Új Szó, 1993. május (46. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-04 / 102. szám, kedd

NYUGDÍJASOK OLDALA .ÚJ szól 1993. MÁJUS 4. MUNKA NÉLKÜL NEM LEHET MEGÉLNI Töpörödött kis öregasszony, vállát 88 év nyomja. Lábai már elnehezültek, karjai elgyöngültek, hasogat a dereka, fájósak a vállai. Mégsem tud tétlenül ülni. Mindig talál tennivalót: az udvaron, tyúkjai körül, kertecskéjében, bent a házban. Elmotoszkál az ágyások körül, ápolgatja a muskátlijait, javítgatja, foltozgatja megkopott ruhadarabjait. Télen a hosszú estéket tollfosztással rövidítette, s közben türelmetlenül várta, mikor lesz már tavasz, mikor mehet ki végre a kertbe dolgozni. Ő a gímesi Gál Mariska néni. - Tizenkét éves korom óta dolgozom - kezdi mesélni életét a tűzhely mellett ülve. - Tovább nem tanulhattam, mert akkoriban a földműves gyerekeinek erre nem volt módjuk, meg aztán ott volt a sok munka a földeken, a ház körül. Apám odaveszett az első világháborúban, s mivel a négy testvér közül én voltam a legidősebb, nekem kellett segítenem anyámnak meg öregapámnak a gazdaságban. Nyáron kijártam a határba kapálni, gyomlálni, aratáskor markot szedni, a takarmányt begyűjteni, télen meg az állatokat gondoztam, szecskát vágtam, istállót takarítottam. Közben anyámnak is segítettem a háztartásban, vigyáztam a testvéreimre. Tizenkilenc évesen mentem férjhez egy igen jóravaló, dolgos, takarékos emberhez. Volt tizenkét holdunk, hozományba kaptam egy darabkát, úgy mondták akkoriban „egy ruházatravalót", azt műveltük apósomékkal közösen. Később még vettünk is hozzá nyolc holdat. Hiszen ahogy mindenki, mi is a földre kuporgattunk, mert az volt a legnagyobb érték, abból élt az ember. Akinek nem volt földje, nehezen bajlódott, eljárt napszámba, sokan még Baranyába, Fejér megyébe, sőt még Burgenlandba is. Nekünk a húsz hold föld volt a mindenünk. Abból éltünk, amit kitermeltünk. A vetőmagot félretettük, a többit az állatokkal megetettük, a fölösleget meg eladtuk. Gabonával fizettünk a bognárnak, a kovácsnak, a disznó- és tehénpásztornak, de még a bakternek is. Sokat dolgoztunk, de muszáj volt, ha az ember valahogy meg akart élni. Aztán meghalt az uram. Tüdőgyulladás vitte el. Tizenöt évi házasság után özvegyen maradtam három gyerekkel. A legidősebb tizenöt éves volt, a középső tizenkettő, a legkisebb meg hat. Rám maradt minden munka. Az anyósom volt a gyerekekkel, míg én az apósommal kint dolgoztam a határban, a szőlőben. Nehéz élet volt az. Nyáron a tűző napon kellett kapálni, aratni. Később, amikor a legöregebb lányom férjhez ment, már valamivel könnyebb volt, mert a fiatalok jártak ki a határba dolgozni. Aztán jött a háború, utána meg a kommunizmus. Mindenünk odalett. A faluban komisszár járt házról házra, udvarról, udvarra, és elszedett mindent, amit csak talált. Még a vetőmagnak félretett gabonát is öszszesepertette. 