Új Szó, 1993. június (46. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-25 / 146. szám, péntek

1993. JÚNIUS 25. I&7 SZÓMOZAIK JÓ UTAT HORVÁTORSZÁG Bizonyára nem tévedünk, ha azt állítjuk, hogy az idei nyáron a külföldre induló szlovákiai turisták közül a legtöbben a voltjugoszláv tengerpart északi részére tartanak majd. A háborús veszély ellenére, mely Isztriát és az északi szigeteket (Losinj, Krk, Rab) nem érintette, sokan döntöttek úgy, hogy nyári szabadságukat a hozzánk legközelebb eső tengerparton töltik. UTAZÁS: Pozsonytól a legközelebbi isztriai üdülőhely 630-650 km-re fekszik, tehát autóval vagy autóbusszal kényelmesen elérhető. Az utazási irodák szakemberei azt ajánlják, hogy Ausztrián keresztül utazzunk. A déli autópálya egészen a szlovéniai határig vezet, s onnan Maribor és Ljubljana érintésével a tengerpart már csak egy ugrás. Ausztriában díjtalan az autópálya-használat, Szlovéniában nem. Az autópálya-díj a kocsi nagyságától és utasai számától függ. A Krk szigetére utazóknak a hídon való áthaladásért is fizetniük kell. Természetesen lehet Magyarországon és Horvátországon keresztül is utazni, ám tudni kell, hogy Zágráb környékén keskenyek és túlzsúfoltak az utak, s a vezetés is fárasztóbb. Horvátországban és Szlovéniában - szemben a szerb viszonyokkal van elegendő üzemanyag. A szuperbenzin liteije Horvátországban jelenleg 1800 dinár (1 német márka = 1560 dinár). Az árfolyam változhat, így a nyugati valutát csak fokozatosan, a szükséglet szerint váltsuk át dinárra. Ne lepődjünk meg azon, hogy csak papírpénz van forgalomban, érmék nincsenek. SZÁLLÁS: Manapság a más földközi-tengeri nyaralóhelyeknél kevésbé zsúfolt horvát tengerpart olcsónak számít, nagyjából a görög árszinttel lehet számolni. Egy azonban biztos: az itteni üdülés soha többé nem lesz olyan olcsó, mint tavaly volt, amikor a háborús veszély miatt elmaradt látogatókat hihetetlenül alacsony reklámárakkal próbálták visszacsalogatni. Magánszálláshelyen egy ágy éjszakánként legkevesebb 10 márkába kerül, ám ne számítsunk különösebb luxusra. A tengerparthoz közelebb eső, nagyobb komfortot kínáló házakban akár 20-25 márkát is elkérnek egy éjszakáért. A tapasztaltabb utazók szerint jobb, ha valamelyik hazai utazási irodán keresztül előre biztosítjuk és fizetjük a szállást, igy jóval olcsóbb. Vaktában lehetőleg ne vágjunk neki az útnak. ÉTKEZÉS: A horvát üzletek árukínálata megfelelő, az árak azonban magasak. Az ellátással minden bizonnyal nem lesz gond. Az üdülőhelyi hatóságok súlyt fektetnek arra, hogy ahol nyaralók vannak, étel-ital kapható legyen, hiszen a turizmus a fő valutaforrás. Húsból nem nagy a választék, ráadásul drága is, kilója több mint 7 ezer dinár. Május végén a tej liteije 1350, a kenyér kilója 15001600, egy üveg sör vagy üdítő 1100-1300 dinárba került. Az őszibarack kilója 12 ezret kóstál. A fagyizás is drágább, mint idehaza, egy gombócért 600-900 dinárt, tehát kb. 6-8 koronát kémek el. Azok járnak jól, akik otthon előre koronában befizették az éttermi ellátást: bőséges kínálatból, ízletes ételek közül válogathatnak, s az adagok is kiadósak. JÓ TUDNI: A szlovák nagykövetség címe: Prilaz G. Deželiča br. 10, 4100 Zagreb, tel.: 430099. (tics) BÁNYÁSZ VOLTAM VOROSILOVKABAN Kettesben ülünk a szobában, Pásztorné Nagy Erzsébet tornaijai lakásában. Hallgatom a 66 éves asszonyt, aki csöndes szóval emlékezik. Csaknem öt évtized után idézi fel mindazt, amit fiatal lányként átélt: a megaláztatást, a kiszolgáltatottságot, a testet-lelket nyomorító szenvedéseket, a poklot, melyet úgy hívtak: „malenkij robot". Legszívesebben felejtene már, csak hát hiába az akarat, az emlékek ott lüktetnek az agyban, ott sajognak a testben, ott