Új Szó, 1993. szeptember (46. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-22 / 221. szám, szerda

iK/SZOi PUBLICISZTIKA TORESVONALAK i. Várható, hogy nemsokára elröpülnek a fecskék. Várható, hogy... A megkezdett mondatot folyatathattam volna akár azzal is, hogy „nemsokára meghalok". Ami ugye természetes és elkerülhetetlen. Csupán a „nemsokára" időtartomány látszik föltételesebbnek a fecskék indulásánál. Ezzel szemben az én időm - próbálom hinni - valamivel tágabb. Ámbár az életben még viszonylagos föltételezettséggel sem lehet semmit bizonyosra venni. Sem a fecskék indulását, sem a halál érkezését. Mondom pedig mindezt azzal a tehetetlen keserűséggel, amellyel a gyakori, és értelmetlen halál(ok) hétköznapi közelségét szinte naponta látom és megélem. Persze az értelem szelektál; hasznos tulajdonságunk ez az események semlegesítésére: ha nyolcvanon túlit temetnek, rábólintunk, elérkezett az ideje, szép kort ért meg. Számára békésebb az odalenti birodalom, mint ez a fönti világ. Vagyis itt és így a természet rendjében-törvényében megnyugszik a hátramaradó. Azonban egyre gyakoribb, amikor azt látom, hogy alig túl az „emberélet felén" - a dantei kettős ívű csoda horizontján - omlanak össze emberek, vagy omlasztják össze őket mások. S most nem a balkáni vérfürdők hétköznapi barbárságára gondolok, hanem az itthoni „béke" áldozataira. A hajsza, a felelőtlenség, a meggondolatlanság, a tekintetnélküliség ön- és másokat is pusztító tényeire. Arra a buta, és tompa közönyösségre, amely az ezredvéget megüli. Ady egykor még az Embert szólította az embertelenségben; de akkor háború volt a világban. Most a „béke embertelenségében" kit lehetne megszólítani?! Istent, embert, társadalmat? Vagy együtt az egészet, ezt az össze nem illő, ésszerűtlen hármasságot? De mire a szó? Hogy önmagát pusztítsa?... 2. Azt mondják, innen nincs visszaút. Pedig lehetséges, hogy minden idáig vezető út: visszaút. Nem visszafelé mozgunk-é az időben - hátrálva - idáig? Akárha gondolkodva is, akárha értelmünkkel kimérve minden útszakaszt, minden kanyarulatot, elágazások ágbogát - már ha ez egyáltalán lehetséges. A folyamatos gyarapodás - a belső - felérhet olyan magaslatokig, ahonnan minden belátható. Csak az a kérdés, van-e értelme? Nem mintha mindez nem volna izgalmas és tanulságos, csupáncsak azért, mert sem a mögöttünk, sem az előttünk lévő időn változtatni nincs módunk. Erőnk se - ez ugye természetes és törvényszerű. Mert az erőnk érezhetően fogyatkozik. Olcsó trükkökkel ugyan ezt megpróbáljuk elleplezni, de őszintébb perceinkben töredelmesen bevalljuk önmagunknak, hogy a sikeresnek tűnő álcázásnak semmi értelme, mert a figyelmesebb szemlélő azonnal felfedezi a turpisságot. Világos tehát, hogy az az út, amely a mi utunk - a visszaút? - semmivel sem különösebb, mint a többieké; esetleg rövidebb, vagy más az íve... Nem ettől-eddig, hanem: innen valahová. Vagy: innen - sehová... Ha mindezt hangosan mondanám, bolondnak néznének, csakhát itt nincs hallgatóság; csupa volt-ember a társam, ha ugyan a sírok mélyén porladókat társaimnak nevezhetem. S ebben az alkalmi homályban - vagy őszi derengésben - felélednek az emlékképek, odabújnak a fatörzsek mögé, mintha nem is léteznének, ám a következő pillanatban ismét elmozdulnak, rádpisszegnek, még ujjukat is fölemelik. Vélhetnéd akár játéknak is, csakhogy ez nem játék. Ez maga az Idő, amely éppen múlttá omlasztja a jelent. S az elvonuló képek lassú méltósággal követik egymást a sírdombok előtt a feketére aszalódott koszorúk mentén. Rínivalóan szép látvány. Akár maga a termés. A szertartás emelkedettsége. A kimért, fekete tömeg mozgása a gyászinduló lüktetésében. Még a gesztenyék is meghajolni látszottak eközben, holott ezek a fák megéltek már egyt s mást e kapukon bévül, ahol minden különbözőséget egybeomlaszt az agyagba épülő birodalom mélye. 