1958-ban megalakult a szövetkezet. Mi is beléptünk, nem volt más választásunk. Muszáj volt, ban ment a szövetkezetnek, adtak a munkaegység után gabonát, egy darabka földet. Hatvanhárom éves koromban mentem nyugdíjba. Hatszáz korona nyugdíjat kaptam. Mára 1900ra emelték. Nem sok, de nekem elég. Hiszen mi kell már egy ilyen öregasszonynak? Csak a fiatalokat hiszen mindenünket elvették, még a tojást, a tejet is. Még ennivalót sem hagytak... Öregségemre a szövetkezetben dolgoztam: kapáltam, kukoricát törtem, répát egyeltem, állatokat etettem, csilléztem - mikor milyen munkát osztottak rám. Tettem szó nélkül, pedig sokáig semmit nem is fizettek. Csak idővel, mikor már valamivel jobsajnálom. Mi lesz velük munka nélkül? Miből éljenek majd? Miből tartsák el családjukat? Dolgozni kell, munka nélkül nem lehet megélni. Ingyen ma már senki sem ad senkinek semmit. Aki nem akar dolgozni, az magára vessen. De aki akar, annak adjanak munkát. Úgy van az rendjén... S. FORGON SZILVIA E

gy öreg ház pincelakásában él. Nem is lakás az, csak egyetlen helyiség: az a nappali, a hálószoba, a konyha, a kamra, a fürdőszoba csupán az illemhely van az udvaron. Berendezése: egy vaságy, egy rozoga asztal és két - különböző - szék, egy összetákolt polc, egy sámli, egy ütött-kopott lavór és kanna, néhány lábos, néhány bögre és tányér - szóval: nyomor ez a szó-szoros értelmében. Ott él ő, a 88 éves néni, aki öregségére teljesen egyedül maradt - szeretet és pénz nélkül. Mert a férje öt éve elköltözött a másvilágra, gyerekük meg nem volt. Fiatal és egészséges, vonzó, kívánatos volt, amikor az anyja egy napon azzal jött, hogy a gróf úr a béna fiához ápolónőt keres. Elfogadta az ajánlatot. Az a bizonyos úr is fiatal volt, de tolókocsiba kényszeritette betegsége, másokra volt utalva. Rengeteg időt töltöttek együtt, amikor csak tehették „sétáltak", sokat beszélgettek, figyelték a tavasz ébredését és elmúlását. Minden élményük közös volt, megosztották gondjaikat-bajaikat. Egymásba szerettek. Egymás nélkül már élni sem tudtak. Amikor „államosították a grófi világot", akkor voltak ők a legboldogabbak, mert mindketten nincstelenek lettek és összeházasodhattak. Szépen, csendesen, bár nagyon szegényen éltek. Tulajdonképpen az ÉDES ISTENEM! életükben nem változott semmi, mert továbbra is sétálgattak és nagyokat beszélgettek - ő öltöztette és mosdatta a „fiatal urat", az meg időnként megköszönte, megsimogatta. Egyek lettek ők, és ez volt a lényeg. De ezt már együtt tehették, bűntudat nélkül, házasokként. Csakhát, a szeretett és dédelgetett tolókocsis volt gróf, a felszabadulás után rokkantnyugdíjas, tíz évvel ezelőtt elköltözött a másvilágra. Párja is költözött: egyre kisebb lakásokba, egyre nyomorúságosabb körülmények közé, amíg kikötött abban a pinceszobában, eladva az összes ingóságot, mert pénze bizony nem volt. Miért is lett volna! Örökség semmi, az eladhatót már rég eladták, egyikük sem dolgozott soha, gyermekük nem született. Most, hogy itt a tavasz, nehéz, dagadt lábával elballag a közeli parkba és nyitott szemmel álmodik, a múltat idézi. Ez az egyetlen öröme. Felidézi a hullámzó búzamezőket, amikor a tolókocsival rohanva letarolt

q a termést, amikor csendesen üldögéltek a tóparton és a holdfény mellett hallgatták a békák brekegését, amikor kenyeret dagasztott, mert kedvese-ura azt mondta: a bolti ehetetlen. És mindig azt akarta, hogy azt a ruhát öltse magára, amelyben először jött a kastélyba. Hát évekig reparálta, stoppolgatta, foltozgatta, toldogatta, mert bizony már a dereka is megvastagodott. De választottjának tetszeni akart, eleget tett kérésének. Meg is érte, mert az olyan szépeket tudott mondani, simogatta, csókolgatta, verseket