Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-23 / 195. szám, hétfő

1993. AUGUSZTUS 20. ÚJ SZÓ* MOZAIK 2032 SZEKÉRTÁBOROKAT - SZOLGALELKŰSÉG HÉLKÚL A BALATONSZÁRSZÓI TALÁLKOZÓ KISEBBSÉGI SZEMMEL K özéleti indíttatású buzgólkodás kiséri annak az ötven évvel ezelőtti eseménynek a feleleveníté­sét, mely II. balatonszárszói találko­zó néven vonu]t be a történelembe. A félelem megnyilvánulásainak ne­vezte Juhász Gyula, a nemrég el­hunyt jeles történész ezt a tanácsko­zást abban az interjúban, amely az Élet és Irodalom hasábjain 1988­ban, a rendszerváltás küszöbén ké­szült vele. Igen, mert az antifasizmus irányába tájékozódó értelmiségiek és munkások összejövetele végül is nem a fasizmusellenes összefogás kérdéseivel foglalkozott, hanem 'azokat mintegy megkerülve, a hábo­rú utáni helyzet alakulásának sötét előérzeteit vetítette ki. A református ifjúság szervezetének, a SoliDeo Gló­ria Szövetségnek balatonszárszói te­lepén mintegy 600 meghívott öt na­pon át a népi mozgalomnak a ma­gyar sorskérdések iránti viszonyát juttatta kifejezésre. Az összejövetel lelke, Püski Sándor, a Magyar Élet Kiadó tulajdonosa a problémák leg­jobb ismerőit kérte föl. Vannak, akik . ma az akkori vitát a népi mozgalom csúcspontjának tekintik. Mások vi­szont leáldozásaként értelmezik. Va­lóban így lenne? A magyarországi népi irányzatról találóan állapította meg nemrégen Lackó Miklós a 2000 című folyóirat hasábjain, hogy jelentőségét és hatá­sát tekintve egyedülálló volt Európá­ban. Hangsúlyozza, hogy csak olyan országban keletkezhetett, „melyben a viszonylagos gazdasági-társadalmi fejlettség és az anakronisztikus el­maradottság együttesen volt jelen". Mára a társadalmi körülmények megváltoztak. De a polgárosodás, a középosztályosodás múltbeli tor­zulásai nem maradtak máig ható kö­vetkezmények nélkül. S ezek aligha­nem összefonódnak azokkal az újke­letű ellentmondásokkal, amelyek a polgári fejlődés számára a rend­szerváltást követően szabaddá vált utat kísérik. Az elmúlt négy évtized - bármennyire is divatos erről meg­feledkezni - sok mindent tett a kiál­tó társadalmi ellentétek felszámolá­sa, a társadalmi szerkezetváltozás érdekében. Végül is azonban az elő­rehaladásnak az emberi és közösségi ösztönzőit fogta vissza, s nem ritkán hatálytalanította is azokat. Ma a független vállalkozó polgár kezdeményezőképességének kibon­takozása kellő anyagi előfeltételek híján, eredeti tőkehiánnyal küszköd­ve túlontúl rá van utalva a belső emberi hajtóerőre. A vállalkozó­kedv egyéni tartalékai azonban meg­lehetősen végesek. Az anyagi fel­emelkedés vágyával telítődő köz­szellem tömegméretekben érezteti hatását. S így nem csoda, hogy kö­zösségeket érintve nő a feszültség az egyéni óhaj és a megvalósulási lehe­tőség között. A népi mozgalom mögött, mint ismeretes, a magyarországi lakosság többségét kitevő parasztság társada­lomkívülisége, kirekesztettsége munkál. A paraszti radikalizmus je­gyében fellépő népi értelmiség síkra­szállt a parasztság felemelkedéséért, arra törekedve, hogy lendületet kap­hasson az értelmiség feltöltődése az alul levők, a parasztság soraiból. Mára a szövetkezetesítés és az új agrárértelmiség kialakulása felszá­molta a paraszti nyomort és vissza­maradottságot, a benne rejlő feszítő­erővel együtt. Új lehetőségeket te­remtett a paraszti polgárosodás szá­mára. De a népi mozgalom paraszti beágyazottsága egyet jelentett a népben, nemzetben gondolkodó elkötelezettséggel. Hisz a parasztság felemelkedése joggal számított nem­zeti sorskérdésnek. Mára viszont - s ez aligha tagadható - az új helyzetben startoló polgárosodás vá­lik nemzeti üggyé. Vajon közömbös­nek tekinthető-e, hogy mekkora tö­megeket érintenek az esélyegyenlőt­lenség társadalmi kihatásai? Van hát csodálkozni való azon, hogy ebben a helyzetben a népi mozgalom esz­meisége múltbeli táptalajra lel? Per­sze, kérdés, hogy az egykori gyöke­rek éledése hogyan válhat szellemi és közéleti hatóerővé? A bennük felfedezni vélt ösztönzések miként szembesülnek önmagukkal és az új, megváltozott helyzettel? Enélkül ugyanis vészesen kísért az előítéle­tek és félreértések feszültséggerjesz­tő gyűrűzése. Ebből a szempontból le nem be­csülhető probléma a népi-urbánus ellentétet átszövő antiszemitizmus mibenlétének kölcsönös elfogultsá­goktól mentes tisztázása. A szárszói találkozó immár ideológiai korlátok­tól megszabadult vitaszellemű érté­kelése erre kivételes alkalom lehet. De a kétoldalú problémaérzékeny­ség hiánya, netán a ködösítés és a vádaskodás a mindkét részről jövő elfogultságok újabb csigavonalait in­díthatja el. Ennek megakadályozásá­ban alighanem kulcsszerepet játsz­hat Németh László szárszói előadá­sának átfogó értelmezése. Az ott elhangzott Shylock-metafora - amely a Shakespeare darabjából vett figurával a zsidó bosszúállás képzetét idézte - nemrégen egy el­mélyült eszmetörténeti tanulmány tárgya lett a Valóság hasábjain. S az árnyalt elemzés kimutatta, hogy a kijelentésben - minden, a holo­caust árnyékában meghatványozó­dott erkölcsi tehertétel ellenére - nem a zsidóellenesség, hanem a magyar etnosz, bár problematikus védelmére irányuló álláspont a meg­határozó. Úgyszintén neuralgikus pont a népi mozgalom harmadikutassága. Ez egyet jelentett a polgári demokrá­cia és a liberalizmus elutasításával, de ugyanakkor a totalitarizmus fa­siszta és kommunista létformái iránti ellenszenvvel. A háború utáni viszo­nyokra kivetítve mindez megint csak Németh László előadásában jutott kifejezésre. Hangot adott az „angol­szász kapitalizmusban"és a „szovjet szocializmusban" rejlő veszélyek­nek, az egyik és a másik oldal helyi kiszolgálói elleni felvértezettség szükségességének. Az elmúlt évtize­dekben Németh László gondolatai­nak szovjetellenessége okozott gon­dot. Napjainkban viszont polgári, li­berális oldalról jönnek a fenntartá­sok. A harmadikutasság olyan színe­zetet kap, mintha a piacgazdálkodás lefékezésére, sőt, végső soron meg­hiúsítására irányulna. Mintha a kapi­talizmusnak nem léteznének közép­európai és állami nemzeti sajátsze­rűségei! Ne feledjük, a kommunista ideológia tekintett veszélyesnek mindnennemű, modelleket felvető gondolatmenetet. Talán érdemes idézni Borbándi Gyulának Németh Lászlóról írt, a Hiteiben megjelent cikkéből. Szerinte a harmadikutas­ság „nem ideológiai, nem zárt filozó­fiai és politikai eszmerendszer, ha­nem egyszerűen egy választási lehe­tőség kihasználása ". Kétségtelen. Alapkérdés, hogy a nemzeti elkötelezettség nem vá­lik-e kirekesztő kizárólagossággá és a polgári liberális rálátás képes-e bizonyítani: áz egyéni értékeket ki­bontakoztató liberalizmus nem azo­nos az individualizmus gátlástalansá­gával. Sajnos, mindez kérdés. Gon­dot okoz, hogy a nemzeti létproblé­mák feszegetése nem szolgál-e ka­paszkodóként a szélsőjobboldali vi­zekre evező „populista" törekvések számára. T~\ — mindezen túl közvetle­.L/ C nül a kisebbségi közegre is kihat a balatonszárszói évforduló. Többek között arra figyelmeztet, hogy a mútba visszanyúló hagyo­mánykeresés meg tud-e szabadulni az elitek jóindulatát kereső alkal­mazkodástól. Kiss Gy. Csaba óvott attól, hogy „a magyar polgárt ne­hogy elsősorban az alkalmazkodó­képesség és a szolgalelkűség jelle­mezze". S az ilyesfajta veszély olyan megnyilatkozásokban is tetten érhe­tő, mint a könyvek kiadásába, lapok fenntartásába és ösztöndíjak elosztá­sába beleszóló, határokon átnyúló egyezkedés. Mindez ugyancsak nél­külözi a népi „szekértáborok" Illyés Gyula általi értelmezésének a nép­szolgálat fennségében fogant jegyeit. A következmények a kisebbségi közegben a sorskérdéseket érintő megosztottságnak és a széthúzásnak kedveznek. KISS JÓZSEF HABSBURG OTTO FIGYELMEZTET Habsburg Otto, a Páneurópai Unió elnöke magyarországi kör­útja utolsó állomásáról, a Vas megyei Velem községből felhí­vást intézett a magyar politikai pártokhoz, hogy a hamarosan kezdődő választások előtti ren­dezvényeken minden kérdésben fokozott felelősséggel foglalja­nak állást, nehogy ártsanak Ma­gyarország érdekeinek. A politi­kus szerint ez különösképpen szükséges a nemzetiségi és ki­sebbségi ügyek, valamint az Eu­rópai Közösséghez való csatla­kozás kérdésének vonatkozá­sában. Habsburg Ottó kifejtette, hogy ezek nagyon kényes kérdé­sek, s a róluk való véleménye­ket fokozott figyelemmel fogják kísérni külföldön. Hangsúlyozta: Magyarországnak a kisebbségi kérdésekben példaadó magatar­tást kell tanúsítania, ami mind a határain kívül élő magyarok, valamint az országhatárokon be­lül élő kisebbségeknek az elő­nyére válik. Külön nyomatékkal szólt a szlovák és a szerb néppel való jó viszonyra törekvés fon­tosságáról, hiszen, mint mondta, a jövőben is egy térségben fo­gunk velük élni, s a kormányok ugyan változhatnak, de a népek nem. Az ismert európai politikus azt is hangsúlyozta, hogy a ma­gyar politikusoknak a Szent Ist­ván-i hagyaték szellemében nem csak a választásokra, hanem a távolabbi jövőre is összponto­sítani kellene figyelmünket. (Kokes) ITTHON TÖRTÉNT - 7 NAP ALATT WEISSÉK ÍZLÉSFICAMJA. Péntekre, az 1968. augusztus 21-i megszállás 25. évfordulójának előestéjére tömegtüntetést hirdet­tek meg Pozsonyban. Egyes hírlaptudósítók szerint háromszázan verődtek össze a főtéren. A szépítésre hajlamos riporterek 500-ra becsülték a gyászos napra emlékezni kívánók számát. Most találgathatjuk, mi ment végbe az emberek lelkében, hogy ilyen minimális volt az érdeklődés. A rekkenő hőség? Az, hogy az emberek szabadságra mentek? A kiábrándultság, hogy fele annyi sem valósult meg abból, amiért 1989-ben, 21 évvel 1968 után úgy lelkesedtünk? Tűnődik az ember és én a távolmaradás okai közé egy olyan tényezőt is besorolok, amelyre egyetlen helyszíni tudósító sem gondolt. Aki még ma is komolyan veszi azt, amiért azon a huszonöt évvel ezelőtti nyári napon létrejött az össznépi egység, az nem hagyhatja ki számításaiból, hogy a múlt hét péntekjén a kommunista utódpárt elnöke és alelnökasszonya is ott volt a díszvendégek között. Azé az utódpárté, amelynek elődje szolgai módon parírozott a megszállóknak. Peter Weiss és Alžbeta Borzová jó ízlésből megbukott ezen a napon. Rendben van, a többpártrendszerre épülő demokráciában szervezzék a pártjukat, ha tudják, változtassák át,szociáldemokratává, de számoljanak azzal, hogy a jó érzésű emberek, azok, akik hu­szonöt esztendeje országszerte ott voltak a szovjet tankok között, akik (kevesen voltak) a negyedszázad folyamán mindig is annak tartották a megszállást, ami volt, hát igen, számoljanak azzal, hogy elődpártjuknak, amelyből vétettek, még sokáig nem felejtik el a múltját, az 1968-tól 1989-ig viselt dolgait. Egy szó, mint száz: ízlésből jól vizsgáztak azok, akik pénteken nem mentek ki Pozsony főterére, hogy meghallgassák Peter Weisst és helyet­tesét. Akik pedig ott voltak, jól tették, hogy beléjük fojtották a szót. Aligha tudtak volna hiteleset mondani. MILYEN LESZ A SZLOVÁK-OROSZ SZERZŐDÉS? Általá­nos megdöbbenést keltett a hír, Szlovákia kormánya félvállról veszi, hogy az aláírás előtt álló szlovák-orosz szerződésbe - moszkvai kívánságra - nem kerül bele olyan cikkely, amelyben Oroszország a Szovjetunió jogutódjaként elítélné az 1968-as megszállást. Meglepő, hogy Vladimír Mečiar mennyire megértő Borisz Jelcin iránt, aki nem is túlságosan burkoltan tudtára adta: a moszkvai parlament nem lenne hajlandó egy ilyen szerződés ratifikálására. Bizonyára Szlovákia vezetői is tisztában vannak vele, hogy milyen parlament a jelenlegi orosz törvényhozás. Még 1990-ben választották meg tagjait. Tehát a Szovjetunió fennállása alatt. A jelenlegi moszkvai honatyák még a birodalmi gondolat igézetében élnek, így önérzetükön csorba esne, ha az ötmilliós Szlovákiától bocsánatot kellene kérniük. Nehezen magyarázható meg, hogy Pozsony miért sürgeti a szerződés megkötését. Tény, hogy Jelcinnek a vele szemben ellenséges parlamentben az agresszió tényének elismerése nehézségeket okozna, de ezek a nehézségek Jelcin nehézségei lennének. Rövidesen kiderül, hogy Oroszországban a demokrácia erői győznek-e vagy ismét bolsevik irányt vesz a fejlődés. Ha az orosz elnök irányzata győz, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy az új parlament az agresszió tényét tartalmazó szlovák-orosz szerződést is ratifi­kálja. Tehát egyáltalán nem indokolt Pozsony részéről a nagy sietség, amelyet ráadásul még a visegrádi csoport tagállamai is értetlenül szemlélnek. Szlovákiában az egyszerű állampolgárok is egyre gyakrabban teszik fel a kérdést: csak nem azzal függ össze Vladimír Mečiarnak az engedékenysége, hogy a tavaly nyáron megalakított kormányban oly sokan vannak olyanok, akik túlsá­gosan is erős szálakkal kötődnek a bolsevizmushoz? TÓTH MIHÁLY SZÉLERŐMŰ ALSÓSZELIBEN Hároméves munkájá­ba került az alsószeli Csente Istvánnak, amíg megvalósította tervét és kertjében megépítette a képen látható tizenhat és fél méter magas szélerő­művet. Nem volt hoz­zá tervrajzom, a prob­lémákat saját ötleteim alapján oldottam meg - mondja, de még olyan akadályokkal is meg­birkózott, mint pél­dául a vihar eseténi túlforgás kiküszöbölé­se. A két, egyenként 2,5 kW teljesítményű áramfejlesztő generá­tort a katonaságtól, az állványt pedig a Hyd­rostavtól vásárolta, különben mindent ma­ga készített. A 14 lapá­tos szélkerék átmérője 4 méter és már óránkénti 3-4 kilométeres szél esetében működni kezd. Leginkább az északnyugati szelet tudja hasznosítani, szerencsére a környéken ez az uralkodó széljárás. A déli szelet egy erdősáv fogja el, az északi és északkeleti pedig gyenge és ritka. A megtermelt árammal vizet melegít, mégpedig úgy, hogy a pincében egy érzékelő a teljesítmény arányában kapcsolja be a fűtőspirálokat. A berendezés öt éve megbízhatóan működik és komoly földgázmegtakarítást jelent a Csente család számára. -tl­(A szerző felvétele)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom