Új Szó, 1993. május (46. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-21 / 116. szám, péntek

1993. MÁJUS 21. RIPORT ÚJ SZÓ. A KÖNYVES ÉS A GÉPÉSZMÉRNÖK A gépészmérnök tudja, hogyan kell vasat esztergályozni, de nem tudja, hogyan kell éttermet vezetni. Simon Flóbert 1990-ben kapta meg az oklevelet, rövid ideig egy helyi üzemben dolgozott diszpécserként és mesterként, de látva, hogy se pénz, se jövő — odébbállt. (Az idő őt igazolta, a gyárat becsukták.) De az, hogy a gépészmérnökből vállalkozó lett, mégsem ilyen egyszerű... — A családben mindenki pedagógus, csak én lógok ki a sorból. — Simon Mártát a könyvesbolt vezetőjeként ismerik a városban. — Itt volt a könyvesbolt, aztán jött a restitúció. Raktárért könyörögtem. De nemhogy raktárt adtak volna, ki akartak suppolni. Simon Márta kutatni kezdte, kié az épület, gondolta, ha megtalálná az örököst, bérbe venné. Meg is találta — Budapesten (az illető nem is tudott róla, hogy háza van), de bérbe nem adhatta — lévén külföldi állampolgár —, csak eladhatta. — Választás elé kerültünk. Öszszeült a család. Mitévők legyünk? Egy fillérünk se volt. Az unokaöcsémnek, Róbertnek nem volt munkahelye. Belementünk. Kölcsönt vettünk fel... inkább nem mondom meg, mennyit. Az átalakítást tavaly májusban kezdték. A nyáron még az udvari részben, romok között árulta Márta a könyveket. Most már kész a könyvesbolt, karácsony óta működik a büfé (Ham a neve), és pár napja megnyílt a Tokaj borozó is a pincében. Teljesen átépítették a házat. A főfalakon kívül mindent „kicseréltek". De ha már ekkora munkába fogtak, széppé is akarták tenni. Simon Mártának véletlenül akadt a kezébe egy régi látkép. Micsoda szép ház! Kibontották a négyszögletes ablakokat, és megtalálták — épen — a hatalmas boltíves ablakokat. Simonék túlélni akarnak, az árakat lefelé kerekítik. A büfében egy kávé négy korona, a sör nyolc ötven. — Haszonról nem álmodunk — egyelőre. Az elején leszögeztük: nem lesz csalódás, mert túlélni akarjuk az egészet. Nekünk is többet kell nyújtani. Bennünket otthon munkára neveltek, nem vagyunk szívbajosak. A konyhában szakácsok főznek, de mi sem tétlenkedünk, anyagbeszerzők vagyunk, takarítunk, s ha kell, akár a főzésnél, sütésnél is segítünk. Nagy család vagyunk, mindenki részt vesz a munkában. Másképp nem lehet, különösen hogy ilyen az adórendszer. — Simon Márta szíve mélyén a könyvekhez vonzódik, de kénytelen máshol is besegíteni. Másképpen nem megy! Az ország kettéválása némi fennakadást jelentett Simonéknál is. Apróság, mégis bosszantó: a vevők kedvelték a repülőmodellezési cseh folyóiratot, amit kénytelen volt viszszarendelni, mert a posta nem vette el ezt a koronát... A zsírpapír, étolaj, konzerv, pálinka beszerzése se zökkenőmentes... Simon Róbert jó példát is említ: a konyhában elromlott az egyik (csehországi) robotgép, még a jótállási idő alatt, de már a szétválás után. — Egy hétfői napon írtam a cégnek, hogy küldjenek alkatrészt, s még azon a héten meg is kaptam, holott a postán fel sem akarták venni a rossz alkatrészt tartalmazó csomagot. Szeretnék beindítani az üzemi étkeztetést — naponta száz emberi tudnának kosztolni. A büfében 48, a borozóban 45 szék várja a vendégeket — és a turistaszezon. A könyv? — Elég jól megy, még a drágábbat is megveszik. A legolcsóbb ajándék még mindig a könyv. Rimaszombatban sokat eladunk. Itt szeretnek olvasni az emberek. (kopasz) KISEBBSÉGBEN „Dél-Szlovákiából kiveszik a szlovák nyelv, a szlovák kultúra, a szlovák istentisztelet, a szlovák identitás... A szlovákok saját országukban vendégként találják magukat, követeléseiket és szükségleteiket sokszor nem veszik figyelembe, a nemzetet a saját államában diszkriminálják..." (Idézet a dél-szlovákiai szlovákok 2. memorandumából.) xxx Nagykeszi 1010 lakost számláló kisközség, a Komáromi járásban. Főleg a magyarok lakják. A mintegy száz szlovák nemzetiségű polgár többsége egy közigazgatásilag ugyan a faluhoz tartozó, de egyébként különálló településen, Okánikovón él. A mindössze 89 lakost számláló