3. A jóság is hiány lett. Távolodva a napi esendőségek közül - talán fölibük is emelkedve valamelyest ez a hiány is jól látható ma már. Körvonalazódnak azok a karakteres - fölismerhető - jelek, amelyek a jóság-hiányt megmutatják. Az életünkben és az életünkről szóló irodalomban egyaránt. Feltehetően olyasmi történik velünk és bennünk, mint ami a hívő emberben megtörténhet, ha arra döbben rá, hogy amiben hiti, az Isten, elhagyta, és nincs sehol. E jóság-nélküli perifériás-lét, e cserbenhagyásos állapot melységei valahol a század közepén elindult szétszóródásban - pontosabban: szétszóratásban - tűnnek fel. Aztán ahogy az idő előrehalad - vagy ahogy kipörög, múlttá aszúsodik - szinte érezhetővé válik az emberi kapcsolatban végbemenő elhidegülés. Mintha az emberiség idejében egy új jégkorszak küszöbére értünk volna. Nem a közeledést, hanem a távolodást éljük. A kijátszatás és a kijátszhatőság lett a vezérlő elv. Ami pedig mindezt érvényre juttatja: a hatalom. Minden kisajátíthatóvá vált. Minden hamisítható, cáfolható, eladható és megvásárolható. És kialakulóban van egy nyelv, amely ezt legalizálja és szentesíti. Ugyanakkor azt a nyelvet, amely a humánumot, a tisztességet, a jóságot hordozza, a perifériára szorítja, kültelki nyomorúságra veti. Ami által korunk embere „visszhang nélküli tájba" kerül, ahol, bár ugyanarról beszélnek, mégsem értik egymást... GÁL SÁNDOR SZOBA HELYETT SAROK MAKA Y MARGIT A SZÍNÉSZMÚZEUMBAN 1993. SZEPTEMBER 22. DEBRECEN -1993 AUGUSZTUS Hallva, látva a szót - Debrecen kinek-kinek más jut az eszébe. Vagy a „pulykakast kéne venni" asszociálódik, vagy a „kálvinista Róma", vagy éppen Adyra, Móriczra, Csokonaira gondolunk, netán a virágkarneválra. Az éneklő (cseh)szlovákiai magyar tanítónak a Bartók kórusfesztivál is felidéződik, a sírva-nevetve megélt taps vihar, mely bizton jelentette a világszintű megmérettetést, és utat nyitott a nagyvilágba - több mint egy évtizede már -, hogy mehessen a magamfajta Vass Lajossal, Janda Ivánnal, Ág Tiborral Európát látni, énekelve. Most Kocsis Zoltán ördögien mesteri ujjai uralják ugyanazt a koncerttermet a híres-neves Arany Bikában. A várost pedig az augusztus 20-i ünnepi programba gócosult nyüzsgés, a virágkarnevál, a tűzijáték és „hosszabb távon" Munkácsy Golgothája díszíti. A Kossuth Lajos Tudományegyetem puritán-szép falain belül zajlik az Ady Endre Akadémia kéthetes gazdag, színes, értékes előadássorozata, amelyen a határon túli magyar értelmiségiek (tanárok, történészek, irodalmárok, nyelvészek, orvosok stb.) továbbképzését vállalták fel vendégszerető gesztussal, példamutató emberséggel, magas szintű felkészültséggel a KLTE tanárai, a meghívott neves előadók, Debrecen városa és a nagylelkű szponzorok. A jelentkező zavarba jön már a „kínálat", az oktatási program láttán: magyarságismeret, művelődéstörténet, magyar és közép-európai történelem, magyar nyelv és irodalom, pedagógia és oktatásmódszertan, számítástechnika, informatika, orvostovábbképzés. A résztvevőnek sincs könnyebb dolga, szinte mindent habzsolna, vésne agytekervényeibe. Az Ady Endre Akadémia elérte célját. Új, értékes ismeretekkel felvértezve engedte haza hallgatóit, hogy „szólják a magot". Nemcsak az értelem felemelésére kaptunk mintát, hanem a vendégszeretetre s a baráti kézfogások hitelességére is. Magam a pedagógiai és oktatásmódszertani szekcióba tartoztam, de szerencsés voltam a tekintetben is, hogy más szekciók (magyar nyelv és irodalom, történelem, művelődéstörténet) kitűnő előadóit is meghallgathattam. Képel kaptam így a magyar és nemzetközi közoktatásügyről; a neveléstudomány fejlődési tendenciáiról; a vezetés-, irányítás-, döntéselmélet legsürgetőbb kérdéseiről; az iskolák, iskolarendszer elméleti és gyakorlati problémáiról; a korszerű nevelői magatartásról; az új pedagógiai értékrendszerekről; az oktatás fejlesztésének tartalmi és formai lehetőségeiről. Sikerült meghallgatnom irodalmi nagyságaink (Balassi, Csokonai, Ady, Nagy - László, Reményik Sándor) alkotásainak újszerű értelmezését, azonkívül az új és legújabb magyar lírai és epikai termés értékelését is. "Ellophattam" mindezek ötletes didaktikai megoldásait közép- és felsőfokon. Belekóstoltam kitűnő filmesztétikái elemzésekbe és a „világszintről" nézett történelemszemléletbe és történelemoktatásba. Vitáztunk szakról, szakmáról, politikáról, emberségről, emberiségről. Információáradat dőlt ránk nemcsak (a más szemmel nézett) Magyarországról és Szlovákiáról, hanem