Új Szó, 1993. július (46. évfolyam, 151-176. szám)

1993-07-30 / 175. szám, péntek

5 MOZAIK ÚJ SZÓi 1993. JÚLIUS 30. BÚCSÚZNAK - ÉS FOLYTATJÁK VISSZHANG (Folytatás az 1. oldalról) A szombati gyilkosság apropóján több taxissal beszéltünk. Érzéseikre, reak­cióikra és a lehetséges óvintézkedésekre voltunk kíváncsiak. Először a Šafárik téri standon a meggyilkolt Ľubomír Jusko közvetlen munkatársait, az Ottó Taxi magánvállalat néhány gépkocsivezetőjét kérdeztük. Az első két megszólított, no­ha utasra nem volt kilátásuk, és némán cigarettáztak gépkocsijuk mellett, nem szívesen nyilatkoztak. Vontatottan és csak tőmondatokban mondtak néhány szót. - Nagyon szomorú, ami történt, de a lényegen már nem lehet változtatni. Sajnos, ez van. Elbúcsúztatjuk barátun­kat, aztán folytatjuk a munkát. A következő taxis az anyósülésre bök­ve jelezte, foglaljak mellette helyet, de kikötötte, az ő nevét se közöljük. Elég, ha azt tudja - mondotta -, hogy engem is Ľubošnak hívnak, mint megboldogult kol­légánkat. - Miért ez a nagy óvatosság? — tuda­koltam. - Higgye el, megvan rá az okom. Sok a rossz tapasztalatom. És most nemcsak a munkámmal kapcsolatban történtekre gondolok. A civil életben is ért már hátborzongató meglepetés, és épp azok részéről, akiktől ezt legkevésbé várná az ember. - Lehetne konkrétabb? - Szilveszterkor a szomszéd házban dáridozó részeg rendőrök szétlőtték az ablakomat. Egy golyó abba a szobába csapódott, ahol a gyermekem aludt. De gondolom, inkább a megboldogult kollé­gánk esete érdekli. Nem ismerem a rész­leteket, amikor az eset történt, nem voltam otthon, csak az újságból értesül­tem a tragédiáról. Csak annyit mondha­tok, névrokonom példás családapa volt, ha jól tudom, a napokban készültek szabadságra. - Ön került már veszélyhelyzetbe? - Szerencsére nem, de néhány csirke­fogóval már volt dolgom. Nem vagyok félős típus, de bevallom, ha vészhelyzet­be kerülnék, odaadnám a pénzemet, az autót és megpróbálnám menteni az irhá­mat. Nem szívesen, de olykor elutasítok utasokat. Persze, így is megtörténik, hogy néhányan fizetés nélkül távoznak. - Nem gondolt arra, hogy fegyvervi­selési engedélyért folyamodjon? - Felesleges lenne. Ha valakinek pisz­tolyt szegeznek a halántékának vagy kést feszítenek a torkának, már nincs ideje fegyvert rántani, esetleg gázspray vagy gumibot után matatni. - Sok taxisnak van fegyvere, de sze­rintem ez teljesen felesleges, legfeljebb csak arra jó, hogy bajba keveredjenek. Sőt, előfordulhat az is, hogy valaki kizá­rólag a pisztoly megszerzéséért üti le a gépkocsivezetőt — mondja már egy további taxiállomáson F. J., a Profi Taxi egyik középkorú ,,pilótája". - Hogy fé­lek-e? Azok után, ami az utóbbi években nálunk történik, nem repesek a boldog­ságtól, ha este elhagyatott helyre kell kocsikáznom. Mindig azzal nyugtatom magam, hogy összeköttetesben vagyok a központtal és ott ismerik az úticélomat. Persze, ez nem biztosíték arra, hogy ne történhessen meg a baj. De ez a kenye­rem, vállalnom kell a rizikót is, noha nincs valami jól megfizetve. Már négy órája ülök a volán mögött és még csak egy ötvenest kerestem. Tegnapi bevéte­lem 360 korona volt. Pedig nem nyolc, hanem tíz órát dolgoztam. Hivatásunk­ról szólva, meg kell mondanom, köztünk is vannak gazemberek, alvilági alakok. De hát lehet ezen csodálkozni? Ma bár­kinek, a rovott múltúaknak is megadják a taxis iparengedélyt. Elég, ha van jogsi­ja. Pozsonyban