Új Szó, 1993. július (46. évfolyam, 151-176. szám)

1993-07-08 / 156. szám, csütörtök

PUBLICISZTIK

A 8 1993. JÚLIUS 8. IGAZSÁGOT SZOLGÁLTATTA i KÁRVALLOTTAKNAK (Folytatás az 1. oldalról) - J: K.: Roppant fontosnak tartom a beneši dekrétumok keletkezéstörténetének tisztánlátását. Nemcsak a történeti megítélés, hanem a mai politikai viszonyulás érdekében is. Különbség volt tudniillik a németek és a magyarok jogfosztásának általános politikai, nemzetközi és katonai-stratégiai feltételei között. Csehprszágban a németeket sújtó dekrétumok tulajdonképpen a németekkel szembeni nemzetközileg szentesített politika megvalósítását szolgálták, a szlovákiai magyarok kollektív bűnösségének kimondásához viszont nem volt nemzetközi jóváhagyás. 1944 őszén a magyar -szovjet fegyverszüneti tárgyalások idején fel sem vetődött a magyarok kitoloncolásának kérdése, mert a katonai helyzet, a duklai hadművelet megindulása azzal a lehetőséggel kecsegtette a csehszlovák politikát, hogy az északról délre mozgó front úgymond tömeges menekülésre kényszeríti, tehát elűzi szülőföldjéről a magyar lakosságot. A hadműveletek irányában beállt változás azonban nem tette lehetővé az ilyen vélt „rövid úton" történő elintézést. Később viszont, a Magyarországgal kötendő fegyverszünet megvitatása során a nyugati hatalmak nem egyeztek bele, hogy a fegyverszüneti feltételek közé felvegyék a magyarok kitoloncolását. A potsdami értekezlet pedig 1945 július végén - majd a párizsi békekonferencia - nem hagyta jóvá a magyarok egyoldalú kitelepítését. S ekkor a beneši politika úgymond partizánakcióhoz folyamodott. A jogfosztó dekrétumokat, amelyek, ahogy az a történeti kutatásokból kiderült, még 1944-ben elkészültek, egyszerűen kiterjesztette a magyarokra is. Hozzá kell tenni, hogy a németek kitelepítése megszállási övezetekbe történt, hisz német állam ekkor nem létezett. Magyarország viszont ideiglenes kormánnyal rendelkezett. A magyarok jogfosztása tehát a korabeli körülmények között is eleve jogi abszurdum volt. A történelem nem „érvényteleníthető" • Az elnöki dekrétumok magyarellenessége tehát eredenSzlovákiában mostanában különös dolgok történnek. Nem, nem velünk, magyarokkal, hiszen velünk ugyan mi is történhetne még, amin meglepődnénk vagy elcsodálkoznánk?! A Szlovákiai szlovákokkal történnek meg különleges dolgok. Ha az ember nem látná, nem hallaná, nem olvasná ezt az egész kificamított, eltakart, agyonhamisítolt történelmi bűvészkedést, ami itt folyik — folyt korábban is, csak nem ily mértéktelen perverzitással —, azt hihetné, hogy egy országnyi kabarészínpad nézőterén ül. Csakhogy ez a kabarészintű történészi patyomkinizmus egy megkésett nemzeti tudatzavar ezredvégi tükre, amely úgy akar - s mindenáron! - nagynak és tisztának mutatkozni, hogy közben törpécske mivolta belesüllyed a hamisítások seszínű latyakjába. Mert amit korábban csak feltételezni mertem, arról ma már teljes bizonysággal állíthatom: a jelenkori szlovák történészek jelentős hányada nem ismeri saját történelmét. Vagy ha ismeri - amit egyre nehezebb még elképzelni is a megjelenő publikációkat olvasva -, akkor azt kell föltételezni róluk, hogy csalnak. Vagy ami még visszataszítóbb és inkorrektebb: tudatosan elferdítik a történelmi tényeket, s valami olyasmit kreálnak, ami ugyan hasonlít a történelmi valósághoz, csak éppen nem hiteles, csak egy kicsinyke csúsztatás van benne, és - ez a legérdekesebb! - soha nem ott kezdődik, ahol egykor megesett. Nem tüdőén nemzetközi-politikai és jogi korlátokba ütközött. Ezek a kitételek tarthatatlanságuknál fogva arra ítéltettek, hogy a múlt rekvizítumaivá váljanak. Mi értelme van hát annak a követelésnek; hogy ma az Európa Tanácshoz való szlovák csatlakozás velejárójaként, évtizedek múltán érvénytelenítsék a múlthoz kötődő beneši