Romániáról, Kárpátaljáról, Jugoszláviáról is. Ezer apró adat a jelen konfrontációjához, jövőféltésünkhöz, jövőt tervezésünkhöz. LACZKÓNÉ ERDÉLYI MARGIT Emlékszoba helyett emléksarok néhány személyes tárggyal, réges-régi színházi fotóval - ez minden, ami Makay Margit hagyatékából látható. Pozsonyi út 38. szám alatti egykori lakása, amelyben évtizedeket töltött csendben, szerepeire készülve, a Dunát és a budai hegyeket élete utolsó napjáig erkélyéről csodálva, ma már mások nevén van. Unokahúga, Pilissy Gabriella hiába küzdött emlékszoba létrehozásáért, a lakásból, Makay Margit négy évvel ezelőtt bekövetkezett halála után ki kellett költöznie. A huszonkét hónap híján száz esztendőt megéli érdemes és kiváló művész, aki a Munka Érdemrendet nyolcvanöt éves korában kapta meg, egyedül a Bajor Gizi Színészmúzeumban lehet már csak jelen, kicsi kis sarokba szorítva. Kilenc és fél évig voltam Margit ápolója, gondozója, de az alatl a kilenc és fél év alatt nem is mentem sehová, még csak moziba sem mondja Pilissy Gabriella. A lakás az ő nevén szerepelt, én voltam a hivatalos eltartója. Amíg élt az édesanyám, ő lakott vele, halála után pedig én költöztem hozzá, hogy idős napjaira se maradjon egyedül. Saját lakásomat természetesen még akkor visszaadtam a tanácsnak, a XIII. kerületi önkormányzati hivatalt pedig egyáltalán nem érdekelte, hogyan kerültem Margithoz. Amikor meghalt, felszólítottak, hogy keressek magamnak más lakást. Arról, hogy megvegyem, szó sem lehetett. Túl nagy az nekem, azzal érveltek. Én erre azt feleltem: lehet, hogy nagy, de emlékszobát szeretnék nyitni benne, elvégre nem akárki lakta. Nem engedték, hallani sem akartak róla. Ügyvédet kellett fogadnom, hogy itt maradhassak, ebben a házban, egy emelettel lejjebb, egy kisebb lakásban. • A bútorok nagy részétől, gondolom, meg kellett válnia. - Csak a hálószobabútort adtam el, a többit nem. Az antik székek, fotelok, az ebédlőasztal, a rekamié megmaradt, kicsit zsúfolt a lakás, de ezekről a tárgyakról nem tudok lemondani. A velencei tükrök is az övéi voltak, a festmények a falon... még a varródobozát is őrzöm, tele cérnával, mert tudom, hogy ahhoz is ragaszkodott. • A Színészmúzeum mit kapott a hagyatékából? - Ezüsttükröt, legyezőt, kesztyűt, fényképeket, leveleket... van itt még nálam rengeteg emlék. Fiókok, szekrények vannak tele személyes dolgaival. Ha egyszer én is elmegyek, félő, hogy ez is el fog kallódni mind. • A Nemzeti Színház, amelynek örökös tagja volt, nem segíthetett volna az emlékszoba létrehozásában? Nem tudom. Egyedül semmire se mentem, nekik pedig talán meg sem fordult a fejükben, hogy meg kellene menteni a lakást. A Kossuth-díjat sem nagyon szorgalmazta annak idején a színház. Pedig nem foghattak rá semmit, mert sohasem politizált, ha „bűne" volt, akkor egyedül a származásával lehetett baj. Azzal, hogy előkelő családban született, hogy huszárkapitány volt az édesapja. Már csak élete alkonyán, amikor Berényi Gábor rendezésében, Karinthy Ferenc Bösendorferében lépett színpadra a Játékszínben, kilencvennégy évesen, akkor terjesztették fel a díjra, de akkor sem kapta meg. Az illetékes elvtárs ugyanis azt mondta: ha eddig nem volt sürgős, akkor egy kicsit még várhatunk vele. Vártak is, a végén teljesen megfeledkeztek róla. Ez nagyon rosszulesett neki. Sinkovits Imre volt nagyon kedves, amikor a temetésén azzal búcsúzott tőle, hogy „nem értjük, miért nem kaptad meg a díjat, de mi most megadjuk neked". Csak hát ő már ezt nem hallhatta... • Amiatt, hogy nem szült, sohasem bánkódott? - Nem, mert nem is akart gyereket soha. Az ő élete végig, még a kilencvenen túl is a színházról szólt. A szeretetét pedig a férjének, később az anyukámnak, vagyis a nővérének, azután meg nekem adta. Az állatokat is rajongva imádta. Emlékszem, egyszer berepült hozzánk egy sérült szárnyú galamb, és a fürdőszobában gyógyítgatta, a tenyeréből etetve. Ügy megszerette őt a galamb, hogy mindennap visszajött hozzá. Az emberekhez is így viszonyult. A színpadon a tehetség, a magánéletben a jóság áradt belőle. Azt a negyedik emeleti emlékszobát igazán megérdemelte volna. SZABÓ G. LÁSZLÓ Pilissy Gabriella és Makay Margit (Oláh Csaba felvétele)