Új Szó, 1993. április (46. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-27 / 97. szám, kedd

RIPOR

T BOSZNIA SZÍVÉBŐL JÖTTEK 5 március 19-e, péntek, délelőtt 10 óra volt, mikor Oravec Ilona 11 éves fiával, Olivérrel és férjével, Szelim Dzsaficcsal együtt bekopogtatott nővére lakásán. Hét napig tartó kimerítő út után érkeztek meg a dél-szlovákiai kisvárosba. Egyenesen Bosznia szívéből jöttek. FALU A DOMBOK KÖZÖTT Kralupi mintegy 6000 lakosú, többségében bosnyákok lakta település 30 kilométerre Szarajevótól. Mesés környezetben, dombok határolta völgykatlanban fekszik. A dombok a községet több kisebb falucskára osztjáR. Az egyiket Dvornak hívják. Itt állt Oravec Ilona háza... Ilona és Szelim Líbiában ismerkedtek meg, mindketten ott dolgoztak, Ilona egészségügyi nővérként, Szelim építőmunkásként. Fiuk, Olivér már négyéves volt, mikor letelepedtek abban a kis boszniai faluban, ahonnan Szelim származott. Farmot vettek, házat építettek, munkát is találtak - Ilona a bőrfeldolgozó üzemben, Szelim építkezésen - egyszóval rendeződött az életük. A farmon (bérkiegészítésképpen) csirkéket keltettek, s éppen azt tervezgették, hogy ezer darabra emelik az állományt, amikor kitört a háború. - Az egész olyan váratlan, olyan érthetetlen volt - emlékszik vissza nehéz szívvel a fiatalasszony. - A faluban mindössze hat szerb család élt. Soha azelőtt semmi problémájuk nem volt a bosnyákokkal. A múlt év áprilisában azonban mintha egyszeriben ,,megvesztek" volna. Fogták magukat és felköltöztek a környező dombokra, a betonbunkerekbe, ahová a csetnikekkel együtt beásták magukat. Évekkel ezelőtt készülhettek, mert a bunkereket a fű már teljesen benőtte. Csak egy rés volt rajtuk, onnan lőtték golyószóróval a völgyet, a falut. Persze, a szerbek közül sem mindenki csatlakozott a csetnikekhez. Akik lojálisak voltak, azok maradtak és együtt harcoltak a bosnyákokkal, fegyvert fogtak az övéik ellen, mert úgy érezték, igazságtalan, amit ezzel az ártatlan néppel művelnek. A csetnikek teljesen körülzárták Kralupit, mindenáron el akarták foglalni, Szarajevó felé ugyanis arra vezetett a legrövidebb út (a falu a várostól légvonalban mindössze 7 km-re van). Napról napra több száz és ezer lövedék, gránát csapódott be a völgybe. A sebesültek, a halottak száma egyre nőtt. Ilona számára nem volt kétséges, mit kell tennie. A férje önkéntesként harcra jelentkezett, ő a sebesülteket látta el. ÉLET AZ OSTROMGYÜRÜN BELÜL - Jártam bunkerból bunkerbe, bekötöztem a bosnyákok, a szerbek, a horvátok sebeit egyaránt. Féltem, hogyne féltem volna, de sajnáltam ezeket a szerencsétleneket és segíteni akartam rajtuk. Nyolc hónapon keresztül látogatta az óvóhelyeket, az állásokat. Reggel felkelt, megetette az állatokat, fogta az egészségügyi táskáját és ment. Délben hazajött, ebédet készített a fiának, aki napközben egyedül maradt otthon, aztán ha volt egy kis szabad ideje, tanult és játszott vele. Aztán újra elindult a sebesültek után. - Szerencsém volt, hogy nem történt semmi bajom, a férjemnek, és a fiamnak se. Mert hányan voltak, akik éppen csak kitették a lábukat a házból, és a becsapódó gránát szilánkja megölte őket. A szerbek nem voltak messze. Az udvaron állva lehetett hallani, ahogy az egyik bunkerból átkiabáltak a másikba. Számban és felszerelésben egyaránt erősebbek voltak. Nekünk, mikor a harc elkezdődött, mindössze 10 puskánk volt. Ha ezt a szerbek akkor tudják, elsöpörnek bennünket. A harcok kezdetén sokan elmenekültek a faluból. Ilonáék ilyesmire nem gondoltak. A fiatalasszony három hónapon keresztül egyedüli nőként maradt, ő gondozta a sajátjuk mellett a szomszédok háziállatait is. Aztán, ahogy szükült a kör a falu körül, úgy tértek vissza a többiek. Akik még életben maradtak. S jöttek velük mások is, akik az előrenyomuló szerbek elől menekültek. Végül nem volt hová menni... - Tele volt a házunk menekültekkel, még szerencse, hogy élelemmel