majd' 1300 taxi szalad­gál, de csak 700- S00-ra lenne szükség. A konkurencia nagy, mégsem emeli a minőséget. Sokan például nemhogy a történelmi múltú épületeket nem isme­rik, de még az utcák neveit sem tudják. Az idegen nyelvekről nem is beszélve. Az ilyen alakok rontják a hírnevünket. A sors iróniája, hogy általában a legtisz­tességesebbeket, legbecsületesebbeket éri a baj, s olykor sajnos az életükkel fizetnek mások kapzsiságáért. * * * Szerdán a taxis céh képviselői rendkí­vüli ülést tartottak, melyen a gyászszer­tartás megszervezésén kívül aggodalmu­kat fejezték ki a jelenlegi helyzet miatt, hangsúlyozva, továbbra sincs arra garan­cia, hogy a jövőben hasonló esetek nem fordulnak elő. A Nyugaton használatos biztonsági berendezések - áruk miatt - ugyanis a legtöbb taxis számára egye­lőre elérhetetlenek. ORDÓDY VILMOS Az Új Szó tegnap címoldalon közli, Tóth Mihály pedig néhány oldallal tovább értel­mezi és értékeli a pártok és politikusok népszerűségéről végzett közvélemény-ku­tatás eredményeit. A címoldalon zárójel­ben közöli utalásból arra következtetünk, hogy a szerkesztőség azonosult a jegyzet tartalmával, ezért fontosnak tartjuk el­mondani véleményünket. Anélkül, hogy az ilyen jellegű felméré­seknek túlzott jelentőséget tulajdoníta­nánk, természetesen mi is tanulmányoztuk az eredményeket, hiszen két választás MIT TÜKRÖZNEK A KÖZVÉLEMÉNY-KUTATÁS EREDMÉNYEI? között ily módon is visszajelzést kapunk a munkánkról. Figyelembe vesszük azon­ban, hogy a közvélemény-kutatás eredmé­nyét befolyásolja a megkérdezettek kivá­lasztása, de méginkább a kérdés megfogal­mazása. Számunkra világos, hogy minden kérdés a szlovákiai politikai pártok és politikusokra vonatkozik, a magyar meg­kérdezettek esetében is. így sikerként könyveljük el, hogy a népes szlovákiai politikusi táborban tizedik helyen szerepel Duray Miklós, az Együttélés elnöke, és a szlovákiai lakosság összetételét tükröző megkérdezettek 2 százalékának bizalmát élvezi. A Národná obroda és a Republika további adatokat is közöl a népszerűségi listával kapcsolatban, e szerint Duray Mik­lóst a magyar választók 14 százaléka vá­lasztotta. Nem várhatjuk naivan azt, hogy Tóth Mihály tárgyilagosan értékeljen bármit, ami a magyar pártokkal, főként az Együtt­éléssel kapcsolatos. Talán mégis az olva­sókra bízhatta volna, hogy azt olvassanak ki a közvélemény-kutatás eredményéből, ami benne van: az összes megkérdezett 39 százaléka, a kiválasztott magyar válaszo­lók 59 százaléka nem bízik egyetlen politi­kusban sem. Tehát nem pártban, hanem politikusban. Jóhiszeműen úgy gondolhat­juk, Tóth Mihály teljes fejtegetése tévedé­sen alapul, hiszen a magyar választók esetében ez az eredmény nem a szlovákiai magyar politikusok iránti bizalmatlanság megnyilvánulása, hanem általában a szlo­vákiai politikusok magatartásának az el­utasítása. Ez nem azt jelenti részünkről, hogy nem kívánunk behatóbban foglalkozni a köz­véleményt tükröző figyelmeztető adatok­kal, ezt megtettük és megtesszük minden, a munkánkat érintő visszajelzés esetében. Nem vesztegetünk azonban időt és ener­giát arra, hogy Tóth Mihály minden epés megjegyzésére válaszoljunk. Érthető, hogy elégedetlen a parlamenti választások eredményével, hiszen az a párt, amelynek választási listáján a független lap újságíró­ja előkelő helyen szerepelt, kiszorult a parlamentből. Ez azonban nem ok arra, hogy a lap hasábjain vég nélkül ontsa a