Új Szó, 1993. április (46. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-01 / 76. szám, csütörtök

5 KULTÚRA 1993. ÁPRILIS 1. ANKÉT HOGYAN TOVÁBB, CSEMADOK? Programtervezetünkből azt emeltük ki, hogy a Csemadok nyitott, szabad társadalmi, kulturális érdekképviseleti szervezet, amely tekintet nélkül pártállásra, vallásra, szociális helyzetre: tömöríti mindazokat, akik a demokrácia és humánum talaján támogatják a magyarság jogegyenlőségét, kulturális-szellemi életének szuverén, szabad fejlesztését. Azt alulról építkezést és kezdeményezést hangoztattuk a legutolsó országos közgyűlésünk után. Nem vártunk persze arra, hogy majd az alulról - az alapszervezetek tagságától - özönlő ötletekből kiválasztjuk a legjobbakat, és azok alapján indítjuk tevékenységünket, hanem arra kezdtünk építeni, ami értékes, régiónkra jellemző, aminek gyökerei vannak az itt élő nép kultúrájában, vagyis a hagyományőrző csoportok tevékenységére. Rövid idő alatt nemcsak hogy újraélesztettük hagyományőrző csoportjainkat, hanem azok új összeállításokat is készítettek, sőt új csoportosulások alakultak, gyakran egy alapszervezeten belül. A mi feladatunk az lett, hogy a népművészeti csoportok számára fellépési lehetőségekről gondoskodjunk, akárhonnan is, de erre pénzt teremtsünk elő számukra. A polgármesterek, ha értelmét látják, nem zárkóztak el rendezvényeink támogatásától. Törekedtünk arra, hogy olyan helységekben is legyenek kulturális események, ahol a Csemadok alapszervezete még nem rendezte sorait. A rendezvények színvonala, a jó szervezés alapkövetelménye lett a további eredményes tevékenységnek. A következő fontos lépés a hagyományőrző gyermekcsoportok szervezése, támogatása volt. Ezt szintén siker koronázta; majdnem minden iskolában akadt egy pedagógus, aki vállalta a munkát. Az iskolaszék egyes alkalmazottai révén nemegyszer megüzente, nem kívánja, hogy a Csemadok rendezvényeket szervezzen az alapiskolák számára, beavatkozik ezzel az iskola életébe. Sajnos, sokan nem akarják megérteni, hogy a mi helyzetünkben a Csemadoknak nincs jövője magyar iskola nélkül, de a magyar iskolának sem lehet esélye, ha nem lesznek rendezvények, ahol a szülő látja szerepelni saját gyermekét, aki anyanyelvét ápolja azzal, hogy szaval vagy népdalt énekel. Azok az alapszervezetek, ahol megtörtént a szemléletváltás vagy megfiatalodott a vezetőség, és a saját elképzeléseiket váltják valóra, támaszt jelentenek területi titkárságunknak, újjászervezik a tagságot, saját rendezvényeik vannak. Van olyan alapszervezetünk, ahol a magyar nemzetiségű lakosság 50 százalékát be tudják szervezni a Csemadokba, de olyanok is, akik még a tagdíjakat sem képesek tisztességesen rendezni. Vannak alapszervezeteink, melyek a politikai mozgalmakkal egyetértésben, egymást segítve dolgoznak, és vannak olyanok, amelyek a politikai mozgalmak helyi viszályai miatt nem tevékenykednek. A Csemadok koordináló szerepe járásunkban a magyar kultúra szervezésében elkerülhetetlen. Jó a kapcsolatunk a helyi kulturális központokkal, a zoboraljai régiót szervező polgármestereknek igyekszünk támaszaivá válni, miközben mi is számíthatunk anyagi támogatásukra nehéz gazdasági helyzetük ellenére. Vitathatatlan, a Csemadok legfontosabb feladata, hogy a magyar lakosságnak magyar kultúrát közvetítsen, és ehhez megtalálja a megfelelő utat, így lassítva az asszimilációt, mely, tudjuk, semilyennyelvűséghez, semilyenkultúrához vezet. Mivel járásunk a legészakabbra fekvő járás, ahol még „ma is élnek magyarok", a kulturális értékek megmentésén fáradozunk, és ezt hírül akarjuk adni a világnak. Egyedül csak a Csemadok képes arra - mert egyedül neki van kiépített, működő hálózata -, hogy a Zoboralja magyar kulturális értékeit megmentse, kultúráját tovább ápolja. Ehhez meg kell találni a megfelelően képzett embereket, menedzsereket, akik a kitűzött feladatokat valóra is váltják. MAGA FERENC, a Csemadok Nyitrai Területi Választmányának titkára MAGYARORSZÁG CÍMERE