dekrétumokat? - J. K.: Valóban a múlt részeként emlegettem ezeket. A múlttal szemben egyébként tudjuk, sokféle úgymond merénylet elképzelhető. A múltat meg lehet hamisítani, sőt, mi több bizonyos ideig el lehet hallgatni. Egyet viszont nem lehet: meg nem történtté nyilvánítani azt, ami valóban megtörtént, mintha a kibuggyant fogkrémet akarná valaki visszajuttatni a tubusba. De a történelmi tényekről tanúskodó dokumentumoknak sem lehet valamiféle örök érvényű szerepet tulajdonítani. Ezek természetesen tükrözik a korabeli helyzetet, nélkülözhetetlen történelmi forrásul szolgálnak. A kérdés az, a társadalmi-politikai gyakorlat kivetette-e magából a korabeli dokumentumban rögzített és meghaladott elveket, vagy pedig azokkal egyetértést kifejező politikai gyakorlat érvényesül. Nos, ezt kell tisztázni. Mert ha egy dokumentum a múlté, akkor nincs mit visszavonni. - P. Gy.: Jómagam a kassai kormányprogramon keresztül szemléltetném, hogy mennyire furcsa és értelmetlen a hatályukat vesztett doKitelepített magyarok dom, mert nem tudható, hogy ennek mi a célja és értelme, de így van. És ez a történelmi elbutulás oly méretű öngerjesztést idéz elő, amely legfeljebb csak a híres-nevezetes dákoromán „eredetelmélettel" hasonlítható — egyetlen idézhető és bizonyíthatóan hiteles forrásmunka sem, amelyre hivatkozni lehetne. Vegyük csak példának a ma oly sok gondot hordozó „Dél-Szlovákia" fogalmat, amely annyi fejfájást okoz a főszlovákok számára. Maga a fogalom az „első" köztársaság idején csak elvétve fordul elő. (Akkor sem a mai tartalommal.) írott szövegben nyomát is alig lehet találni. De volt Szlovenszkó, aztán lett Szlovákia... Hátrálva az időben ugyanezt a térséget egyszerűen Felső-Magyarországnak nevezték vagy Felvidéknek. E térségben az 1918 előtti időkben olyan nemzetiségi problémák sem lehettek, amelyekről ma cikkek tucatjait írják, hiszen ezt a régiót színtiszta magyar népesség lakta. A trianoni feldarabolási térképek még szlovák szórványt sem jelölnek a ma oly hevesen vitatott „dél-szlovákiai" térségben. (Ily méretű blöffre még Beneš az önmaga által beismert „improvizációs" beadványaiban sem vetemedett). A jelenkori szlovák sajtó - és történetírás - ezzel szemben folyamatosan azzal vádolja a magyarsákumentumok visszavonása iránti kérelem. Egyébként a 33/1945-ös hírhedt elnöki dekrétum 1948 októberétől azonnal érvénytelenné vált, amikor törvényes rendelet jelent meg arról, hogy a csehszlovákiai magyarságnak mi módon adják viszsza az állampolgárságot. A kassai kormányprogram, mint ismeretes, a maga VIII. fejezetével a jogfosztás elvi alapjait vetette meg. A Fierlinger-kormány viszont, amely meghirdette ezt a programot, végül is nem volt képes annak végrehajtására. Ha ez sikerült volna, akkor most nem lenne itt egy fia magyar sem. Egy kormányprogram egyébként is addig él, míg hatalmon van maga a kormány, mely annak teljesítésére építi politikáját. Az érvényesség tehát már ennélfogva is korlátozott. Ezért a beneši dekrétumokhoz szolgáltatott elvi alap történelmi képződmény, így a jogi keretek és formák nem időtlenek. Nem a dekrétumok felesleges és értelmetlen visszavonására, nem az egyébként is érvényüket vesztett jogi normák „holttá" nyilvánítására van szükség, hanem a következmények felszámolására, a „szellemidézés" megakadályozására. Nyíltan szembenézni a múlttal • Ezzel tulajdonképpen olyan álláspontot képviselnek, amelyet Jozef Moravčík, a Szlovák Köztársaság külügyminisztere hangsúlyozott a budapesti Kossuth (Archív felvétel) got, hogy 1918-ban mily atrocitások érték „Dél-Szlovákia őshonos szlovákságát"; hogy miként kellett elmenekülniük - úgymond - szülőföldjükről. Voll akinek menekülnie kellett, ez tény. Senki nem is tagadja. S minek is tagadnánk? De arról mélyen hallgatnak a szlovák lapok és a déli régió „szakértői", hogy mikor kerültek ezek az „őslakosok" a déli agrárzónába?! Mert hogy 1918 előtt ott nem voltak, az tény! Bizonyítható tény. Csehül is bizonyítható és szlovákul is bizonyítható tény! Hiteles adatok és dokumentumok maradtak ránk, s azok bárki számára hozzáférhetőek. Az első helyen ezek között az 1919-ben meghirdetett földreformtörvény áll, amelyet kereken harminc évre terveztek, s amelynek kimondott szándéka volt az egységes magyar etnikum földarabolása. E földreform keretében - több alkalommal leírtam már - több mint hetven kolóniát ékeltek be a korábban színtiszta magyar területekre a Csallóköztől a Tiszahátig, a mai Kárpátalját is ideszámítva. Ezeket a falunagyságú településeket az igazi őslakosok kolóniáknak s lakóikat kolonistáknak nevezték. Vagyis azok a dél-szlovákiai szlovák „őslakosok", akikre folyamatosan hivatkoznak, s akiket mi, dél-szlovákiai magyarok folyamatosan elnyomunk, elnemzetlenítünk, valójában Rádió munkatársának adott strasbourgi nyilatkozatában. A miniszter elmondta, hogy a szlovákiai politika hajlandó megvitatni a dekrétumokkal kapcsolatos különböző nézeteket. Ha a Szlovákiában élők érdekeit ma is sértik a dekrétumok, akkor találnak rá módot, jelentette ki a miniszter, hogy „elsimítsák" ezt a problémát. - J. K.: A miniszter úr kijelentését a múlttal való szembenézés szándékaként tudom értelmezni. Szerintem ez most a fontos. Hisz már maga a tény, hogy „dekrétumvisszavonási" igények kapnak hangot, történeti tudatzavarokról tanúskodik. Közösségi sérelmeket viszont nem lehet egyéni, lélekgyötrő emlékek és indulatok tartósításának sem kitenni. Igenis, mindenekelőtt pontos látleletet kell adni arról, hogy a már eredendően jogfosztó rendelkezések milyen törvénytelenségekhez vezettek. Hisz a közmunkákra történő igénybevétel, ami 1945-ben a csehekre és a szlovákokra is vonatkozott, később 1946-ban a zsarolás eszközévé vált, hogy kikényszerítsék Magyarországgal a lakosságcserét. S ,a gyakorlati intézkedések nem ritkán kimerítették a hatalmi banditizmus tényállagát, amikor az előírásokat megszegve aggastyánokkal és csecsemőkkel együtt deportáltak családokat a cseh határvidékre, éjjel karhatalmi segédlettel rohantak rá a magyarlakta falvak lakosságára. Mindezt részletesen fel kell tárni és igazságot kell szolgáltam a kárvallottaknak, akik nemcsak egyéni, hanem közösségi hányattatásokon mentek keresztül. Ehelyett viszont mit tapasztalunk? Olyan politikai megnyilatkozásoknak vagyunk tanúi, amelyek megkérdőjelezik a beneši dekrétumok magyarüldözést szolgáló beállítottságát és megpróbálnak azoknak tisztán fasisztaellenes töltetet tulajdonítani. Mit mondjak erre? Vajon látták-e ezek a politikusok a 33/1945-ös dekrétumot, mely a magyar lakosság több mint 97 százalékát fosztotta meg állampolgárságától. Sajnos továbbra is kísért az eltussolás szándéka. - P. Gy.: Én örülök, hogy a miniszter úr ilyen álláspontra helyezkedett, mert a tulajdonképpeni sérelmek az elnöki dekrétumokra épülő joggyakorlatból származtak. A visz1919 után kaptak az államtól magyar és német birtokokat, amelyeket 1918 után az ún. „lefoglalási törvény" alapján sajátítottak ki. Ha nem csal az emlékezetem, 325 ezer hektárnyi területről van - volt - szó. Ezek a tények egyértelműen cáfolják azt a blöffhadjáratot, amely azt próbálná elhitetni a mai szlováksággal, hogy a jelenlegi szlovákiai magyar régióban valaha is szlovák őslakosság élt volna. Nem élt! Egyébként a háborút követő időkben az SZLKP egyik kongresszusa is azt próbálta valóságként elfogadtatni, ami által a „hegyek közé szorított és ott elnyomott szlovák parasztnak vissza kell kapnia a gazdag déli területeket." Vagyis ebben a kérdésben nem volt, nincs, s feltehetően nem is lesz nézetkülönbség a szlovák történészek, az egykor volt s a ma meglévő uralkodó pártok