Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)
1993-08-18 / 191. szám, szerda
KALEIDOSZKÓP IÚ J SZÓL 1993. AUGUSZTUS 18. A Érsekújvári Körzeti Hi£\.Zj vatal szociális osztályán érdeklődtem a magányos öregek életfeltételeiről. Alena Hamranová mérnök, osztályvezető rövid helyzetjelentés után a körzeti szociális nővérek gondjaira bízott. Oláh Magda vett pártfogásba, s kísért el néhány gondozott idős emberhez. Elmondta, hogy a körzeti hivatal négy hivatásos gondozónőt alkalmaz, s jutalom fejében körülbelül száz önkéntes gondozónő látja el a 150-200 segítségre szoruló nyugdíjast. Öreg ház öreg lakókkal Kívülről málló vakolat, belülről felújításra szoruló folyosók talán ez jellemző arra a házra, amelynek szoba-konyhás lakásaiban tizennyolc idős lakó él. A gondozóházban Kováč Eva nővér látja el az öregeket, bevásárol, mos, takarít, gyógyszert oszt, fürdeti őket kívánságuk szerint. A nyugdíjasok a fürdőszoba nélküli gázfűtéses lakásokban havi 500-520 korona lakbért fizetnek, az ebéd ára aki bír, főz magának - 10,50 volt ez idáig. A lakók, ha a legkisebb nyugdíjat kapják, nem fizetnek a bevásárlásért, fürdetésért és az ebédek szállításáért, viszont a takarításnak, mosásnak és egyebeknek ára van - havonta 100-250 korona. A kétemeletes, lift nélküli házhoz udvar tartozik, ahol nemcsak pihenhetnek, levegőzhetnek az idősek, hanem ha úgy tetszik, kertészkedhetnek is. A térdig érő gaz látvánýától arra következtetek, hogy csak kevesen élnek a lehetőséggel. - Kedvünk volna, csak erőnk fogytán - világosított fel egy kedves arcú öregúr. A földszinti lakásban a 92 éves Vedrődi Jolán él. Naphoszszat ül a heverőn, s imakönyveibe temetkezik. Nemigen érintkezik a házbeliekkel, magányosan telnek napjai, egyre ritkábban hagyja el a lakását. A vasárnapi misére, nehezen bár, de elbotorkál. - Huszonkét évesen mentem férjhez, az uramnak volt egy fűszerüzlete. Gyerekünk nem született, s 1942-ben az uram meghalt. Hogy ne legyek annyira SEGÍTSÉGRE SZORULÓ NYUGDÍJASOK MIT VÁR(HAT)NAK AZ ÉLETTŐL? Ma, amikor takarékossági szempontok miatt sorra szűnik meg a geriátriai nővér státusza, amikor a körzeti és a városi hivatalok egyre kevesebb pénzzel kénytelenek gazdálkodni, s amikor talán éppen az anyagiak hiányában kiveszőben az emberekből az önzetlen segítségnyújtás, sok magányos, idős ember aggódva tekint a jövőbe. Alacsony nyugdíjuk hovatovább nem elegendő a lakbér fedezésére, az alapvető élelmiszerre és mosóporra, a ruházkodásról már nem is szólva. Sokan kényszerből kisebb lakásba költöznek, illetve olyan létesítménybe, ahol némi térítés ellenében Méry Gábor illusztrációs felvétele egyedül, magamhoz vettem a bátyám kisfiát. Hat évig éltem özvegyen, majd ismét férjhez mentem. Mi mást tehettem volna? Az üzletünket persze elvették, s én ott maradtam magányosan, pénz nélkül. 1972-ben ismét megözvegyültem. Amióta az eszemet tudom, nagyon félős voltam. A második férjem halála után ez a rossz érzés csak fokozódott. Tizenkét évig az öcsémnél laktam. Körülöttem lassacskán mindenki meghalt. Nyolc évvel ezelőtt költöztem ide, 1980 korona nyugdíjat, s 200 korona magatehetetlenségi pótlékot kapok. Lakbérre költök, meg élelemre. Hetente háromszor az öcsém családja lát el koszttal, a többi napokon a gondozónő hozza az ebédet, s vásárol. Nem szeretem a húst, fő táplálékom a tej, a sajt, a gyüellátják őket. Persze, ha van ilyen gondozóház, ahová képesek befogadni őket. Az „öregotthonnál" mindenesetre jobb az ilyen megoldás - közölték maguk a gondozottak. Találkoztam olyan idős emberekkel is, akik állították: inkább a koszton takarékoskodnak, mert belehalnának, ha el kellene hagyniuk régi otthonukat. Hallani sem akarnak a nyugdíjas otthonról, gondozóházról, panzióról. Sokan még az őket hivatalból ellátó személyt is nehezen viselik el, bár tudatosítják, segítség nélkül nem boldogulnának. mölcs. Meg a leves. Azt néha hidegen is megeszem. Pár évvel ezelőtt megműtöttek, azóta