el voltam látva, és tudtam miből főzni. Elhasználtam a saját tartalékunkat, a gyárból, a hadseregtől, az UNPROFOR-tól kapott élelmiszercsomagokat. A faluban egyébként nem volt élelem. A legközelebbi települést csak 50 km-es kerülő úton lehetett megközelíteni, mert a csetnikek minden más útvonalat ellenőriztek. Ilyen körülmények között életveszélyes volt az élelem beszerzése. Ilona asszony a nyolc hónap alatt sok megpróbáltatáson ment át, mégis szerencsésnek mondja magát, mert a háború igazi borzalmait ó is csak mások elbeszéléseiből ismeri. Ám ezek az elbeszélések félelemmel és borzalommal teliek. -A Kelet-Boszniából érkezettek mesélték, hogyan erőszakolták meg a szerbek a nőket, hogyan mészárolták le az öregeket, az asszonyokat, a gyerekeket. A gyűrű miatt levágták az ember ujját, a fülbevaló miatt a fülét, Hyen egyszerűen,, gyűjtötték be" a zsákmányt. Az egyik férfi mesélte, hogy a falujukban a szerb öregasszonyok sorba állították a bosnyák férfiakat és egymás után vágták le a nemi szervüket. A mesélő ezt látva futásnak eredt, inkább vállalta, hogy lelövik. Végül életben maradt. Az a férfi tele volt gyűlölettel, bosszút akart állni mindenért, mindenkin. MENEKÜLÉS A POKOLBÓL Kralupi csaknem egy évig ellenállt a szerb csetnikek meg-megújuló támadásainak. A falut védők már teljesen kimerültek, fegyverük kevés volt, a nehézfegyverekről már nem is beszélve. Március elején a bombázások egyre gyakoribbak lettek, 9-én pedig a szerb gyalogság is támadásba lendült. - Tudjuk jól: ahová beteszik a lábukat, ott élő ember nem marad. Tizenharmadikán kaptuk a hírt, hogy a sógor elesett. Felesége a két gyerekkel hozzánk költözött. Az egész éjszakát átvirrasztottuk. Reggel kilenckor bombatalálat érte a házunkat. Nem gondolkodtunk tovább, összekaptuk a legszükségesebbet, néhány takarót, hálózsákot, pár kris1993. ÁPRILIS 27. tálypoharat, hogy legyen mit eladnunk, ha megszorulunk és 140 márkányi készpénzünkkel elindultunk. Máig sem tudom, hogyan jutottunk ki a faluból. Körülöttünk robbantak a gránátok, süvítettek a lövedékek. Az út teli volt menekülőkkel. A 12 km-es utat hét óra alatt tettük meg. A sógornőmet a férjem unokatestvérénél hagytuk, mi pedig tovább mentünk. Nem volt kétséges, hogy ide kell jönnünk, mert csak itt lehetünk biztonságban. Nekem itt a családom, testvéreim, rokonaim, ismerőseim - miért is mentünk volna máshová? Hét nap és hét éjjel tartott az út. Először a horvát határon akadtunk el, mert meg kellett fizetni az útadót, de akkorra már alig maradt pénzünk. Eladtam a kristályokat, hogy benzint tudjunk vásárolni. Az igazi nehézség azonban a magyar határon várt ránk. A férjemet nem akarták átengedni, mivel nem volt beutazási vízuma. Tőlem, mivel csehszlovák útlevelem volt, nem kérték. Vissza kellett fordulnunk Zágrábba, de már este 10 óra volt és a csehszlovák nagykövetséget zárva találtuk. Meg kellett vámunk a reggelt. Az éjszakát a kocsiban töltöttük. Másnap a nagykövetségen kiállítottak egy igazolást, amire a férjemet átengedték a határon. A csehszlovák-magyar határon már minden probléma nélkül átjutottunk. Március 19-én Oravec Ilona agyonhajszolt és meggyötört családjával végre megpihenhetett. Úgy érezte: hazaérkezett. A szülővárosába, az övéi közé. Remélve: új életet kezdhet, melynek ismét lesz tartalma, értelme. Mert annak ott már nem volt. öt hét elteltével mégis csalódottan számol be az elmúlt napok tapasztalatairól. - Az ismerősök megszólítanak, kérdezősködnek, kíváncsiskodnak, de ha a segítségüket kérem, hátat fordítanak. Tudom, itt sem könnyű az élet. Bosznia-Szarajevó-KralupiDvor. Oravec Ilona a térképen keresi a falut, ahol valaha az otthona állt (vajon mi marad belőle?), s ahová már csak turistaként tér majd vissza. S. FORGON SZILVIA - Hova is menekülhetnék? - egy falat kenyeret keresve morfondirozik a szarajevói nénike. (Illusztrációs felvétel) Mielőtt a bösi vízlépcső rátelepedett