minden tárgyilagosságot nélkülöző, gyakran unalomig ismételt véleményét a négypárti koalíció meghiúsításáról és Popély Gyula ,,kisemmizéséről". Tóth Mihály szerint „egysíkú" progra­munk, melyet ez év februárjában kong­resszusunk elfogadott, tíz területen fogal­maz meg konkrét elképzeléseket. A parlamenti demokrácia alapszabályát tekintetbe véve nem az ellenzéki pártokat kellene minduntalan felelősségre vonnia az áldatlan gazdasági helyzetért. Az Együttélés e téren válságkezelő gazdasági kormányprogramot sürget. A sajtótájé­koztatóinkon több konkrét javaslatról, el­képzelésről is szó volt, választóinkat fi­gyelmeztettük a szövetségi állam megszű­nésének következményeire. Hogy mindez mennyire jutott el az Új Szó olvasóihoz, ez sajnos nem tőlünk függött. Anélkül, hogy az önelégültség hibájába esnénk, úgy érezzük: Tóth Mihály harang­kongatása túlzott. A választóinktól több­ször kapunk pozitív visszajelzést, mint elmarasztaló bírálatot, s a közvélemény­kutatásnak az az eredménye, amiről nem esett szó, inkább bíztató, mint kiábrándí­tó, hiszen a megkérdezettek öt százaléka - ami eddigi tapasztalataink szerint a való­ságban jóval nagyobb arányt jelent - újra az Együttélés és az MKDM koalícióra szavazna. Az Együttélés sajtószolgálata * * # Munkatársunk tegnapi cikkéről és a fenti válaszról nem kívánunk vitát indítani, mert meggyőződésünk szerint a követke­ző hónapok belpolitikai eseményei nyil­vánvalóan eldöntik: Tóth Mihálynak vagy az Együttélés politikai mozgalom sajtó­szolgálatának a véleménye áll-e közelebb az igazsághoz. A szerkesztőség QRDÓDY KATALIN m m mm m W / M m M I m mm / I iv m j ^r M V^ -fl-/ I­1 n - Abból, amit eddig láttam, a Karib­tenger és az Égei-tenger gyakorolta rám a legmélyebb benyomást. Az egyikből árad a kalózromantika, felgyújtja a kép­zeletet, a barna bőrű emberek, a sok tarka virág egzotikuma lebilincsel. A má­sik, az Égei pedig meghat. Az a miénk. A Földközi-tengernek az a sarka, ahol kultúránk bölcsője ringott. Az ringatta a római légiók büszke hajóit, az aposto­lok bárkáit és erről csodálatosan tud mesélni... Nem különös, hogy a nagy kék víznek, amely persze, néha szürke, de ezernyi árnyalata van és lényegében csak­ugyan egyforma, mindenütt más az at­moszférája? Mindenütt annak a földda­rabnak, világnak az életét tükrözi, su­gallja, amit körülvesz, amit határol. Ittak a könnyű fröccsből, hallgattak kicsit. - Pali - szólalt meg Dóra -, nem kellett volna mindezt ebéd közben elme­sélnie... - Untattam? - ijedezett Csuthy. - Arról szó sincs. Ellenkezőleg. Annyi odaadással hallgattam, hogy tudomásul sem vettem az étel ízét. - Ezt jóvá kell tennem. Mivel ma nem akart a vendégem lenni, meghívom, le­gyen holnap ebédre a vendégem. - Jó, de egyszer én is szeretném meg­hívni. - Legyen. A búcsúebéden maga a ven­déglátó. - De most már szeretném hallani a titkot. Csuthy mosolygott. - Elárulom, hol láttam magát két íz­ben is. A kórházban, ahol dolgozom. Dóra szemében meglepődés tükröző­dött. - Kórházban? Engem csak Pozsony­ban láthatott kórházban... Pali, csak nem pozsonyi maga is? Azt hittem, idevalósi. - Földiek vagyunk, Dóra. De várjon, elmondom a találkozásunkra vonatkozó emlékeimet. Dóra izgalmában nyelt egyet, alig vár­ta, mit fog hallani. - Évekkel ezelőtt, három-négy éve is lehet, valami dolgom akadt a belgyógyá­szaton. A felvonóba velem együtt szállt be egy rövid, sima hajú, ennivalóan csinos fiatal lány. Ö