Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-28 / 200. szám, szombat

MOZAIK IÚJSZÓÄ 1993. AUGUSZTUS 28. LÉGKONDICIONÁLT AMERIKA (Folytatás az 1. oldalról) féle európai kultúrának, mely kisodródott a tengeren túlra, megtalálhatók a képviselői, saját csoportjai. Mindenki kialakította a maga kisközösségét. Specifikus helyzet ez, kényszerű együttélés, de egyénre lebontva, a liberalizmus szellemében. Sok erős individuum alkotja a közösséget, melyet így meg tudnak őrizni. Ez a szemlélet azonban mostanában kezd megváltozni, helyébe a mozaik-Amerika lép. Ez azt jelenti, hogy nem feltétlenül szükséges az asszimiláció, hanem, mint etnikai csoport, meg lehet őrizni a kulturális és nyelvi sajátosságokat. Ez a szemlélet mindenekelőtt a spanyol lakosság növekedésével alakult ki. Tehát nemcsak az angolszász befolyás érvényesül már. Úgy érzem, ez fontos folyamat lesz; miközben felmerül a kérdés, vajon egy olyan demokratikus jogállam, mint Amerika, mely büszke kétszázéves alkotmányára, mit kezd majd ezzel a tendenciával. 0 Amerika Amerika. Újságjait böngészve, rádióit hallgatva, mindenekelőtt azonban a CNN-t nézve, az a benyomása az embernek - s ez tulajdonképpen már közhely -, hogy ugyan híresen magas színvonalon, alaposan tájékoztatják a közvéleményt a világ minden tájáról, másodvagy harmadrangú eseményekről is, ám valójában Amerikát saját magán kívül más soha nem érdekelte. A mindenkori amerikai kormányzatra is gondolva, ezért aztán nem is igazán értik a korlátlan lehetőségek hazáján kívüli világot, benne például a mi térségünk problémáit. Amit felróni talán azért nem dőreség, mert végül is az Egyesült Államok meghatározó politikai és gazdasági tényező a világban. - Csak a saját tapasztalataimat tudom mondani. Ha a CNNnel mérsz, akkor Amerikát az érdekli, hol vannak érdekei. Oda odafigyelnek. Ha valahol érintve vannak valamilyen kérdésben, ott megjelennek. Gazdasági, biztonságpolitikai szemlélet, ha úgy tetszik, stratégiai és nagyhatalmi érdekek határozzák meg az egyébként független amerikai tömegtájékoztató eszközöket. Valóban, nem nagyon értik a mi régiónk gondjait sem. De itt közrejátszik az is, hogy az átlagamerikai földrajz- és történelemismerete nem éppen jeles. Részben ebből következik, hogy nem érti a kisebbségi kérdést sem. A szakemberek, valamint azok esetében, akik a politikai döntéseket készítik elő, viszont más a helyzet. Ők nagyon is foglalkoznak velünk, főként azóta, hogy lehullott a vasfüggöny, megkezdődött a demokrácia alapjainak lerakása, nem kevésbé, hogy összeomlott a Szovjetunió s megszűnt a hidegháború. A Közép-Európa fogalmat ritkán használják, általános szinten inkább Kelet-Európa létezik számukra, Eastern-Europe, maximum Kelet-Közép-Európa. Konkrét szinten elsősorban a jugoszláv válság, mely a nemzetiségi konfliktusok szempontjából új impulzusokat adott ezeknek a szakmai berkeknek. Egy sor új könyv jelent már meg az átértékelés igényével olyan témakörökben, mint az önrendelkezés, autonómia, a kisebbségi jogok vagy a nemzetállam kérdése. • Csakhogy ugyanazt jelentik-e Amerikában ezek a fogalmak és a hozzájuk kötődők tucatjai, amit nálunk? - Éppen ez az óriási gond, vagyis hogy eltérő ezeknek a fogalmaknak az értelmezése. Például, amikor az amerikai azt mondja, hogy ,,the greatest nation of the world", akkor