volna, Bodak csendes kis falu volt a Duna mellett, lakosainak jórészt a folyó és környéke nyújtott megélhetést. Sokáig ennek egyik forrása volt a mellékágak között hosszú sávban elterülő, mintegy ötszáz hektáros közbirtokosi tulajdon, melynek nagy részét erdő tette ki, de volt benne legelő és nádas is. Ezt a tulajdonosok közösen művelték, a hasznot pedig elosztották egymás között. Az osztoszkodás „félhelyek" szerint történt, egy-egy ilyen rész a haszon (pénz, fa, széna stb.) százhúszad részét képezte. Néha a félhelyek tovább osztódtak, ezeket fertályoknak hívták. A tulajdonrészek, persze, öröklődtek, adták-vették őket, így az államosítás idején, amikor a bodakiakat is megfosztották vagyonuktól, a közbirtokossági közösségnek hatvan tagja volt. inkább a Dunajles magánvállalkozás mellett döntöttek. Ennek tulajdonosával, Botansky András erdőmérnökkel Dunaszerdahelyen találkoztunk. Ö tapasztalt erdész, 28 évet húzott le a szakmában, ebből kilencet a dunaszerdahelyi erdészeti üzem gazdaságiigazgató-helyetteseként, majd végül a saját lábára állt. A bodaki és a szomszédos sülyi közbirtokossági erdőket szolgáltatás formájában vállalta, BODAKON ÚJRA KEZDHETIK AZ ERDŐ - SZOLID ÜZLET visszaadásáról szóló törvény hatályba lépése óta az előbb említett letiltásig kitermelt fa értékét is. Jaroslav Václav erdőmérnök, az illetékes tótmegyeri erdészeti üzem igazgatóhelyettese érdeklődésünkre az erdőgazdasági terv teljesítésével indokolta a két és fél hektár kivágását, és teljes mértékben elismerte a bodakiak jogát a költségeik leszámolása után fennmaradt összegre. Fizetni azonban a körzetükbe tartozó egyik ilyen közbirtokosi társaságnak sem tudnak, mert ők is hiába várnak arra, hogy a megrendelőik, vagyis a papírgyárak, fafeldolgozó üzemek kiegyenlítsék számláikat. Igy tehát a közbirtokosságok újraéledésük kezdetén azonnal szembesültek a szlovák gazdaság rákfenéjével, a sorbanállással, a körbetartozással. A terület többi részének használói közül a folyóágak partjait kezelő Dunai Vízügyi Hivatallal gond nélkül megegyeztek. Nem tudtak viszont egyelőre zöld ágra vergődni a legelőkön gazdálkodó felbári szövetkezettel. Tavaly decemberben már küldtünk nekik egy levelet, de mindmáig nem kaptunk rá választ - mondja Soós Mária. Ezt a tényt Korpics József, a szövetkezet igazgatója sem tagadta, viszont hozzátette, azért nem léptek az ügyben, mert a bodakiak nem támasztották alá pontos adatokkal igényüket. Biztosított bennünket, hogy nem zárkóznak el a legelők átadásától, de ehhez az illető parcellák pontos megjelölését kérik. A legfontosabb, persze, az erdő, amely az idei szezontól a bodaki közösség kezelésében van. Ez felelősség is, hiszen ezentúl őket kötelezi a törvény az erdő ápolására, megújítására és az adók fizetésére. Az ehhez kapcsolódó munkákat az erdészeti vállalat továbbra is hajlandó lett volna elvégezni, de ők ami azt jelenti, hogy az egyes erdőrészekre szerződést kötnek, amely az ültetéstől kezdve egészen a kivágásig felöleli az egész ciklust. A kitermelendő faanyag értékéből levonják az önköltséget, a nyereséget és az erdő felújításához szükséges összeget, a maradék pedig az erdő tulajdonosát illeti. Ez pedig nem kevés, hiszen míg az állami erdőgazdaság ajánlata szerint ez az összeg köbméterenként 200-230 korona lett volna, Botansky András ... a vállalkozók még valahogyan nem fedezték fel az erdőgazdálkodásban kínálkozó lehetőségeket (Méry Gábor illusztrációs felvétele) ennek csaknem a háromszorosát tudja fizetni. Szerinte mindezt a kisebb rezsiköltségei teszik lehetővé. A Duna menti erdők ugyanis országos viszonylatban is mindig rendkívül jövedelmezőnek számítottak. Míg másutt, még a legjobb fenyőtermó területeken is 100 évente válnak kivágásra éretté a fák, itt ez a ciklus 25-30 év. Ennek köszönhetően az állami erdészeti vállalat az egyéb üzemeinél tapasztalt veszteségeket többek közt az itt képződő nyereséggel