olvasott és amikor azt mondta: gyerünk bolondozni, akkor tollaspárnákat vagdostak egymáshoz, aztán „lerohantak" a közeli Lefutós utcán. Hát, ennyi volt a bolondozásuk... Most, hogy itt van a tavasz, nehéz, dagadt lábával elballag a közeli parkba és letelepszik az első padra. Fohászkodik: Édes Istenem végy magadhoz! Nincs itt már semmi keresnivalóm! Nagyon öreg vagyok és fáradt, és vágyom a párom után. Csak arra kérlek, intézd úgy, hogy mennyei házadban találkozzunk. Jó volt vele... Ha teheted, hosszabbítsd meg együttlétünket. Nekem már nyűg az élet. Nélkülöznöm kell és minden percem szenvedés. Hát végy magadhoz, Édes Istenem... (ok) A LANGOS-MAMA Bódéja - nem az övé, mégis magáénak tekinti - ott áll Komárom Petőfi utcáján. Mintha a második otthona lenne - tisztán tartja, csinosítgatja. Pedig be se látni, a vásárlót egy kis ablakocskán szolgálja ki. Vissza-visszatérő vendégei vannak, mert olyan lángost, mint amilyet Horváth Irénke süt, bizony nem tud senki széles e környéken. A férfiaknak meg módjuk nyílik a fokhagymás tésztára felhörpinteni egy kupica kisüstit. Hát nagyjából ez a kínálat, de úgy vélem, a legtöbben nem is az étel és az ital miatt állnak meg a sarkon, hanem Irénkével akarnak csevegni. Ismer ő minden komáromit és őt is ugyanannyian ismerik! Megtagadva korát - 67 éves - fürgén sürög-forog, naponta akár száz kiló tésztát is bedagaszt kézzel, mert úgy tartja a gép nem tudja jól kidolgozni. Amikor aztán a kovász keleszteni kezdi a lisztet, a nagy vájdlingot letakarja viharvert bekecsével, mert melegben kell azt tartani, különben összeesik és olyan lesz, mint a bodak. Kicsit megpihen, lesi, hogyan emelkedik a vászonabrosz alatta a tészta, fölötte a bekecs. És egyre jobb kedvre derül. Mikorra már szaggatni lehet a lángosnak valót, amikorra sistereg a zsír, Irénke szélesen mosolyog, szeme sarkába beköltözik a huncutság. Élvezi, hogy a teret elárasztja az illat és hogy lassan az ablaka előtt sorakozni kezdenek az emberek. - Nem fárasztja a munka? - kérdezem. - Meg se tudnék nélküle lennil Szeretem az embereket, persze a pénzt is - teszi hozzá. Most már gyerekjáték az egész, de amikor beindítottuk, akkor bizony nehéz volt. Főszakácsnő voltam egy iskolában, ide csak a munkám előtt és a munkám után jártam. Kibírtam, megszerettem. Amint mondják a „lángos-mama" rendkívül dolgos, pedáns, rendet és tisztaságot szerető. Sokat ad magára is, úgy tartja: öreg asszony, nem vén asszony. És hogy is mutatkozhatna ápolatlanul annyi emberfia szeme előtt. Négy gyermeke született, kilenc unokája és két dédunokája van. Minden fölös idejét velük tölti, minden megtakarított fillérét nekik adja. Csendes és szerény, természetes. Szeretetreméltó - mondják mások és jómagam is ezt tapasztaltam. (ozo) AZ ÖREGKOR (Dr. Szendei Ádám tanácsait három részben közöltük. Ez az anyag az Orvos a családban című könyve szabad feldolgozásának utolsó fejezete.) A lábszárfekély is viszonylag gyakori az idős korban. A viszértágulat rendszeres kezelése elejét veheti a lábszárfekély kialakulásának is. A lábszárfekély megfelelő kezeléssel gyógyítható. Az alvászavar vagy álmatlanság az idős emberek gyakori panasza. Sokan a sors iróniájának tartják, hogy a fiatal ember, aki még bőségesen tudna aludni, kénytelen