ő a „nation" alatt nem nemzetet, hanem államot ért, vagyis: „a világ legnagyobb állama". Ilyenképpen a nemzetállam fogalma az ő értelmezésűkben gyakorta pozitívumként tűnik fel, hiányzik belőle a negatív tapasztalatok. D. P. Moynihan amerikai demokrata szenátor, tudós, azt vizsgálja, hogyan néznek az etnika identitás kérdésére a világban. A század két domináns filozófiai felfogása elvakította a hivatalos személyeket annak felismerésében, hogy az etnikai identitás válik a század egyik leghatalmasabb erejévé. Az egyik marxista nézet volt, mely azt jósolta, hogy az etnikai identitás elsőbbséget ad a gazdasági osztályok tulajdonért és termelésért folytatott küzdelmének. A másik felfogás, melyet „liberális elvárásnak" nevez Moynihan, a XIX. századból származik, s eszerint: a nemzetek gazdasági okokból eredően válnak nagyobbá, az etnikai tényező veszít jelentőségéből. Moynihan azt mondja, mindkét nézet téves volt, mégis mind a mai napig ebből a két perspektívából szemléljük a világot. Tehát egy amerikai is eljut - abban a közegben - ilyen felismeréshez. • Szeretném ezekután, ha arról szólnál részletesebben, mit csinálsz New Yorkban. - Munkám az ösztöndíj jellegéből adódik: egyetemeken, könyvtárakban, intézetekben elsősorban azzal foglalkozom, hogy az Egyesült Államokban milyen intézményes keretek között kezelik az emberi és kisebbségi jogokat; hogy az elmélet területén milyen új fejlemények, elmozdulások vannak, melyek az emberi és kisebbségi jogok rendszerében a továbblépést célozzák. • Gondolod, hogy amit kint megismersz, elsajátítasz, esetleg eszközt és módszert is, az itthon egészen más körülmények között alkalmazható lesz? Ha nem hinnék a tudás erejében, mucsai valóságunk, politikai életünk ismeretében azt is kérdezhetném, vajon a mi tájainkon nem ugyanúgy vakvágányra jut az ember a tudással, mint a dilettantizmussal? - Sajnos, ahogy a gazdasági bajok itt lesznek még sokáig, ugyanúgy itt lesznek a nemzeti egyenjogúságra törekvésből adódó feszültségek is, melyek - akár csupán lépésről lépésre történő - megszüntetéséhez nélkülözhetetlen a képzés, a tudás. Minél több embert kiküldeni! Nem azért, hogy mechanikusan átvegyék az ismereteket, hanem hogy megismerkedjenek a társadalomtudományok külföldi eredményeivel, melyeket eddig elzártak elölünk. Csak felkészülten, tudással tudunk megfelelni a kor kihívásainak a kisebbségi kérdésekben is, az állam, a társadalom szempontjából nézve is. Gondolok arra, hogy milyen intézményeknek kell működniük a demokrácia érdekében, védelmében. A jogállamiság biztosításának a szerepére. Hogy kezelni tudjuk az etnikai, a nemzetinemzetiségi kérdéseket is, ahhoz kell kimennünk Amerikába, Nyugat-Európába, mindenhova, ahol pozitív ismeretanyagot szerezhetünk. Sokkal jobban megérezhetjük és megérthetjük saját helyzetünket, ha kilépve köldöknéző zárt körünkből megismerjük a világban uralkodó megatrendeket, azt, hogy mások hogyan látnak bennünket. Például egy amerikai tanulmányban olvastam: „ Valójában minden tizedik szlovákiai állampolgár magyar nemzetiségű - ez túl nagy kisebbség ahhoz, hogy semmibe vegyék, és túl kicsi ahhoz, hogy politikai súlya legyen". Egy biztos, az önreflexiónknak minél pontosabbnak és kritikusnak kell lennie. A szlovákiai magyar politikának nemzetközi megmérettetésben is helyt kell