szorítanak a szívben. Álmatlan éjszakákon még mindig gyakran látja maga előtt az utat, amelyen a lágerből a bányába ment, hallja a vonatkerekek zakatolását, a mozdony sikítását... És emlékezik. Két napot mondtak A Tornaija melleti Sajólenkére 1945. december 19-én vonult be a Vörös Hadsereg. A katonák nem viselkedtek durván a lakossággal, csupán a fiatalokat vezényelték ki romot takarítani, géppuskafészket rakni, vagont kirakni. A hadsereg nyomában érkező „feketesapkások" Méry Gábor felvétele azonban már nem voltak ilyen könyörületesek. összeszedték a fiatal, életerős fiúkat, lányokat, akiknek azt mondták, „egy kis munkára" viszik őket Miskolcra. Ez a „kis munka" egyeseknek két évig, másoknak öt évig tartott. Sokan ott pusztultak közUlUk a dombaszi bányákban, akik túlélték, betegen, testileg-lelkileg meggyötörve tértek haza. Ma már csak kevesen élnek közülük. Egyre kevesebben. - Január 24-én kezdődött. Az NKVD-sek egy tolmács kíséretében bejáriák a falut, s egy lista alapján kiválogatták az embereket. Legelőször a bíróhoz, Fűkő László bácsihoz mentek. Nagyon rendes ember volt, elhitte, amit a tolmács mondott, hogy kétnapos munkára visznek bennünket a szomszéd faluba, és aláírta a papírt. így lettünk mi az áldozatok. Heten voltunk, mind fiatal. Én 18 éves voltam, a húgom 16. Este 11-kor indultunk el gyalog Abafalára. Itt csatlakoztak hozzánk a környező falvakból összeszedett „munkások". Másnap éjszaka folytattuk az utat Miskolcra, a rendőrlaktanyában volt a gyűjtőtábor. Az egész környékről oda zsúfolták be az embereket, lehettünk vagy ezerötszázán. Idegenként érkeztünk, de nem sokára mintha testvérek lettünk volna. Miskolcon tudtuk meg, hogy Oroszországba visznek bennünket. Édesanyánk egy falunkbcU asszonnyal lejött utánunk. Máig sem értem, hogyan tudta meg, hogy ott vagyunk. Hozott élelmet, ruhafélét, ágyneműt - amit csak a hátán elbírt. A kerítés rácsán keresztül búcsúzkodtunk. Sírtunk mind a hárman, ő fogta a kezünket és csókolgatta. Nem tudtuk, látjuk-e még egymást valaha. A világ végén Miskolcról január 31-én indultunk úrnak. Fűtetlen marhavagonokba raktak bennünket, ahol emeletes ágyak voltak. Jéghideg deszkán feküdtünk, ruhástul, kabátostul, dunna alatt, hogy meg ne fagyjunk. Abból éltünk, amit magunkkal vittünk. Időnként adtak egy kevés fagyos juhhúst, meg néha vizet. De többnyire semmit Leszedtük a jégcsapot a vagon tetejéről, azt szopogattuk, meg az ablak rácsáról nyaltuk a zúzmarát. Ha megálltunk valahol, kinyitották az ajtót, de ki nem mehettünk. Nagyritkán egy-két embert elengedtek vízért. Nappal általában mellékvágányokon vesztegeltünk, csak éjszaka utaztattak bennünket. Két hétig tartott az út. Románián, Ukrajnán keresztül érkeztünk Dombaszba. A lágerünk egy Vorosilovka nevű település közelében volt. A legközelebbi nagyváros, Vorosilovgrád tőlünk 100 kilométerre. Mintha a világ végén lettünk volna. A lágert kettős drótkerítés vette körül, a négy sarkán őrtornyok állottak. A kerítésen belül két hosszú magtárszerű épület, ezekben szállásoltak el bennUnket. A barakkban emeletes deszkapriccsek a fal mentén, a közepén egy kemenceszerű tűzhely állt. Eleinte nem tudtunk fűteni, nem volt tüzelő, csak később, mikor már munkába jártunk, tudtunk fűteni a bányából lopott szénnel. Az első napok azzal teltek, hogy számolgattak bennünket, naponta négyszer-ötször is felsorakoztunk. Ruhát nem kaptunk, mindenki abban volt, amiben otthonról eljött, míg le nem szakadt róla. Később szereztünk egy-egy pufajkát, nadrágot, de az sem jutott mindenkinek. Kézről kézre adtuk, mindig az vette fel, aki éppen dolgozni ment. I A bányában A tábor körül öt bánya volt, a legtöbben azokban dolgoztunk. Néhány férfit elvittek