mindig korán kelni, viszont az idős ember, aki már ráérne aludni, gyakran álmatlanul tölti éjszakáit. Kétségtelenül van benne némi igazságtalanság is. Az idős emberek alvásigénye általában csökken, bár vannak sokat alvó öregek. Ha valaki nem tud aludni, esténként sétáljon, vegyen meleg iábvizet, melegítse elő az ágyát - villanypárna-használatkor vigyázat! - és igyon egy-egy pohárka sört, illetve bort. Az alkoholfogyasztás nem mindenkinél válik be egyformán, vannak, akik éppen utána képtelenek elaludni. Szóval, ki kell próbálni. Az idős emberek komoly problémája a gyógyszerszedés is. Vannak, akiknek zsebeik, éjjeliszekrényük fiókja teli van gyógyszerrel, mások konokul elutasítják a gyógyszerfogyasztást, abban a hitben, hogy az „természetellenes". Ha valaki beteg, fel kell keresnie az orvost és szednie kell az előírt orvosságokat, ha viszont az idős embernek nincsenek panaszai, akkor ne nyelje a szomszédasszonyok ajánlotta ilyen-olyan „bogyókat". Az altatóktól, szükség esetén, nem kell idegenkednünk, ugyanez vonatkozik a hashajtókra is. Az öreg embereknél is betöltik funkciójukat, így élni kell velük. Az idős embernek fokozott figyelmet kell szentelnie öltözködésére, mert hideggel, meleggel szemben az alkalmazkodási képessége beszűkül. Télen meleg lábbelivel, sapkával, sállal, nedvszívó trikó alsóneművel, gyapjú vagy flanel, laza szövésű, hőszigetelő, több rétegű ruhával védheti magát a hűléstől. Az idős emberek ruhái ne legyenek súlyosak. Nyáron tartózkodjék a közvetlen napsugárzástól, könnyű kalappal védje a fejét. Minduntalan hangsúlyozzuk, mennyire fontos, hogy az idős embernek legyen kedvtelése, valamilyen szenvedélye, sajátos időtöltése. Gyakran emlegetik a különböző gyűjtéseket - bélyeg, képeslap, műtárgy stb. Ennek az a nagy hátránya, hogy nem igényel fizikai munkát, ami viszont az idős ember számára nagyon fontos. Aki korábban is hódolt ennek a szenvedélyének, az természetesen folytassa, de aki nem, az válasszon olyan foglalatosságot, melyben igazán örömét leli, melyben kombinálni tudja a szellem és a test megterhelését. A halálfélelem nem szükségszerű kísérője az öregkornak. Az idős emberek előbb-utóbb megbarátkoznak az elmúlás gondolatával. Különösen nyugodtak, ha családjuknak több nemzedékét látják békésen, boldogan élni. Remélik, hogy örökségükkel jól fognak bánni. A haláltól azért sem kell félni, mert a tapasztalat szerint az emberek legtöbbször minden fájdalom és félelem nélkül távoznak az élők sorából. A halálküzdelem, amit a regényírók gyakran oly nagy pátosszal írnak le, csak saját fantáziájukban létezik. Mihelyt valaki megbarátkozik, megbékél az elmúlás gondolatával, szert tesz a kiegyensúlyozott békés öregkor egyik leghatásosabb orvosságára. Az öregkornak is megvan a maga varázsa. Csak fel kell fedezni és mindig a pozitívumba kell kapaszkodni, a szépet és a jót kell látni. Aki erre képes, az szinte élvezi őszségét, sutaságát, másokra utaltságát. Olyan, akár az elkényeztetett gyerek - szívesen visszaél mások figyelmességével, mert úgy véli, neki az dukál. Ezzel a magatartással tulajdonképpen alkot: másokat aktivitásra kényszerít. És ez jó. Minden öreg éljen ezzel a lehetőséggel. Az oldal anyagát szerkesztette: OZORAI KATALIN Fényképek: Méry Gábor (2), Prikier László