falucskának nincs magyar neve, ahogy azon többi apró településnek sem, melyek nem sokkal Csehszlovákia megalakulása után jöttek létre Szlovákia déli határainak mentén. Kolonisták Az 1919-es földreform következményeként szlovák, cseh és morva telepesek érkeztek a tisztán magyaroklakta vidékre, ahol a felosztásra kerülő nagybirtokokból földet, telket kaptak, sőt, az állam még házakat is építtetett számukra. így keletkeztek az ún. „kolóniák", mint az Ekecs melletti Jánošíkovo, az Ekei melletti Štúrová, Hodžovo, Mudroňovo, s így jött létre 1927-ben Okánikovo is. A falut az az évi kataszteri térkép még Szántó pusztaként jelöli. Fehérváry Géza keszi földesúr birtokának ezt a részét 26 telepes család között osztották szét. A mintegy 180 új „honfoglaló, Kroméŕíž, Bánóc, Trencsén, Tapolcsány, Zólyom környékéről érkezett. Azóta eltelt 66 év. Bizonyára sokszor lett volna mit egymás szemére vetniük az őshonosoknak, s a betelepülőknek egyaránt. Komolyabb öszszetűzésekre, nemzetiségi ellentétekre mégsem emlékszik egyik fél sem. A 75 éves Michal Bokroš Malá Lehotáról (Nová Baňa mellől) került Okánikovóra. Visszaemlékezése szerint a kolonisták és a helybeliek hamar összebarátkoztak, különösen a fiatalok. Megtanulták egymás nyelvét, együtt jártak dolgozni, szórakozni. A házasságok révén rokonságba is kerültek. Bokroš bácsi is magyar teleséget választott, a családon belül mindkét nyelvet használták és használják mind a mai napig. — Itt soha nem voltak ellentétek magyarok és szlovákok között, még 1938-ban sem. A Csehszlovákia és a Magyarország közötti feszültséget az egyszerű emberek úgy fogták fel, mint a hatalmasok politikai játékát, s nem keresték az okot a konfliktusra. — A telepesek és a helybeliek között jó volt a viszony — állítja Szűcs Zsigmond is, aki jelenleg Nagykeszi polgármestere. — 1938 után ugyan a többségük elköltözött, de 1945-ben visszajöttek. Akkor viszont a magyaroknak lett nehéz a „Az egyszerű emberek soha nem keresték az okot a konfliktusra..." — állítja Michal Bokroš sorsuk. De akárhogy is alakult a helyzet, komolyabb nézeteltérések közöttük sohasem voltak. Elveszett az a gyerek, amelyik nem az anyanyelvén tanul A közös gondok összekovácsolják az embereket Ma már kevesen élnek az egykori telepesek közül. A tiszta szlovák faluként keletkezett Okánikovón jelenleg szlovákok és magyarok egyaránt laknak. Nem foglalkoztatja őket a nemzetiségi kérdés, inkább az, hogy miből fognak megélni. Keszit is, Okánikovót is sújtja a munkanélküliség, egyik szövetkezetnek sem megy túl jól, s a komáromi cipőgyár jövője is bizonytalan. Mindkét faluban sokan kertészkednek — az ő kilátásaik sem a legjobbak. A polgármester jól ismeri az okánikovóiak gondjait, hiszen a falu 1960-tól közigazgatásilag Nagykeszihez tartozik. — Hivatalos ügyeiket Keszin intézik, a szlovákok szlovákul, a magyarok magyaml. Az önkormányzat 13 tagú, ketten okánikovóiak, szlovák nemzetiségűek. A testületi üléseket jelenlétükben szlovákul tartjuk. A helyi hangszóróban hirdetményeinket két nyelven tesszük közzé: Keszin magyarul, Okánikovón szlovákul. Okánikovón is tartunk falugyűléseket, ahol szlovákul beszéljük meg a problémákat. Mivel az ott lakóknak csaknem mindenért Keszire kell utazniuk, az önkormányzat Az okánikovói szlovák tanítási nyelvű alapiskola 1928-ban épült a telepesek gyerekei részére. Ma már nincs egyetlen helybeli szlovák gyerek sem a kisiskola 14 tanulója között. A gyerekek többsége Ekeiről és Nagykesziről érkezik. Egy szlovák, egy cseh, a többi magyar nemzetiségű. Mindkét faluban van magyar iskola, ők mégis szlovákba járnak. — Az államnyelvet mindenkinek kötelessége megtanulni — mondja el véleményét Buda Erzsébet, az okánikovói iskola igazgatónője. — Ezt így látják azok a szülők is, akik szlovák iskolába adják a gyerekeiket. Ez nem elnemzetlenítés, ők azért megmaradnak magyarnak éppúgy, mint a szüleik, de megtanulják a szlovák nyelvet, melynek segítségével nagyobb a lehetőségük az érvényesülésre — próbálja nekem magyarázgatni a bizonyítványát