nem nézett rám, én pedig csak nagyon diszkréten figyeltem. Ugyanazon az emeleten szálltunk ki. Pár lépést tett az elágazódó folyosón, aztán elbizonytalanodott, megállt és hozzám fordult: „Tessék mondani, erre kell men­ni a férfiosztályra?" -Ó, már emlékszem! De hogy maga négy év után is megismert! - Várjon — s az asztal fölött rátette tenyerét Dóra kezére —, még nincs vége a történetnek. - Nincs? - meresztette kerekre a sze­mét Dóra. - Még egyszer láttam azt a lányt. Ott állt a kórházfolyosón, a telefon mellett, nekidőlve a falnak. Zokogott. Nem kitö­rő, inkább magába fojtott fájdalommal. Ott álltam a közelben és néztem. A szí­vem elszorult, szerettem volna magam­hoz szorítani, babusgatni, vigasztalni, de hát nem tehettem. Bizonyára nem vett észre, mert láthatóan megszűnt számára a világ. És akkor éreztem valamit. A lány szenvedése kezdett nekem is fájni. Fur­csa érzés volt. Egy ismeretlen nő isme­retlen bánata visszhangot, együttérzést keltett bennem. A folyosón járkáltak az ápolók, nővérek, orvosok, nem ácsorog­hattam tovább a közelében, beszóltam a szomszédos ajtón a konyhába. „Adja­nak neki legalább egy pohár vizet." - Úgy van, arra emlékszem, hogy va­laki vízzel teli poharat nyújtott nekem... És aztán? Aztán volt még valami? - kér­dezte Dóra türelmetlen kíváncsisággal. - Igen is, meg nem is. A következő napokban többször is bekukkantottam a belgyógyászatra, mindig azzal a re­ménnyel, hogy ott találom a lányt. De soha többé nem láttam. Megfordult a fe­jemben az is, hogy érdeklődöm, kicsoda, kit látogatott. Szülőt? Férjet? A szerel­mét? Megtudhattam volna, de a kérde­zősködéstől visszatartott, hogy akkori­ban egy kolleginának csaptam a szelet, egyre kevesebb lelkesedéssel, de sokan tudtak róla a kórházban. Féltékeny volt, azt hitte, azért kezdek elhidegülni, mert más nő érdekel. Biztosan a fülébe jutott valami, én pedig irtóztam a szemrehá­nyásoktól... De még sokáig gondoltam arra a lányra, míg végül is halványulni kezdett az emlék. Most pedig itt, a Bala­tonban... Nem akartam hinni a szemem­nek. Víztől harmatos arc, nevető szem... Váratlanul minden visszatért. - Nem is tudom, mit mondjak... — Dó­ra küzdött a zavarával, de a kezét nem vonta ki Csuthy meleg, száraz tenyeré­ből. Jó érzés megbújni benne. - Akkor, mikor a kórházban látott, az életemnek nagyon nehéz szakaszát éltem. A vőle­gényemet látogattam, akivel már az es­küvőt terveztük, s egy tetanuszmérgezés iszonyú szenvedések után végzett vele. Nem sokkal előtte veszítettem el az édesapámat, de Péter halálával összeom­lott bennem minden. Ádámka jutott az eszébe. Ádám, aki akkor az egyedüli szálat jelentette, ami az élethez kötötte. Jólesett volna a kis­fiúról szólnia, mégis hallgatott. Borká­nak tegnap este, a cukrászdában, be­szélt róla. Talán, mert nem volt fontos a véleménye. Borka azonban megbecsül­te ezt a bizalmat, és kapcsolatuk barátib­bá vált. De Pali? Nem volt mersze hozzá, hogy szóljon a fiúcskáról, aki olyan drá­ga neki. Miért? Magának sem tudta meg­indokolni. - De kiheverte. Mert fiatal és testben, lélekben egészséges. Mert az élet még maga előtt áll. Ezek közhelyek, de a köz­helyek mindig életigazságokat fejeznek ki. Csak rá kellett néznem a víztől har­matos, nevető arcára, arra az elszánt­ságra, amivel a közeledésemet elhárítot­ta! Egyenesen provokált vele, hogy csak azért is próbálkozzam. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom