Új Szó, 1993. július (46. évfolyam, 151-176. szám)

1993-07-07 / 155. szám, szerda

7 KULTÚRA ÚJ SZÓI 1993. JÚLIUS 7. EGY POÉTA SZÍVZÖREJEI BARAK LÁSZLÓ: INZULTUSOK KORA Líraművelés mellett (előtt?) glosszákat ír és lapot szerkeszt Barak László. „Mintha az emlékek állandóan felénk eveznének", olvasom első versgyűjteményének borítóján a félreérthetetlen szöveget. A kötet tizenkét évQ jelent meg (Madách, 1981.) a Főnix Füzetek sorozatban. Barak , költészetének, prózai szövegeinek legfőbb jellemzője a groteszk, az irónia és az önirónia. Az egyéni-közösségi élmények lecsapódásai tetten érhetőek voltak ebben az imént említett kötetben, de úgy magyarázták félre (lásd a fülszöveget) a költői igyekezet belülről fakadó lázadásait az „ügyeletesek", hogy az a korabeli inkvizítoroknak is tessen. Költőnk tehát nem is foglal(hat)ta el méltó helyét azon a bizonyos parnaszszuson, hiszen a tört szárnyú pegazus nem képes az ívelésre — gondolhatnánk. Mindez merő tévedés és melléfogás, mert a féltérdre kényszerített költő továbbra is tette dolgát. Korábbi — szürreális - lírájának kavargó áradásai mára már letisztultak. Baraknak mindöszsze nem egy egész évtized elég volt ahhoz, hogy az izmusokba csomagolt és a burkolt szövegekbe préselt verseszményről lemondjon. Másképp nem is tehetett. Költészetének belső komolysága a megzabolázott tollat felszabadította, pontosabban önmagát: gondolatait, tapasztalásai lecsapódását, a lélek és az egyén gúzsbakötöttségét szabadította fel a költő. Barak László legújabb kötete, az Inzultusok kora korunk inzultusairól, pontosabban a letűnt rendszer legutolsó éveiről ad pontos és fontos jelentést. Ezek az 1987 és 1989 között született versek — szám szerint 54 - nem csak kordokumentum értékűek miatt fontosak, mert ha csupán (!) ez lenne az erényük, akkor Barak László nevét a majdani műítészek a „futottak még" közé degradálnák, illetve sorolnák be. Költőnk a kötet nyitó versében felteszi a prózai kérdést. Önmagának teszi föl: ,,Mit írjak. .. / Ugyan miként... / Érdekes-e az ember, / aki önmagát írja - / önmagának?". Barak László — bizonyára még korábban megfogalmazott - kérdésfeltevése egy, a szeizmográf pontosságával megrajzolt íróember lelkivilágának rezdüléseit, vívódását, a világ felé tükröt tartó igric kérdés-felelet formájában monologizálja. „A személytelenségbe menekülőket..." pedig olyan megrögzött elszántsággal kérdezi, hogy attól még a néma falaknak is meg kell szólalniuk. De ne mitizáljuk a megszólalás lehetőségét, mert azzal a költő teljesítményét vámolnánk meg. Mert a költő válaszai ott vannak a versekben, mert a költő tudta, hogy a megfoghatatlan időt nem lehet beváltani, mert a költő tudta, hogy nem tudhatja: mikor jön el az az idő, amikor majd „/.../ az eget / nem holmi buzgómócsing agitátorok / tartják fölébed". De Barak prognózisértékű jelzései már benne lógtak a levegőben (mi ezt még csak nem is sejtettük), hiszen a Déja vu című versének szürke kis hőse már „várja / a csatlakozást / napra nap / bizakodván / hogy végre egyszer / csak befut / a megfelelő rendszer / s lám / mozdul a lég / felhördül a massza / hallani már / közeleg valami". De még mindig messze volt az igazi megváltás, hiszen az utcáról, „amely immár a vakmerők birodalma lett", kopók hada kémleli a költő kivilágított ablakát, így hát - s írja ő - „pizsamám/minden különösebb meggyőződés nélkül behúzódott / egy ablakmélyedésbe". Nem poéta ludens-i lelemény, tehetség és bátorság kell-e ahhoz, hogy leírja valaki a következő sorokat, az iménti előzményeket követő helyzetjelentésként: „telefonon kérdezték meg / tőlem / milyen aki vagyok / annak lenni". Majd harminckét sorral alább befejező sorként mindössze ennyi: „K a tt". Hát lehet-e tömörebben, lényegretörőbben és különb poénnal befejezni egy ilyen verset?! Nem!!! A kötet címadó versében (Inzultosok kora) egy önként vállalt illegalitásbeli kényszerhelyzetben, de minden kertelés nélkül, mintegy vállalva a következményeket is, a költő bátran kimondja véleményét: helyszínrajzot, programot vázol fel, állást foglal, mozgósít és megállapít, s mindezt úgy, hogy az ártatlannak tetsző kocsmai koccintgatást követően, akár az az ominózus vasbilincs is „KATT"-anhat. Érdemes idéznünk a teljes verset. íme: „Ülünk most / most ülünk csak / ülünk kocsmaasztaloknál / tanakodunk / analóg helyzeteket idézünk / analóg helyzetben /patetikus testtartásban / bíbelődtünk egy álommal / nem kevésbé egy állammal / itt minden csupa piszok / nem nyúlunk semmihez / minden egy rakáson / minden kérdés perdöntő". A kötetet további verseit olvasva egyhamar rájövünk, hogy szerzőjük igen sokat tud erről a világról, erről a hazáról, szűkebb pátriájáról, a gondok és bajok összességéről, a letűnt társadalmi rend bűzös posványairól, makro- és mikrovilágunkról, s nem kevesebbet önmagáról, tehetségének lehetőségeiről, az általa megálmodott, keresett és meglelt utak bejárhatóságáról. S ez nem kevés. Annál is inkább nem, mert Barak egyszerű, cicomamentes formába öntött versei izgalmas, nagyon is olvasható (és előadásra is alkalmas) szövegek. Nem tudom, hogy vannak-e Barak Lászlónak kulcsszavai, de azt biztosan tudom, hogy kulcsmondatai vannak, s ezek a kulcsmondatok olyan vázt adnak a kötet egészének, hogy a költő nyugodt lelkiismerettel elmondhatja: „ideértem hát / szárnyak nélkül is". Mert a letört szárnyak újra kinőhetnek, mert a konstruált műszárnyak csak a tragikus Ikaroszi-végzetet előlegezhetik meg. Mindezt szerzőnk jól tudja, és bizonyára lesz e kötetnek folytatása is; érzem, ez a költő az elmúlt négy év történései mellett nem mehet el szó nélkül, további és újabb kérdésfeltevéseire türelmetlenül várjuk a válaszokat, mert ahogy írja, „a múlt közel", s azt is kimondja nekem s neked, hogy Hazátlan vagy hát / egy létező hazában ". A költő azonban néhány versének néhány sorában csendesebb vizekre evez, „távolodóban a jelen" írja „A halál pillanata című versében. A Guillevic után szabadon címmel írt szövegében sem az igazi halál közelségét mondja el, hanem a személy szabadságát, autoritását, és a nyugalmat óhajtja, azt az akár paradicsomi állapotnak is mondható létet idézi meg, ahol majd semmitől sem kell megvédenie önmagát: ,,Ha túl leszek az életen, / elvonulok egy helyre, / ahol csak az időjárásról beszélgetünk majd. / Nem politizálunk. / Ha túl leszek mindenen, / nem írok majd!'.' Most közreadott szövegeivel Barak László tehát úgy teremtett költészetet, hogy láthatóvá tette a láthatatlant, s ezt a Szent káosz című versében egyértelműen meg is fogalmazza: „A látás képessége a felkínált lehetőség - ezért élünk..." Ezért is bízzunk abban, hogy Barak poézisnek belátható időn belül a történések szerencsésebb alakulása eredményeként lesz másszínű folytatása is. (Nap ' Kiadó) VÖRÖS PÉTER ŐSÁBRAJÁTÉK Vladimír Kompánek kiállítása a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria

ban konkrét példa rá, hogy az absztrakt szobrászatnak is létezik közérthető és népszerű nyelve. Szobrain - a fa eredendő élőisége, illetve természetessége, puhasága, emberközelsége révén - a redukált formák is követhető ésszerűséggel utalnak vissza a természetes képi megjelenésre. Persze, azt hiszem, ez nála annak az eredménye is, hogy a művész formaépítkezése, komponálási eljárásai valamelyest gyermekkorunk összerakhatós elemes játékaival mutatnak rokonságot. Úgy illeszti szoborrá az idomokat, mintha - sajátosan redukált geometrikus alakzataiból - valamilyen játékobjektumot rakosgatna a térben, amely aztán, mint az építőkockákból emelt vár, képzeletünkben megtelik különféle életképekkel. Ezért is vallja Kompánek: nem az a célja, hogy szobrairól egységes értelmezés alakuljon ki, mindenki saját fantáziája, műveltsége, tapasztalata alapján azonosíthatja, érzékelheti, magyarázhatja azokat. Szoborformálásának két vonala van: az egyiknek a gyermekkorban megismert elemi alakzatok, idomok illesztése, a másiknak az ősformák társítása az alapja. Azoknak a formáknak, alakzatoknak, ábráknak ismeretlen, új helyzetbe rendezése, amelyek még a civilizáció előtti időkben terjedtek el a természet fölötti erőkkel való kommunikáció tárgyaiban. E tárgyakról a Kompánek által is használt formáknak, alakzatoknak - egykor mitikus jelentést közvetítő ábrázolatoknak - a zöme nemzedékek vizuális tudatába vésődve, a mai napig megmaradt. Természetesen ezek napjainkra kizárólag a szellemfejlődésnek a képi kultúrában kódolt tanújeleiként maradtak fenn és élnek tovább. Mivel ezeknek az ősformáknak a révén az ember másolással a természet képét teremtette meg, Kompánek átiratában ugyanúgy a természetes megjelenés művészi variánsaiként szerepelnek. Nem véletlen, hogy Klára Kubíková művészettörténész úgy ítéli meg: a kiállítás ott, ahonnan vétetett, természetes környezetben, nem falak közé zárva hatna a leginkább. Valóban, a tájba elrendezve, művészinek előtűnő játéktér épülhet a szobrokból - melyek persze nagyon is komoly élethelyzetekre utaló jelképekből vannak gondosan komponálva. Kompánek a tárgyak hasonló formaalakját használja ki az ősforma absztrahálására. Megkeresi az univerzális ősábrát, amelyet elvonatkoztatással egy vagy több új tárgy művészi kifejezésére tud alkalmazni. A csengő alakja például ilyen általános forma: lehet virág, nő stb. Zömmel ilyen egyetemes alakzatokból építi fel antropomorf, illetve növényi vagy állati figurákat formázó, esetenként csupán ilyen képzeteket Vladimír Kompánek: Jelrendszer keltő szobortesteit. Alkalmazza a felületszínézést is, ám a színeket nemcsak dekoratív elemként viszi fel a síkokra, hanem a népi humor képzőművészeti tükröztetésének eszközeként. A megnyitó előtt tartott sajtótájékoztatón elhangzott: Kompánek alkotásaiból egy szellemi skanzen alakul egységgé. Következik ez abból, amiről fentebb már szó volt, hogy szimbolikájának ősformája (tehát a forrás) jelen van mindennapjainkban. Vagyis azokat a - szellemi és érzelmi életünkre ható - vizuális formákat, jelképeket absztrahálja, amelyekkel, gyerekkorunktól egészen idős korunkig, nap mint nap találkozunk, s amelyek ezért az elvonatkoztatás után is felismertetik konkrét élményeinket. A mitológiai alakzatokat és szimbólumokat, amelyek ma is élnek a népi kultúrában, ahonnan a néző a legtöbbjét tapasztalatból ismeri, és némileg fogalmi jelentésével is tisztában van, egyrészt a szubjektív formaképzéssel, másrészt emotív értékeléssel (színezéssel) igyekszik modern átiratban örök témaként beemelni a szobrászatba. A fa élő anyag - idővel elöregszik, felszíne külső tényezők hatására változik. A szobrász kihásználja ezt a sajátságot, mindenekelőtt az emberi élet elöregedésének érzékeltetésére - mégpedig úgy, hogy régi, használt deszkákat kompozíciós elemként alkalmaz. Szerves részéi alkotja a kiállításnak a művész rajzaiból összeállított kollekció. Ezek lényegében térképző lehetőségeket kutató előtanulmányok a szobrokhoz. Tallósi Béla Kis NYELVŐR SZÁMVEVŐSZÉK A lapjaink nyelvművelő rovataiban megjelenő írások alapján olvasóink úgy vélhetik, hogy a nyelvészek, nyelvművelők az újságírók esküdt ellenségei, akik csak arra várnak, hogy „lecsaphassanak" egy-egy roszul megválasztott szóra, hibás szerkezetre. Való igaz, hogy a nyelvművelő cikkekre inkább a bírálat, semmint a dicséret a jellemző, s hogy példáink java része a sajtóból származik, de nyilván több értelme van a hibákkal foglalkozni, mint az azokat számbelileg jóval felülmúló helyes szavakkal, kifejezésekkel, jól formált szerkezetekkel. Szlovákiában - akár a többi, ún. posztkommunista államban - folyik a demokratikus intézményrendszer kialakításai ennek egyik alkotóeleme az a főhivatal, melynek feladata többek között a közpénzekkel való gazdálkodás ellenőrzése. A hivatal már létezik, vezetője azonban még nincs, a kinevezése körüli huzavonával a szlovákiai magyar tömegtájékoztató eszközök is sokat foglalkoztak. A szóban forgó hivatal szlovák neve Najvyšší kontrolný úrad, ennek nyomán a hazai magyar sajtó sokáig a Legfelsőbb Ellenőrzési Hivatal kifejezést használta. Nemrégen azonban feltűnt a számvevőszék szó is; jómagam először a Szlovák Rádió magyar adásában hallottam ezt a hivatalt Legfelsőbb Számvevőszéknek nevezni. Lapjaink kezdetben - nyilván a félreértések elkerülése végett - mindkét megnevezést használták, az Új Szó egyik hírében például ez a mondat szerepelt: „Tegnap ismét összeültek a kormányon kívüli pártok, hogy egyeztessék, milyen álláspontra helyezkedjenek a Számvevőszék (Legfelsőbb Ellenőrzési Hivatal) elnökének és alelnökeinek megválasztását illetően." Egy-két hét múlva azonban a számvevőszék teljesen kiszorította a korábbi elnevezést. A számvevőszék a német Rechnungshof mintájára alakult összetett szó. Régen a nagyobb közület pénzügyeit intéző hivatalt számvevőségnek nevezték, a számvevők pedig a számadásokat ellenőrző számvevőségi tisztviselők voltak. Az összetétel másik tagjában a szék egy sajátos, ritka jelentésében szerepel: valamely hatóság tanácskozó, ítélő testülete, ill. annak tanácskozása. A számvevőszék elsődleges, szó szerinti jelentése tehát ez: számvevő tisztviselők testülete". Magyarországon lényegében a második világháború végéig az állami gazdálkodást ellenőrző legfelsőbb hatóságot Állami Számvevőszék nek nevezték. Ezt a megnevezést újították most fel, aminek nyilván több oka is van: elsősorban az, hogy a mostani magyar kormányzat tudatosan kapcsolódik az 1945 előtti hagyományokhoz, s ez a nyelvhasználatban is tükröződik, de azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy az ellenőrző szót tartalmazó kifejezések a kommunista időszakot idézik, hiszen akkor léteztek népi ellenőrző bizottságok. A szlovák elnevezéssel kapcsolatban megjegyezhetjük, hogy a szlovákban, illetve a csehben is ismert a számvevőszék-nek szerkezetileg megfelelő kifejezés: az Ottűv slovník szerint a Monarchia idején a szóban forgó hivatalt csehül így nevezték: Nej vyšší účetní dvor (ez az Oberster Rechnungshof cseh megfelelője). Az elmondottakat így foglalhatjuk össze: a magyar nyelvben az állami gazdálkodást ellenőrző hivatal hagyományos neve a számvevőszék, a szlovákiai magyar tömegtájékoztatás tehát jogosan nevezi így magyarul azt az intézményt, melynek szlovák neve Najvyšší kontrolný úrad. SZABÓMIHÁLY GIZELLA