A NÉPHAGYOMÁNYBAN Ezzel a címmel nyílt nemrégiben kiállítás a pozsonyi Magyar Kulturális Központban (április 12-ig tekinthető meg). A Budapesti Néprajzi Múzeum gyűjteményéből származó válogatás alighanem zavarbaejtően hat a látogatóra. Hisz ritkaságszámba menő jelenség, hogy a kiállítási tárgyakon egységbe olvadjon össze az állami címer méltósága a népművészeti alkotások bensőségességével. Az okok az 1848/49-es szabadságharc leverése utáni sajátos magyarországi körülményekben gyökereznek. Az önkényuralom időszakában, amikor betiltották az ország függetlenségére emlékeztető jelképeket, a korona nélküli Kossuth-címer használatát, a népi díszítőművészet lett a köztársaságot szimbolizáló címerhagyomány éltetője. Népi ellenállás és öntudat jutott ebben kifejezésre azok részéről, akik az 55 000 hősi halott nagy részét adták, a Kossuth nevével összeforrott a jobbágyokat kötelékeiktől megszabadító hazáért. Néprajzi gyűjtés tanúskodik arról, hogy Nógrádban a nők olyan fekete ruhát viseltek, amelyben apró piros vonalkák jelezték a Kossuth-gyászt. Másutt a Kossuthbankó keresztdíszéből vett minták hímzésébe szőtték az anyák fájdalmukat és reménységüket. A felszabadult parasztok, ahol csak tudták, segítették a bujdosókat, hogy nádasokban rejtőzve vagy a városi sokadalomban elvegyülve találjanak menedéket. A kiállításon szereplő népi díszítőművészet tárgyainak túlnyomó többsége azonban már a 19. század utolsó harmadából származik. Ekkor már a hatóságok számára sem okozott gondot a magyar - koronás - címer használata. S a cimerképes díszítmények, a kiállítás tanúsága szerint valóban áthatották az akkori népélet szinte minden területét. Megtalálhatók a cifra szűrök gazdag hímzésű gallérjain és csatjain, ruhadarabokon, cseréptálakon, pálinkás butellákon, céhkancsókon, faragott bútorokon, pásztorok fa és szarufaragványain, borotvatokokon és rühzsírtartókon, de szerelmi ajándékokon, törülközőkön, mosósulykokon, mángorlókon, guzsalyokon és még számtalan használati tárgyon. Igaz, ezt az időszakot a néprajztudomány a magyar népművészet fénykorának tartja. De ne feledjük, hol volt már ekkor a forradalmi és ellenállási összetartástudat, az az időszak, amikor Batthyány Lajos mint tiszteletbeli népfi képes volt bakonyi kanászgúnyát ölteni, s • kondorszőrű, fekete gubában, pörge kalapban, lóháton poroszkált végig Pesten, más urak meg sípújjas somogyi patyolatingben parádéztak. Ezért is a néprajzhoz szorosan kapcsolódó társadalomtörténeti és szociológiai szemléletre van szükség, mely felvillantja e népművészeti kivirágzás tágabb összefüggéseit. Az érv ugyanis elsősorban esztétikai szempontú, a díszítés gazdagsága, színessége jelent időbeli megkülönböztetőjegyet. Ekkor indul meg a díszítmények zsúfolása, mely a korábban szabadon hagyott felületeket is eluralja. S már itt is tetten érhető a kifejezetten történelmi tényezők szerepe. Végső soron termelési-technikai okokra, a drágább alapanyagok megjelenésére vezethető vissza az akkori díszítőművészet alkotásmódjának tökéletesítése. De a népművészet említett virágkorának olyan meghatározó összetevője is van, melyet a paraszti műveltség egyik kutatója, a „parasztosodás" kifejezéssel jellemzett. Találgatásokra okot adó nyelvi fordulat, melyhez óhatatlanul a paraszttá válás társadalomszerkezeti képzete társul! Pedig a benne rejlő tényleges nyelvi lelemény eredendően kultúrtörténeti folyamatot jelez. Azt a sajátos magyarországi helyzetet tükrözi, amikor a paraszti polgárosodás útja a 19. század utolsó harmadában erősen beszűkült. A jobbágyfelszabadítás ugyan jogilag polgárrá emelte a parasztságot, a tényleges polgárosodáshoz azonban hiányzott a kellő A címerképes díszítmények áthatották a népélet szinte minden területét (Prikier László felvétele) tőkefelhalmozás. Megmaradtak a nagybirtokok, s a felszabadult parasztok több mint felét a kis parcellákon és a ház körüli belsőségen tengődő zsellérek tették ki. Egyszerre jelentkeztek és egymás mellett hatottak a korszakváltás anyagi és szellemi kihívással, valamint a régimódi paraszti lét értékrendjének szokásszerű, visszahúzó archaikus elemei. S ebben a felemás, ellentmondásos helyzetben bontakozott ki a „parasztosodás", mint olyan törekvés, mely a hagyományos paraszti formakincset továbbfejlesztve igyekezett a polgári igények csábításának eleget tenni. A népművészet eszköztára vált pótszerré a polgári ízlésről valló kellékek egyre erősödő vonzerejével szemben. íme, kissé árnyaltabb az a kép, amely a népi díszítőművészet térhódítása mögött munkált. De vajon mit jelenthetett a díszítőelemek között az immár szabadon használható koronás magyarországi állami címer? A hazafiságot, a nemzeti érzület kifejezésre juttatását, az 1848/49-es szabadságharc emlékének őrzését? Nyilván ezt is. De azért jó lenne látni a tárgyi világhoz ragaszkodó akkori embert. Vajon ki lehetett például az állami címerrel díszített, Komáromból származó kiállított nyereg tulajdonosa? A szegénységben megrekedt, vagy a gazdagodás útján elindult paraszt? Vajon mit érzett a paraszti lét bomlását megélő, a 48-as eszmékben is csalódó paraszti nemzedék? Mit jelenthetett a 19. század utolsó harmadában a földtulajdonlásban és adásvételben szinte már kicserélődött generáció számára 1848 hagyománya? Egyfajta nosztalgiát? Vagy pedig a századvég nemzeti túlfűtöttségével szembeni lojalitást? Megannyi kérdőjel a kiállítási tárgyakat szemlélő látogató számára. Persze, egyéb mozzanatok is okot adnak az elmélkedésre. Nem ismeretlen a formák kiüresedése és a tartalmak megkopása. Érdekes képzettársításokat indíthat el egy hódmezővásárhelyi tintatartó. Önkéntelenül is felidéződik Szomjas György 1978-ban bemutatott Rosszemberek című filmjének egyik jelenete. A cselekmény ugyanis időben behatárolt, a kiegyezés előtt játszódik, jelrendszerében viszont már korszakhatárokon át szabadon közlekedik. A betyárvilág felszámolásáról szól, amikor már nincs paraszti támogatás és oltalom, s a betyárok ölnek-gyilkolnak mindenkit, aki az útjukba kerül. De felszámolni csak akkor lehetne őket, ha bezárnák a pusztai kocsmákat. Az arisztokrata nagybirtokos a tőkés haszonszerzés közepette viszont arról hallani sem akar. S közben betekintést nyerünk a hatósági közegek életébe. A szolgalelkű írnok titokban a kalamárisból iszogatja a pálinkát, miközben, csak úgy magában, szokásból élteti Kossuth Lajost. Ugyancsak elgondolkoztató, hogy miről is tanúskodik valójában az 1861-ből származó tótkomlósi falitékán a „Bože požehnaj našu vlasť" (Isten áldd meg hazánkat) felirat. A felszínes újságírói megközelítés könnyen megelégedhet azzal, hogy ez bizonyíték, igazolja: a magyarok közé ékelődött alföldi szlovákság békésen megfért környezetével. A falitéka azonban 1861-ből való. A címer is ekkor még a császári sasok szorításába került. A szlovákság a felföldön még csak az első lépéseket tette a nemzeti lét területi körülhatárolására, az úgynevezett Okolie megfogalmazásra. A szórványnemzetiséggé váló alföldi szlovák közösségekre meghatározó befolyást gyakorolt a magyar polgárosodás és a táji kötődéssel összefonódó magyarországi állami hovatartozás. Olyan körülmény ez, melynek hatása ma is érződik a magyarországi szlovákok etnikai megalapozottságú azonosságtudatában. Végső soron, a kiállítás talán szándékoktól függetlenül is nem várt közéleti hatóerővel telítődik. Most, amikor ismét felélednek a magyar népiesség értelmezése körüli viták, elmosódni látszanak a határok népies hagyományok és újkeletű populizmus között, a népművészeti emlékek akarva-akaratlan arra figyelmeztetnek, hogy a magyar paraszti hagyomány és romantika jól megfért az egyoldalú idealizálás elutasításával. KISS JÓZSEF ML LEGYEN A NEVED, CSEMADOK? (Folytatás az 1. oldalról) ezt, aki két ízben is beadott javaslatot egy országos kulturális szervezet megalakítására, de mindkét alkalommal visszaadták a hatóságok, azzal az indoklással, hogy politikai tevékenységet is ki akar fejteni. A tulajdonképpeni Szemkét aztán Szikíay Ferenc alapozta meg, aki a két magyar ellenzéki párt kultúrreferense volt. A mintát a csehszlovákiai német kisebbség szervezetének alapszabályzatából merítette, mondhatni, azt fordította le A csehszlovák egyesületi jognak volt egy előnye: ha egy egyesület benyújtotta alapszabályát, megalakulási kérelmét, s jóváhagyták, akár másnap megkezdhette működését, így fordulhatott elő, hogy bár a szervezetet csak 1928-ban jegyezték be, már huszonötben tevékenykedett. Mégpedig példamutató aktivitással, imponáló szervezettséggel, jól szervezett munkával. Komáromban volt a központja, de behálózta egész Szlovákiát. Elsó elnöke az említett Alapy volt, majd őt Szombathy Viktor, az író követte. Az egyesület hat körzetre oszlott: Komárom, Galánta, Nyitra, Léva, Rozsnyó és Kassa. Ami talán a legfigyelemreméltóbb, hogy a körzetek élén jeles írók, alkotó emberek, közéleti személyiségek álltak, mint például Rozsnyón Tichy Kálmán, Léván Darkó István, vagy említsük meg Varga Imrét, aki jeles demográfus és statisztikus volt. A körzetek színvonalas tevékenységet folytattak, törődtek a színjátszással, rendezőkkel látták el az egyes csoportokat, előadásokat szerveztek, elsősorban nemzeti, történelmi, nevelói célzattal. De gondoltak a falusi lakosságra is, amelynek hasznos tudnivalókról tartottak előadásokat, mint például a földmérés, kamatszámítás, vagy akár nyomtatványok és űrlapok értelmezése, kitöltése (pedig akkor még kétnyelvűek voltak). Érsekújváron pedig, mondhatni, szabadegyetem-szerű előadásai voltak az egyesületnek. Vagy említsük meg Lévát, ahol az 1834-ben alapított Kaszinóban olyan színvonalas előadásokat tartottak, hogy ma is megirigyelhetnénk őket. Jócsík Lajos, Varga Imre, Duka Zólyomi Norbert, Kramer Jenő és mások adtak elő, s az előadásaik könyvben történt kiadása (Kisebbségi problémák) ma is nagyon jó forrásmunka a szlovákiai magyarság kultúrtörténeti kutatásában A legfontosabb azonban mégis az volt, hogy a Szemke felülemelkedett az ellenzéki magyar pártok olykor negativista ténykedésén! - Miben nyilvánult ez meg? - A csehszlovák állam már 1919ben megszerkesztett egy népművelési törvényt (67. sz. törvény). Ennek alapján alakultak meg a járási közművelődési egyesületek, a falvakban pedig a helyi bizottságok. Ezek fő feladata volt az államra jellemző demokrácia népszerűsítése, a lakosságnak a törvényekkel való megismertetése és egyebek. Az ellenzéki pártok, a Magyar Nemzeti Párt és az Országos Keresztényszocialista Párt ezeket támadták. Részben ez eredményezte, hogy a törvény alapján a szlovákiai magyarságnak akár 41 közművelődési egyesülete is lehetett volna, s 1926-ban mindössze egy volt. Ugyanekkor a szudétanémeteknek 127! Korabeli számítások szerint a szlovákiai magyarság 15 millió koronát veszített a szervezés hiánya miatt. Ugyanis ezek a járási közművelődési egyesületek javasolhattak segélyt a kulturális egyesületeknek, sót, rendezvényeik részére adókedvezményt tudtak biztosítani! Mi minden maradt kihasználatlanul! - A Szlovák Államban hogyan alakult a Szemke sorsa? - Akkor is működött, pedig a Szlovák Államban alig 60-70 ezer fős magyarság maradt, főként Pozsonyban és környékén, valamint Nyitra környékén. Már 1938-ban, a szlovák autonómia megszerzésekor felújították az egyesületet, amit ugyan betiltottak a reciprocitás elve alapján, de 1940-tól újra működhetett, és továbbra is nagy aktivitással. Summa summárum: úgy gondolom, a Csemadok nyugodtan felvállalhatná a Szemkét, akár nevében is. KÖVESDI KÁROLY A Csemadok közelgő országos közgyűlésének alkalmából a szövetség területi választmányainak titkáraihoz (némely esetben elnökeihez) fordultunk, válaszolnának arra a kérdésre, milyen tapasztalatokat szereztek a legutóbbi közgyűlés óta eltelt időszakban, valamint hogy miben és miként látják a Csemadok lehetséges szerepét, feladatát a jövőben. Az alábbiakban folytatjuk tapasztalataik, nézeteik közreadását. HAGYOMÁNYŐRZÉS - MAGYARSÁGŐRZÉS