nem érzem jól magam. A szememen hályog van - alig látok - de a korom miatt nem műthetnek. Jól tudom, addig élhetek ebben a lakásban, míg végleg ágynak nem dőlök. Fekvőbetegként nem is tudom, mi lenne velem. Nehéz cipelni ennyi év súlyát... Csak ülök és imakönyveimet olvasom. Vagyis már fejből tudom az imádságokat... Havonta kétháromszáz koronát igyekszem megtakarítani. Kell a temetésemre, de arra is, hogy halottaimért misét mondathassak. Nem bánt, nem zavar senki Czuczor István és felesége Andódról 1990-ben költözött az érsekújvári gondozóház szobakonyhás lakásába. A hetvenéves nyugdíjast nem zavarják az idős szomszédok, de az sem, hogy nincs fürdőszobája. - Sokan elfelejtették, hogy' valaha lavórban mosakodtunk, mégis tiszták voltunk. Nincs kifogásom a közös fürdőszoba ellen sem. Jó hogy* legalább ez van - közölte elégedetten. A nyugdíja összegével viszont nincs megelégedve. Nem csoda. - Negyvenhárom esztendei munkaviszony után, 1984-ben 1496 koronában állapították meg nyugdíjamat. Ma ez az összeg 2400 korona, dehát mire elég ez? A feleségem 1979-ben megrokkant, 615 koronát ítéltek neki. Jelenleg 1850 koronát kap. Még szerencse, hogy a húsnál a tésztaféléket szívesebben eszem. Jövedelmünket nagyon be kell osztani, s azt is tudni kell, mi, hol kapható olcsóbban. Szerencsére nem koplalunk, s az is jó, hogy míg élünk, van ruhaneműnk. Nagyobb kiadásokra nem telik. A két bejáratban én vagyok a házmester, de a sok munkáért csak 140 koronát kapok. Sajnos, egyre nehezebben bírom a munkát, beteg vagyok én is, nemcsak a nejem. Vannak gyerekeim, öt unokám és egy dédunokám, de ők a saját életüket élik. Azt szoktam mondani, hogy nem szeretnék sokáig élni, mert az élet egyre nehezebb. Aki tisztességesen melózott, az élettől nem várhat semmi jót. Csak egészség volna A 87 éves Vanek Ödön lakótelepi lakásban él. A feleségével eltöltött esztendők színhelyét képtelen elhagyni. A két évvel ezelőtt elhunyt társát ma is siratja. A súlyosan beteg házaspárt ismerősünk gondozta, felelőtlenül. Aztán - előbb pusztán emberségből majd önkéntes gondozónőként - a szomszédházban élő fiatalasszony kezdett törődni velük. - Belányi Éviké mos, vasal, takarít, főz rám. Pedig dolgozik. Reggel hozza a reggelimet, s az ebédet, amit délben megmelegítek magamnak. A munkából hazafelé jövet első útja ide vezet, s esténként gyakran a férjével együtt is meglátogat. Szegény feleségemmel mindig sajnáltuk, hogy nem lehetett gyerekünk. Éviké olyan, mintha sajátom volna. Még talán jobb is... Nincs nekem már senkim. Ny'olcan voltunk testvérek, mind meghaltak. A nyugdíjam 2800 korona, ha kifizetem a lakbért, mi marad? Betegeskedem, a kórház is pénzbe kerül. Még az a jó, hogy soha nem voltam válogatós, megeszem én mindent. Most ismét erőre kaptam, itt-ott az utcára is lemerészkedek. Sokan azt mondják, talán irigykednek, milyen szép kort értem meg. Persze, szép az öregség, ha van egészség. De így? Magányosan? Sokan azt ajánlották, menjek nyugdíjas otthonba, vagy gondozóházba. Míg élek, maradok. Ez az otthonom, még ha szomorú is. PÉTERFISZONYA ORDÓDY KATALIN Aľ y f # #% C^ ^uL ^Bk ^ifŕ t I bs Dóra legszívesebben megcsókolta volna az öreget. Milyen meleg szívű mókus! Tulajdonképpen nem is maradt rajta kívül senkije. Szomorú egyenlege van a balatoni vakációnak. Sorban veszítette el Palit, Borkát, most meg Toncsikát is. Vajon Toncsi is őt okolja a történtekért? Másnap készenlétben állt az erkélyajtóban, s nézte a tükörsima vizet. Tegnapi háborgása hihetetlennek tűnt. Bár azt vallotta, ha igazi vihar van, napokig is eltart, amíg a hullámok teljesen elülnek. Nagyon, nagyon árvának érezte magát. Mi keresnivalója lehet még itt? Bár lenne három nappal öregebb, s ülhetne már a vonaton. Persze, meg is lehetne szökni. De nem szökik meg. Ő nem hibás! Meg aztán anyuka is nyugtalankodna, ha korábban érkezne haza. Maga előtt látta Ádámot, amint nagy örömmel jelenti: Anyó, a mama már itthon van! Első ízben van tőle ilyen sokáig távol. Az olaszországi kirándulás is csak két hétig tartott. De jó lesz megint otthon! Kicsomagolja az ajándékokat, és mesél, mesél a szép nagy vízről, a tihanyi bolyongásokról, mindenről, ami szép volt, s ő maga is csupán ezekre fog visszagondolni. Mélyet sóhajtott. Kip-kop-kip. Az ajtón hármat kopogtak. Az étteremben már alig lézengtek. Kereste, hol jelölték ki a helyét. Új asztalánál két fiatal lány ült, németül beszélgettek. Befejezték már a reggelit, éppen csak üdvözölték egymást, s egyedül maradt az asztalnál. Ezek új vendégek lehetnek, gondolta. Még nem látta őket. Németek, nem tudhatnak a helyi eseményekről, pletykákról. Jobb szomszédokat nem is kaphatott volna. Kiment a hajóállomásra, elhatározta, felül a legközelebb induló járatra. Mindegy, hogy hová viszi. Nem is rossz egyedül jönni-menni. Ha társaságban van az ember, nem élvezheti úgy a környezetet, nem is vesz észre sok mindent, mert elfoglalja a beszélgetés, a másikra figyelés. A hajó Tihanyban kötött ki. Felballagott a templomba. Csönd volt odabent, kevés ember ült, állt az oltárok előtt, a padokban. Leült ő is, jártatta szemét a falakon, képeken, szobrokon, díszítéseken. Egy szentkép feküdt előtte a padon. Kézbe vette. A jó pásztort ábrázolta. Ö ugyan még nem járhatott hittanra, amit tudott, azt az anyjától tudta, akit néha a templomba is elkísért. Nézte a képet és visszaemlékezett, mit is mondott anyuka akkor, meg akkor. Milyen jó lenne, ha a lelkét nyomó terhet lerakhatná, itthagyhatná. De akkor közelebb kellene állnia Istenhez. A Miatyánkot még el tudná mondani. Nézte a képet, és szeme sarkából elindult egy könnycsepp. Végiggördült az arcán és ráhullott a képre. Anélkül, hogy szándékában állt volna, lábai elvitték a vendéglő elé, ahol Palival ebédeltek. Milyen bíztatónak látszott akkor még minden... Látta az asztalt az ámbitus végén. Látta magukat, amint vidáman, gondtalanul beszélgetnek. Nadányinak egy kedves verse jutott az eszébe, amire szerelmük idején Péter hívta fel a figyelmét, s amit annyira megszeretett, hogy kívülről tudta. El tudná-e még mondani? Lássuk, hogy is van csak... „Valahol együtt járhatunk, Talán egy régi nyár Kanyargó kedves útjain, A régi, régi pár. A hídon túl kis gyalogút, Kökénybokrok szegik, Ott mennek ők! Hogy szeretik Egymást! Be jó nekik!" A két utolsó versszak megindítóan szép. ,,Te már sehol se vagy", ez a vers - Bocsánat - mondta egy férfihang, és udvariasan félretolta a rácsos kapu elől, ahol álldogállt. Ráébredt, hogy újtjában van a betérőknek. Négytagú, jókedvű társaság tódult be s tartott az ámbituson hívogató asztalok irányába. Továbbment, tétova léptekkel. Egy lángossütő előtt megállt, rendelt egy fokhagymás tejfölös lángost. A bódé előtt fölállított kútra támaszkodva elmasjszolta és folytatta céltalan útját. Egy fagylaltárus előtt ismét megállt. Nézegette a kínálatot. Volt vagy húszféle is, és a legkükönbözőbb színekben pompáztak. Szegény Dóra, sajnálta magát, veszek neked egy nagy adag fagyit, mert bántottak. Mindenki téged bánt, igazságtalanul, és most szomorú vagy. Ott belül reggeltől estig sírsz. Abból az áfonyából kérek egy gömböt meg a pisztáciából. Mikor gyerek volt, csak rózsaszínű fagylaltot árultak, az volt az eper, a málna, esetleg a puncs, meg fehéret, a citromosat, barnát, aminek kávé- vagy kakaóíze volt, és a drappot, amit nagyon szeretett, az volt a mogyorós. Végül a halványsárga vanília. Most ezek a hihetetlen színek! Vajon boldogabbak ettől a mai gyerekek? Tovább-bandukolt, nyalogatta a fagylaltot, végül az ostyatölcsért is megette. Az ujjai ragacsosak lettek, zsebkendőjével tisztogatta. Egy magaslaton állt. Fák, bokrok, sziklák... Az egyikre leült, belemerült a lába alatt messze elterülő nagy víz szemlélésébe. A tó színe nyugodt volt és bátran szembenézett vele. Nem látszott rajta, mintha szégyellné magát a csúnya tréfáért, amit tegnap űzött velük. (Folytatjuk)