állnia. Ha azt akarjuk, hogy a jövőben is legyen politikai képviselete a szlovákiai magyarságnak, akkor nagyon keményen kell tisztázni és önkritikusan felmérni, hogy vajon a jelenlegi szervezeti, mondjam, pártstruktúra képes-e eleget tenni ezeknek a követelményeknek. A maiak nem képesek eleget tenni hosszú távon. Kérdéses továbbá, hogy képesek-e nemzetközi színvonalon előkészíteni, meghozni és kivitelezni egyegy döntést. Szerintem a stratégiai cél: a demokratikus jogállam kiépítése, melyben meghatározó az önkormányzatok szerepe. Az önkormányzatokra épülő állam, mely garantálja az identitásra való jogot. Azt kell megvizsgálni, melyik az a leghatékonyabb struktúra, amelyikkel ezt a célt el tudjuk érni. Az önkritika hiánya, valamint a megfelelő lépések elmulasztása a jövő esélyeit veszélyezteti. BODNÁR GYULA APROPÓ CSÚSZTATÁSOK Szánom-bánom, hogy a nyolcvanas években, jogi tanulmányok helyett nem pszichiátriát tanultam. Mert ilyen irányú tudományos ismeretek nélkül bizony egyre nehezebb kiigazodni egyes honi politikusok nyilatkozataiban. Tanultam ugyan történelmet, és még alaposabban jogot, mindez azonban semmiféle kapaszkodót nem nyújt ahhoz, hogy megértsem például Jozef Prokeš fölöttébb zavaros tegnapelőtti kijelentéseit. Aki ugyanis megnézte a tévében a történelmi kérdésekkel kapcsolatos Antall-inteijút, annak nem kell magyaráznom, hogy milyen csúsztatásokba bocsátkozik az SZNP tiszteletbeli elnöke; viszont aki nem látta ezt az interjút, annak magyarázhatnék bármit is... Vitatkozni ugyan lehet a legkülönbözőbb történelmi kérdésekben; vannak azonban megmásíthatatlan történelmi tények. Jozef Prokeš, sajnos, még ezekre való tekintettel is csúsztatott. Az ő állításaival szemben ugyanis történelmi tény, hogy az 1939es gleiwitzi német provokáció során nem a német katonákat öltöztették lengyel egyenruhába. A Himmler-hadművelet során Prokeš úr állításával szöges ellentétben bebörtönzött bűnözők öltöttek lengyel katonai egyenruhát, majd kaptak lengyel fegyvereket, lőszert, valamint lengyel személyazonossági igazolványokat is. Miután ez megtörtént, a lengyel egyenruhába bújtatott bűnözők 1939. augusztus 31-én megtámadták Gleiwitz német határváros rádióállomását, a bekapcsolt mikrofonok előtt némi tűzharcot imitáltak, hogy bejelenthessék: Lengyelország háborút indít Németország ellen. Ezután érkeztek csak saját egyenruháikban a német katonák, akik a bűnözőket Himmler parancsára agyonlőtték. FEKETE MARIAN ORDÓDY KATALIN íDOXJZL Dóra nem ült föl a trolira. Jólesik a hoszszű séta, míg lassan beér a város forgatagába. Ott majd villamosra száll. Micsoda lehetetlen ötletnek látszott, hogy Hatinánéval beszélgessen, mégis jónak bizonyult. Érdekes, gondolta, már másodszor zajlott le lényeges beszélgetésem, itt a Kör presszóban. Annak idején Kadnárral is itt ültem. Most pedig Hatinánéval. Legközelebb, ha fontosabb elintéznivalóm lesz valakivel, megint itt adok randevút. Lassan tradíció lesz belőle. Azon kapta magát, hogy visszatért önironizáló kedve, s ha így van, akkor már túljutott a legrosszabbon. Vajon mit szól majd anyuka, ha mindezt elmeséli neki? Anyukánál azonban látogatók ültek. Bubi bácsi és Zsóka néni, a felesége, meg Jenő bácsi, aki egy idő óta mindig csatlakozik Bubi bácsiékhoz, ha idejönnek. Nem bánta volna, ha anyukát egyedül találja. És