Vorosilovkába, ők műhelyekbe, fűrésztelepekre kerültek. A bányák 7-8 kilométerre voltak a lágertől. Mindig gyalog jártunk, télen-nyáron. Télen a hó, nyáron a szénpor lepett be mindent. Hazafelé jövet olyan feketék voltunk, hogy a saját szülőanyánk sem ismert volna ránk. Három műszakban dolgoztunk. Hetente hat napig. De műszak után sem pihenhettünk, mindig találtak számunkra valami munkát: vizet hordani a fürdőbe, amit a saját kezünkkel építettünk, latrinát pucolni, takarítani. Esténként úgy estünk be az ágyba, mint a halottak. A reggeli műszakba fél hatkor keltünk, kaptunk egy csésze teát azzal neki a hómezőnek. Eleinte még őrök kísérgettek bennünket, később már magunkjártunk. Nem féltek, hogy megszökünk. Hová is mehettünk volna? Kezdet kezdetén néhányan próbálkoztak, de hamar elfogták őket, aztán jött a büntetés. Berakták őket egy földbe ásott pincébe, csak vizet kaptak napokon keresztül. BennUnket a húgommal két különböző bányába helyeztek. Volt úgy, hogy napokig nem is láttuk egymást. O, bár nálam fiatalabb volt, lent dolgozott a mélyben, 40 cm magas vájatban, térden csúszva lapátolta a szenet. Olyan vizes volt az a bánya, hogy mire vége lett a műszaknak, csöpögött a ruhájából a fekete lé. Télen 50 méter gyaloglás után ráfagyott a ruha. Szívesen cseréltem volna vele, de nem engedték. Én a felszínen lapátoltam a szenet. Az sem volt könnyű munka, főleg télen nem, a rettenetes hidegben, az örökösen fújó szélben. Bizony alig vártuk, hogy jöjjön a váltás. Mindig az volt az első kérdésünk: hoztak-e már kenyeret? Mert sokszor úgy mentek az emberek a délutáni műszakba, hogy még nem kapták meg a napi fejadagukat. Ez személyenként 8 deka volt. Egy öklömnyi darabka sárkenyér. Ha csak néztem, elfogyott Délben levest adtak: árpadarából, csalánból, marharépából. Nagyritkán egy-két kanál kását is. Az éhenhaláshoz sok volt, a jóllakáshoz kevés. Örökösen éhesek voltunk. Itthon még a disznónak is jobb sora volt, mint nekünk. Mindenki csak magával törődött Az emberek ilyen munka, ilyen táplálkozás mellett hamar legyengültek. Sokan megbetegedtek, és sokan meg is haltak. Volt ugyan a lágerben orvos, de nem volt sem felszerelése, sem gyógyszere. Ez az orvos, egy miskolci fiatalember, Kendy Zoltánnak hívták, végül beleőrült az egészbe... A nőket beoltották, hogy elmaradjon a menstruációjuk. Ettől egyeseken fekélyek keletkeztek. Érdekes módon a nők mégis jobban bírták a megpróbáltatásokat. Az első időszakban, amikor még enni sem adtak jóformán, nagyon sok férfi meghalt. Első halottunk a hubói Krokavec Béla bácsi volt. Ez a nagydarab, erős férfi szabályszerűen éhen halt. Három gyereket hagyott maga után. Kezdetben nagyon megrázott bennUnket egyegy ilyen eset később már annyira elfásultunk, hogy észre sem vettük: egyre kevesebben vagyunk. A bányába vezető út mentén volt egy kis temető, oda temették a halottakat. Koporsó nélkül, csak úgy, a földbe. Sokan ott maradtak. Csodálkozom, hogy onnan egyáltalán valaki épségben hazajött... Nekem és a húgomnak az volt a szerencsénk, hogy édesanyánk pár dolgot utánunk hozott Miskolcra, amit aztán eladogattunk, kenyérre cseréltünk. Így is mindig éhesek voltunk. Ott mutatkozott meg igazán, ki milyen ember. Egy idő múltán mindenki eldurvult csak magával törődött. Félj a feleségnek, testvér a testvérnek nem adott az ételéből. Nem létezett emberség, tisztesség, felebaráü szeretet csak az éhség. Mindenki azért harcolt hogy máról holnapra életben maradjon, hogy egyszer még hazakerülhessen. Nagyon nehéz idők voltak azok. Nem hittem, hogy egyszer még hazakerülök. Ha a húgom nincs velem, talán ki sem bírom. Harminchárom hónap múltán Gyakran kérdeztük az őreinktől, mikor mehetünk haza. A válasz mindig az volt: ha vége lesz a háborúnak. De bizony a háborúnak vége lett minket mégsem engedtek el. 1946 októberében jött haza az első transzport. Azokat szedték össze, akik már teljesen legyengültek, megbetegedtek, nyomorékká lettek. Ezzel a transzporttal jött haza a húgom is. Fiatalkorúnak nyilvánították. Bezzeg, amikor elhurcolták, felnőttnek számított. Pedig mindössze tizenhat éves volt. Tönkremenve, csontig lesoványodva, betegen került haza. Itthon a szüleim hiába faggatták, addig nem akart beszélni semmiről, míg én haza nem jövök. Én egy évvel később, 1947. október 31-én érkeztem meg. Harminchárom hónapot töltöttem a táborban... Pásztorné Nagy Erzsébet elhallgat. Azokra gondol, akik már soha többé nem térnek vissza, akiknek síijára virágot sem vihetnek rokonaik. Mégsincs benne egy szikrányi harag sem - csak mérheteüen szomorúság. S még öt évtized múltán is azt kérdi: miért? Miért lettek ök az áldozatok? S. FORGON SZILVIA A CSITARI TEMPLOM Alsócsitár tipikus zoboraljai falu. Megőrizte régi arculatát, de a múlt mellett már jelen van a falu új arculata: a modem, komfortos - néhol emeletes - lakóházak. A község nevét először 1113-ban jelöli a zobori apátsági levél. Egy későbbi időből, 1348-ból származó okirat a ghymesi vár birtokaként tartja számon. Ám később gazdái sűrűn cserélték egymást, először az Ugronovicsok, majd a Majthényik és a Migazzi családok birtokába került. Végül 1800-tól a Zerdahelyi dinasztia birtoka lett. Alsócsitáit mindig magyar ajkú nép lakta, noha a törökdúlás után 1576-ban változott a lakosság összetétele, de általában a visszatelepült nép, az újonnan érkezettek is magyarnak vallották magukat. Klasszicista stílusú temploma 1785-ben épült egy régi, nyilván István kori templom helyén. A templomépítés költségeinek tetemes részét Migazzi Kristóf gróf és bíboros vállalta, akit egyébként Vác újjáalapítójának neveztek el. A templomkertet ősrégi gesztenyefák díszítik. Parókiájuk nincs, az istentiszteleteket a koloni Kondé Pál lelkiatya végzi. Magyar iskolájuk még a hetvenes években megszűnt, a gyerekek Nyitragerencsérre járnak, de manapság ott is csak szlovák nyelven folyik a magyar gyerekek oktatása. Volt a községnek egy utcácskája, amely a Harancs hegység lábánál végződik, és Fábry Zoltán nevét kapta, a Nyitrával való egyesítés után, 1974-ben. örültek is akkor a magyarok, lám, mennyire megbecsülik őket, tiszteletben tartják íróikat is. No, de a bársonyos forradalom után, Nyitra újonnan megválasztott honatyái 1991. december 19-én tartott ülésükön szentesítették utcakeresztelési szándékukat, melyet végérvényesen imigyen hoztak nyilvánosságra: „Fábry

ho ulica dostala názov Pod Žibricou" (A Fábry utca a Zsibricealjai utcanevet kap(a). Mindenre található magyarázat, a jól felkészült honatyák a Fábry utca névváltoztatását azzal indokolták, hogy a Tribecs hegység Zsibrice csúcsán egykoron ószláv erődítmény állt, arra emlékeztet majd az új utcanév. A csitáriak rádöbbenhetnének már, kemény árat kell fizetniük azért, hogy a nagyvároshoz, Nyitrához csatolták falujukat, ám nem élnek a leszakadás lehetőségével, mint Gerencsér. A gerencsériek az 1989-es eseményekel követően nyomban úgy döntöttek, hogy elválnak Nyitrától. A nyitraiak húzták halasztották volna az időt, de a gerencsért nép elhatározását - egységesen, szlovákok és magyarok egyaránt - nem lehetett megváltoztatni. Alsócsitárban élnek még a régi néphagyományok, népmondák és az ősi népdalok, de félő, hogy hamarosan csak könyvek és kották őrzik majd a község ősi magyar kultúrájának emlékét. Ámbár az 543 lelket számláló falu nevét Kodály Zoltán gyűjtésében örökkévalóvá teszi az A csitári hegyek alatt kezdetű, szívetlelket melengető ősi népdal. MOTESlKY ÁRPÁD