi azt állítjuk, hogy a régió azoknak az embereknek legyen a közös területe, akik származásilag, nyelvileg, etnikailag, kulturális és gazdasági szempontból a legközelebb állnak egymáshoz. Mert kérdem én: ha létrejön Nyitra megye, és Komárom bead egy kérvényt például a magyar nyelvű alapiskolák támogatására, a majdani Nyitra megyei közgyűlés megszavazza azt? Akkor inkább harcoljak egy olyan autonómiáért, ahol magunkról magunknak hozhatunk döntést. GAAL LÁSZLÓ (A szerző felvétele)