egyenlítette ki. Ennek most - legalábbis a közbirtokossági erdők esetében - vége, a nyereség helyben marad, hasonlóképpen az ehhez kötődő adók, így a folyó menti falvak is többletbevételhez jutnak. Botansky András szerint Nyugat-Európában már régen természetes, hogy az állami erdészetek az erdei munkákat pályázati rendszerben vállalkozókra bízzák, és a költségvetésből csak azokat fizetik, akik a szakmai felügyeletet végzik. Az utóbbi időben ez már Magyarországon és Csehországban is elterjedt, csak valahogy nálunk maradtunk meg a régi, gazdaságtalan megoldásnál. Ez, persze, nem jelenti azt, hogy az erdőgazdaságban nincsenek vállalkozói lehetőségek. Sőt, a Dunajles tapasztalatai szerint a konkurencia még nagyon gyenge lábakon áll. Munka pedig lenne bőven, őket még Árvába is hívják dolgozni. Sajnos, a vállalkozók még valahogyan nem fedezték fel az erdőgazdálkodásban kínálkozó lehetőségeket. Tájékoztató jelleggel rákérdeztünk ennek anyagi vonzataira, és Botansky András egy életképes erdőgazdasági vállalkozás beindításának költségeit ötmillió koronára becsülte. Ezt, persze, csökkenteni is lehet, mondjuk úgy, hogy öreg gépekkel kezdenek és menet közben újítják fel gépparkjukat. Másrészt viszont a megrendelőknek - például a közbirtokosi közösségeknek - azt tanácsolja, senkivel se egyezzenek meg csak a fa kitermelésében, mivel így hamarosan a saját bőrükön tapasztalják, mit is jelent, ha az ültetés és a gondozás a nyakukba szakad. Bodakon tehát a közbirtokosi közösség tagjainak sikerült felvenniük azt a fonalat, amelyet negyvenöt évvel ezelőtt erőszakkal kitéptek a kezükből. Abban viszont már ők is csak reménykedhetnek, hogy a tőlük teljesen függetlenül cselekvő külvilági nagypolitika is eljut arra a szintre, hogy homályos céljai érdekében a Duna kiszárításával nem teszik tönkre igyekezetüket, és az erdő néhány év múlva nem válik kiszáradt facsonkok temetőjévé. TUBA LAJOS Mindezt Soós Máriától tudtuk meg, aki nyugdíjasként hozzálátott a régi közösség újraszervezéséhez. Ebből a szempontból a bodakiaknak szerencséjük volt, hiszen annak idején apósa, Soós Gyula volt a közösség utolsó elnöke, és a padláson egy faládában megmaradt az összes, idevonatkozó irat. - 1991 őszén az Új Szóban olvastuk, hogy kijött a 229-es törvény, amelynek értelmében szeptember 30-ig be kell nyújtani a jogigényt a közbirtokossági erdőkre. A szintén a falunkban élő Ágh Magdolnával azonnal hozzáláttunk a szükséges iratok elkészítéséhez, három nap alatt összeállítottuk a névsort, és benyújtottuk az igénylést a dunaszerdahelyi erdészetre, a felbári szövetkezetbe és a vízügyi igazgatóságra. Azóta intézzük a dolgokat, de még mindig nem bírtunk zöld ágra vergődni - mondja és megmutatja a jelenleg irodaként szolgáló alagsori kiskonyhában sorakozó iratkötegeket. A területet használó szervezetek különbözőképpen reagáltak. Az erdők a NyugatSzlovákiai Állami Erdészethez tartoztak, amellyel, persze, elsőként vették fel a kapcsolatot, de az ügyintézés olyannyira vontatottan haladt, hogy csak az idén tavasszal sikerült kézzelfogható eredményt elérni. Eszerint ugyanaz az állami vállalat még mindig csak az év végére ígéri a tulajdonlással kapcsolatos összes formalitás lezárását, viszont tavasztól átadta a terület használati jogát, így az idén végre a bodakiak gazdálkodhatnak vele. Úgy tűnik azonban, hogy az állami erdészettel továbbra is kapcsolatban maradnak, mivel bár a törvénynek megfelelően már tavaly márciusban megtiltották neki a további fakitermelést, mégis sor került 2,5 hektár terület tarvágására. Az erdészet ezt nem is tagadja, sőt jegyzőkönyvben kötelezte magát az ezután járó kétszázezer korona kifizetésére - csak éppen a pénz nem és nem akar megérkezni a bodaki közbirtokosság számlájára. Márpedig Soós Mária szerint a sok kiadás mellett bizony nagy szükségük lenne bevételre is. Az erdészetnek ezenkívül meg kellene térítenie a közbirtokossági erdők