milyen vígan vannak. Anyuka milyen fiatalos hangon nevet. Végtére is még nem olyan öreg, éppen csak meghaladta az ötvenet. De most, legfeljebb ha negyvennek kinéz. Úgy látszik, különös gondot fordított ma a küllemére. A kopasz Jenő lenne ennek az oka? Maguk között Kojaknek hívják. Bár lehetne Yul Brinner is. Tar fej ide vagy oda, Kojak egy sarmőr, Brinner egyenesen szívdöglesztő. Persze a régi filmjeiben. Ez a Jenő sem éppen utolsó a nagypapák között. - Még nem kávéztatok? - kérdezte kedvesen. - Éppen meg akartam nézni, forr-e már a víz - felelte az anyja. - Maradj csak, majd én elkészítem és behozom. A konyhában a tálcán süteményes tál, megrakva mogyorós kockával, kistányérok, poharak. Kiszolgálom őket, gondolta nagylelkűen, és hozzá is látott. - Ádám merre van? - kérdezte, mert a fiú nem mutatkozott. - Pistikénél. Hagyd még ott, csak játszanak. -Én is átmegyek hozzájuk, Ilonka már úgyis annyit hív. Síposné kihallotta, hogy Dóra sokkal jobb hangulatban van, mint mikor reggel elment. Szerette volna, ha ezt a lánya is megerősíti. - Jól telt ma a napod? - kérdezte. - Telhetett volna rosszabbul is. Érdekes, anyukának vendégei vannak, gondolta, míg átballagott a szomszédba. Es minden jel szerint gondtalanul szórakozott velük. Pedig nem tudhatta, milyen kínzó problémákkal, bajokkal megrakodva jövök haza. Szegény drágám, minden gondomat megosztja, velem gyötrődik, de azért megvan a saját élete is. A saját nehézségei, a saját örömei. Nekem is jobban részt kellene vennem bennük, mint eddig tettem. Legalább most ugráltam körülöttük egy kicsit... A Jenő bácsi... Hm... - Mama, mama, ugye nem viszel még haza? - fogadta Ádám, mikor meglátta őt. - Nem - nyugtatta meg. - Csak labdázzatok, én bemegyek Ilonka nénihez. • * * - Jó reggelt - nyitott be a titkárságra. — Az igazgató úr már bent van? - Bent - bólintott Hermina -, de nem egyedül. Tegye le, amit hozott, majd átadom neki. - Itt van valami, amit meg kell beszélnem vele - találta föl magát Dóra. - Leülök és megvárom, míg végeznek. Hermina vállat vont. Az előjegyzési naptárban lapozgatott. - Nem akar egy kis kávét? — kérdezte később. - Maradt abból, amit főztem nekik. Lesz ideje kiinni, nem fejezik be olyan hamar. Lassan kortyolta a feketét. Milyen pech, hogy van nála valaki. Úgy szeretne már túl lenni ezen a beszélgetésen! Szemügyre vette a berendezést, a képeket, a friss virágot Hermina asztalán, a vitrinben a poharakat, csészéket. Hányszor átment a szobán, de ezt mind most látta először. Kezdett elfogyni a türelme, mikor végre nyílt az ajtó, és az igazgató egy testes urát kísért ki barátságos kézrázogatások közben. - Rám vár? - ^kérdezte színtelen hangon. - Igen, igazgató úr, van itt valami, amit szeretnék... - Jöjjön, kérem. Az igazgató megállt a szoba közepén és csak nézett rá. - Tudom, kitől ered a szóbeszéd. - Valóban? És kitől? A magatartásában visszautasítás volt, mint aki alig várja, hogy túl legyen az egészen, mert nem hiszi, hogy valami érdemlegeset fog hallani. - Axman Lilitől. Az igazgató arca egyszerre csupa élet lett. Megfordult és nézte, hová is üljön inkább, az íróasztal mögött álló karosszékbe, vagy a tárgyalásokra szolgáló bőrgarnitúra foteljébe. Az íróasztal mellett döntött. - A Lili? Maga isjneri Axman Lilit? - Nem. Sosem láttam. A létezéséről sem tudtam. (Folytatjuk)