körében... A „levonulás" vagy „levonultatás" gyakorlata ezzel szemben az volt, hogy 1945 májusa után a partizánokká vedlett Hlinka-gárdistáknak minden bűnüket megbocsátották, ha a déli - magyar - régióban telepedtek meg, rendcsinálási föladatokkal. Ez volt a szlovákság „második" dél-szlovákiai földfoglalása. Erről se beszélnek a mai szlovák sajtóban. S következett a békeszerződésben Clementis által kierőszaszaélések, amelyek súlyos erkölcsi és anyagi csapást mértek a szlovákiai lakosságra a rendeletekhez és a helyi hatóságok magatartásához fűződnek. Ezeket számba kell venni és elégtételt kell szolgáltatni a megaláztatást és kárt szenvedőknek. Lezáratlanságuk, elhallgatásuk és elködösítésük valójában táptalajt jelent a diszkrimináció szellemének lappangó, lefojtott és könnyen felszínre törő feléledéséhez. Ezt kell igazából hatástalanítani. A lélek görcseinek feloldása • Mit tehet ebben a helyzetben a kisebbségi politika, amikor is számolni kell a „dekrétumviszszavonási" követelés által előidézett zavaros utóhatásokkal is? - J. K.: Az erkölcsi jóvátétel szorgalmazását tartom meghatározónak. A már említett múltfeltáró szókimondás alkalmat ad a politikai sajnálkozás kifejezésre juttatására. Legalább oly mértékben, mint ahogy ez cseh részről, államelnöki bocsánatkérésként a szudétanémetekkel szemben megtörtént. Meg kell mondanom, hogy ebben a tekintetben határozott egyéni késztetéseket mutatott 1968-ban egyik-másik kommunista funkcionárius magatartása. Karol Bacílek és Gustáv Husák például elismerte és elítélte, hogy 1945-48 között súlyos igazságtalanságok érték a szlovákiai magyarokat. Egyes mai és vezető politikusok úgy látszik, nem képesek erre elszánni magukat. Pedig anélkül a sebek évtizedek múltán is nehezen hegednek be, s a múlt tehertételként reked meg a tudat mélyrétegeiben. -P. Gy.: Az erkölcsi elégtételen túlmenően szerintem az anyagi kárpótláshoz is ragaszkodni kell. Jómagam 1992 tavaszán részt vettem egy, Prágában, az akkori köztársasági elnöki iroda által alakított konzultatív munkacsoport ülésén, ahol kifejtettem, hogy az lenne a legcélravezetőbb, ha létrejönne egy független szakértőkből álló bizottság, amely sorravenné, lépésről lépésre valamennyi korabeli, 1945-1948 között érvényben volt, a szlovákiai magyarok helyzetét érintő törvényt és rendeletet, és megvizsgálná, kit milyen anyagi diszkrimináció ért. Ilymódon kellene szerintem jogi alapot teremteni a máig ható erkölcsi és anyagi következmények orvoslásához. KISS JÓZSEF kolt lakosságcsere-egyezmény, amely - ellentétben a mai szlovák történészek állításával - a magyarországi szlovák etnikumot számolta be. De PhDr. Štefan Štvrtecký, CSc. ezt így tudja: „Negyvenöt után Magyarország területén közel negyedmillós szlovák kisebbség maradt... Amit a magyar kormánykörök a szlováksággal az elmúlt 45 év alatt műveltek, genocídiumnak nevezhető..." Az ilyen „történészek" nyilván nem olvasták a párizsi békeszerződést, nem tudják, hogy volt egy lakosságcsere; a beneši dekrétumok sem léteztek, talán még a kassai kormányprogramot is csak mi találtuk ki; sőt a deportáció és a reszlovakizáció is eredeti dél-szlovákiai magyar találmány, amelyet a Nyugat megtévesztésére eszeltünk ki jó dolgunkban. Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg mindez után, hogy például a szlovák történetírás Szlovákia háborús szerepéről sem hajlandó tudomást venni, holott van ott négy csinos hadüzenet, a szlovákiai zsidóság likvidálása s egyéb európaiságok ... Ezzel együtt ha most Szlovákia valahogy lemaradna Európáról kisebbségi belviszonyai miatt, annak okai feltehetően ismét mi lennénk. Minden meglévő baj ősokozóí. A magamfajta öregedő ember pedig csak csodálja a nemzetet, amelyet ekkora feledékenységgel áldott meg a Teremtő... GÁL SÁNDOR TÖRTÉNÉSZI PATYOMKINIZMUS