az igazgatónő, akinek anyanyelve egyébként szintén magyar. Vele ellentétben a 75 éves „tiszta" szlovák származású Michal Bokroš, ki sem nemzetiségét, sem nyelvét nem adta fel a magyar környezetben, ahol 66 éve él, teljes határozottsággal állítja: elveszett az a gyerek, aki nem az anyanyelvén tanul! — Én nem tanácsolnám a magyar szülőknek, hogy gyerekeiket szlovák iskolába írassák. Túl nehéz az átmenet, s a gyerek soha nem fog elérni olyan eredményeket, mintha az anyanyelvén tanulna — mondja Bokroš bácsi. Milyen kár, hogy ezek a magyar szülők ezt nem így látják. Az minden esetre örvendetes, hogy az okánikovói szlovák és a nagykeszi magyar iskola között zavartalan az együttműködés. Együtt járnak kirándulni, együtt tartják a karneválokat, a gyermeknapi ünnepségeket, együtt köszöntik a nyugdíjasokat, az anyákat. A magyar iskolások magyarul, a szlovák iskolások szlovákul. A két nyelv jelenléte ma éppoly természetes Nagykeszin, mint Okánikovón. S nem törvényszerű, hogy az a szlovák nemzetiségű, aki szlovákul beszél és az a magyar, aki magyarul. Az itt élők mindkét nyelvet egyformán használják, tisztelik. Számukra egyik sem hivatalosabb a másiknál, egyik sem létjogosultabb a másiknál. Egyenrangúak, ahogy a két nemzet is: a többségben lévő kisebbségi, és a kisebbségben lévő többségi. S. FORGON SZILVIA fogják a magyar nyelvű táblák. Nem úgy ismeri őket. Miért írnak az újságírók olyat, ami nem igaz? Nagykeszin és Okánikovón összesen 10 százalékot tesz ki a szlovák lakosság. Kisebbségben vannak. Vajon érzik-e ennek valamilyen hátrányát? Tapasztalják-e az elnyomás, diszkrimináció bármilyen hatását a magyar többség részéről? — Még hogy itt elnyomják a szlovákokat? — néz rám csodálkozva a Nagykeszin élő Kulcsár Margit néni. — Az már nem igaz — rázza a fejét tagadólag, majd tört magyarsággal ott is veszélyt látnak, ahol nincs — mondja a szlovákok elnyomását hangoztató véleményekre. Ugy látja, DélSzlovákiában egyik nemzet sem beszélhet elnyomásról, együtt élnek, együtt dolgoznak, beszélik egymás nyelvét, nincs is semmi bajuk egymással. Michal Bokroš szerint természetes, hogy ahol két nemzet együtt él, ott ismerik egymás nyelvét, kultúráját. Ő tagadja, hogy szlovák nemzetisége miatt hátrányos megkülönböztetésben lett volna része. — A községházán szlovákul beszélnek velem, a munkahelyen sem volt soha problémám, a lányom szlovák iskolába járhatott itt, helyben... úgy határozott, 20 százalék adókedvezményben részesíti a települést. Úgy tűnik, Keszin és Okánikovón a magyarok és szlovákok együttélése zavartalan. Még a nyelvtörvény sem váltott ki különösebb indulatokat. A szlovák nemzetiségű képviselők sem voltak ellene, hogy kitegyék a kétnyelvű falunévtáblát, de az útkarbantartók leszerelték. Most csak a hivatalos nyelvű tábla látható a falu elején. Szlováknyelvűek az utcanévtáblák, de a községházát jelző hivatalos tábla is. — Ha megszületik a törvény, mi is megrendeljük a kétnyelvű feliratokat — mondja a polgármester. Nem hiszi, hogy a helybeli szlovákokat zavarni kezdi magyarázni, hogy bár ő egész életét magyarok között töltötte, soha nem érezte, hogy őt azért, mert szlovák, lenézték vagy megbántották volna. — Aki tudott, az szlovákul beszélt velem, aki nem, az magyarul. Nekem mindegy volt. A szlovákok és a magyarok között itt nincsenek ellentétek. Nem tudom miért írnak az újságírók olyat, ami nem igaz?! Az okánikovói szlovákokat Alena Branecká képviseli az önkormányzat ülésén. Eddig még nem tapasztalta, hogy a szlovákokat érintő problémákat hanyagabbul kezelték volna. — Minden nemzetben vannak olyanok, akik szeretnek piszkálódni, akik Az okánikovói szlovákokat Alena Branecká képviseli a keszi önkormányzat ülésein „Az embereket nem a nemzetiségi kérdés foglalkoztatja, hanem hogy miből fognak megélni — mondja Szűcs Zsigmond polgármester „A szlovák iskolának csak a falai a regiek, oda szlovák gyerek mar nem jár..." A falunévtábla ugyan szigorúan egynyelvű, de a falu lakói mindkét nyelvet egyformán beszélik Vas Gyula felvételei