Új Szó, 1993. április (46. évfolyam, 76-100. szám)
1993-04-02 / 77. szám, péntek
1993. ÁPRILIS 2. mwmmf fjt SjE&Í PUBLICISZTIKA 6 HÍDÉPÍTŐK KERESTETNEK Újgúg mindössze hat kilométerre fekszik Érsekújvártól, Gúta felé. Az ott lakó tíz családnak, gerekeknek, felnőtteknek mégis napi ötven kilométert kell megtenniük oda-vissza, ha Újvárba mennek, vagyis 38 kilométerrel többet. Ez a napi 38 kilométer késztette az ottlakőkat, hogy beadvánnyal forduljanak a járási hivatal közlekedési osztályához; oldja meg problémájukat, s valahogyan az is hazajusson, akinek az éjszakai órákban jár le a munkaideje. Kérték a hivatalt, pontonhíddal enyhítsen gondjaikon, de ezt elutasították — a költségek miatt. Mindez a Nyitra-híd miatt van. Lezárták, és a forgalmat Érsekújvár ós Gúta között Andódon, Szimőn át terelik... Nemcsak az újgúgiakat érinti a hfdjavľtás. A kamocsaiak és gútaiak utazása is meghosszabbodott — s főleg megdrágult, öt koronával. Az újgúgiakat pillanatnyilag a Palárikovói Állami Gazdaság traktora szállítja be Érsekújvárba, lévén a három egyemeletes lakóház a gazdaság tulajdona. — Hatkor viszi a traktor a munkásokat, aztán fordul, és a gyerekeket viszi iskolába, délután pedig megy értük. Szőke Pál, aki hord bennünket, pontosan feljegyzi, mikor kit visz, mert az útiköltséget a férjünk fizetéséből fogja levonni az állami gazdaság — panaszolja Szíjjártó Bóláné. Újgúgról tizenegy felnőtt és tíz gyerek jár naponta Újvárba. Lényegében megoldják a szállítást, de miért fizessünk a heti 28 koronás buszbérlet helyett 64 koronát? Beszéltem az ügyben Csanda Endre érsekújvári polgármesterrel. Felvetődött olyan megoldás lehetősége is, hogy egy városi járatot meghosszabbítanának a hídig, az újgúgiak pedig csak átsétálnának rajta. Ebből sem lett semmi. Arról szó sem lehet, jelentette ki a polgármester, hogy a Berekbe vezető hidat vegyék igénybe. Balango Mihály karbantartó (ő is az állami gazdaság alkalmazottja) dohog: ha az egyiknek megengedik, hogy használja a berki hidat, a másiknak miért nem? A hajdani Tótmegyeren, a maj Palárikovói Állami Gazdaságban Šteklá c mérnök a kérdésemre kérdéssel válaszolt: — Úgy gondolja, ingyen utaztassuk azokat is, akik nem a mi alkalmazottaink? Nekünk is éppen elég többletkiadást jelent a hídlezárásl A földjeink egy része ott van. El tudja képzelni, mennyivel több üzemanyag fogy majd? A városi hivatal közlekedési osztályának munkatársa, Gabriel Benko egy 1991-es jegyzőkönyvet említ. Már akkor tárgyaltak a híd lezárásáról s a forgalom eltereléséről. Huszonvalahány éve építették a hidat. Igazán nem matuzsálemi korú, mégis megroggyant... A szakemberek szerint valamit(?) rosszul csináltak annak idején. A bűnösöket (mert többről van szó, mint mulasztásról) senki nem vonja felelősségre. A javítás a tervek szerint szeptember végéig tart. (De ugyancsak hivatalos helyeken beszéltek nekem október végéről meg december elejéről, nem hivatalos helyeken meg három évről...) Ebben a dátumban senki sem bízik. A híd használhatatlan, javításra szorul. Sajnos, a sok utánjárás sem hozott megnyugtató választ, a kapott felvilágosítás nem szívderítő. Létezik egy máig érvényes törvény. 1984-ben lépett életbe. Az 55ös számú, közutakról szóló törvény világosan fogalmaz: a kerülőút többletköltségeit az utas köteles állni. Megoldás — nincs. Hacsak meg nem keressük az egykori hídépítőket... (kopasz) JANICS KALMAN: AZ ÁLMOK NEM HAZUDNAK Három éve, 1990 márciusában lépett a porondra Szlovákiában a magyarellenes hangulatkeltés. Nem tétovázva és tanácstalanul, hanem történelmi és tudományos igényességgel, elindítva egy új korszakot, melyben kezdettől fogva ott lappang az elmúlt fél évszázad minden nacionalista furfangja, a hiszékeny tömegek elkápráztatására felépített haditechnikával. Nem nehéz bebizonyítani, hogy a sokoldalú magyarelleneség nem napjaink terméke, hanem az elmúlt évtizedek érzelmi üledékéből fennmaradt örökség, kezdve a kassai kormányprogram fenyegetésétől, a dubčeki megmozdulást aláaknázó mozgalmaktól, napjaink nyelvtörvényi szabályozásáig. A legújabb, tudományos köntösben tetszelgő nacionalista hadiriadót a Literárny týždenník március 5-i számában olvashattuk, ahol Ján Kačala úr fájdalmas sajnálkozásának adott hangot afölött, hogy 1990. október 25-ón tömeges kapudöngetéssel ós ablakveréssel nem sikerült az akkori SZNT-ből kierőszakolni a maticás nyelvtörvény elfogadását. A szerző érvelése közismert és megszokott: „Dél-Szlovákiában, ahol vegyesen élnek szlovákok és magyarok, egyedülálló helyzet alakul ki, az ugyanis, hogy bekövetkezett a hazai szlovák lakosság nyelvi diszkriminálása és nemzetiségi asszimilálása. Ez vezetett a déli területeken élő szlovákok kívánságához, hogy olyan törvényjavaslattal lépjenek fel, mely megakadályozza a szlovákok nyelvi diszkriminálását ós nemzetiségi asszimilálását." Kačala úr a jelen időpontot tartja alkalmasnak az 1990-ben elfogadott nyelvtörvény átszerkesztésére, mert szerinte: „1990 októberében a maticás törvényjavaslat elutasításé val az SZNT megrendítette a szlovákság nemzeti egyenrangúságát, saját hazájában aláásva nemzeti és állami érdekeit." Általánossá kezd válni a tévedés, hogy Szlovákiában az 1989-es demokratikus forradalom hangulatából lett aktív mozgalommá a magyarellenes hullámverés. Elég áttekinteni fél évszázad tudományos vagy tudományosnak látszó szlovák irodalmát, kibontakozik a háttér, a hajdani gottwaldizmus helyzetmagyarázása. Félszáz évesek a valóság átszerkesztése!, a beteges indulatok, de időnként nagy erővel törnek be a köztudatba a tömeglélektan befolyásolásának igényével, mint pl. 1968 tavaszán és nyarán. A múlt században hirdette Petőfi: „Anyám, az álmok nem hazudnak..." ma már tudjuk, hogy az álmok ós rögeszmék tévedéseinek vagy csalásainak véget nem érö sorozata a tömegek „lázításában" (lásd G. Ortega: A tömegek lázadása) veszedelmes válságig fajulhat. Környezetünkben máris ijesztő méretű a megfontolt valótlanságok áradata, az olvasót megdöbbentheti, vajon tisztában van-e a szerző, hogy valótlanságokat állít, vagy rabja lett az álmok és rögeszmék rendületlen burjánzásának? Ján Kačala sem titkolja, hogy a mati-, cásnak nevezett nyelvtörvényjavaslat nem a forradalom nemzeti indulatainak terméke, már 1968 tavaszán harcba vetették. Jozef Ružička tette közzé javaslatát a Pravdában (1968. május 8.) Zákon o slovenčine cím alatt. Mivel Kačala úr csak célzott Ružička professzornak, a Štúr Egylet elnökének tevékenységére, idézni kell a Pravdából Ružička elképzeléseit: a nemzeti kultúra területén minden komolyabb akció nemcsak anyagi eszközökre és szakemberekre tart igényt, hanem érző szívű és nemzeti büszkeséggel rendelkező személyekre is." Kimondja továbbá a javaslat 3. paragrafusában: -,,A nyelvtörvény kötelező Szlovákiában a közélet minden területén." Ján Kačala utal az 1968-as hangulatra: „A nyelvtörvény eleve nemcsak a nyelvtudósok képzeletében létezett, hanem a társadalom széles rétegeiben is, főleg azokban, amelyek szlovákságukban fenyegetettnek érezték és érzik magukat ma is." Kačala úr felületes utalásait a tények pontosításával kell kiegészíteni. Káros ós értelmetlen elhallgatni azt az igazságot, hogy 1968 tavaszán a magyarellenes megmozdulást a Magyarországról áttelepült szlovák lakosság indította el, megriadva attól a lehetőségtől, hogy egy demokratikus jogrend — töredóketnikum lévén a magyar többségű községekben — helyi nemzeti kisebbséggé lesz lefokozva, s ezzel elveszti addigi két évtizedes helyi vezetői tisztségeit. A Matica slovenská sem maradt tétlen, alelnöke, Daniel Okáli szívvellélekkel támogatta az áttelepültek akcióit, elvégre 1946-ban és 1947-ben kormánybiztosa volt az áttelepítési bizottságnak, egyben kiagyalója az 1946-os hamis jegyzőkönyveknek, melyek 470 ezer szlovákot mutattak ki Magyarországon, de az áttelepítők nem találtak csak kilencvenezret. (A hiányzó 400 ezret ma is keresi a nacionalista ködösítés — köztük kormánytagok ós képviselők —, a valóságot egyöntetűen genocídiummal magyarázzák. Az álmok ugyanis csak hazudnak!) A dél-szlovákiai helyzet 1968-ban is a nemzetiségi viták élvonalába került, mert a lakosságcsere történeti értékelésben szlovákellenes nemzetpusztítás volt, a reszlovakizáció csődöt mondott, a nagyarányú kitelepítést a békekonferencia elutasította. A megoldási kísérlet, az 1946/47. évi vagyonelkobzás, tömeges deportálás nemzetközi botránnyá dagadt, ezért napjainkig Szlovákia területéből — bizonyítva, hogy az álmok is hazudnak — kifelejtették, bár egyesek néha-néha „toborzásként" (nábor) említik; így 1945—1948 magyarellenes rémuralmának tárgyilagos magyarázata a kilencvenes évek feladata lenne, akkor is, ha a maticás nyelvtörvény javaslatának indoklása szerint: „Igy hirdeti Klement oottwald 1948-as alkotmányának preambuluma is, azzal a különbséggel, hogy a nem-szlovákot idegen telepesek ivadékai nak nevezi." Az 1990-es magyarellenes morajlást huszonkét évvel előzte meg Ján Kvietok levele a Predvojban (1968. május 2.): „Azok a szlovákok, akiket Magyarországról áttelepítettünk, hogy megmentsük őket a nemzethaláltól, itt fognak elpusztulni nemzetiségileg, ha még egyáltalán nem pusztultak el. Az akcióprogram (Dubček tette közzé 1968. április 10-én) nem ad választ ezekre a kérdésekre."A hangvétel ismerős, de ma már hatalmi szervek és történészek is hasznosítják Ján Kvietok elveit a magyar kisebbség diszkrimináló tevékenységének a bizonyítására. Daniel Okáli, a Matica slovenská alelnöke 1968-ban népakarattá minősítette az államnyelv követelését: „A tömeges népgyűlések a szlovák nyel államnyelvvé való nyilvánítását követelik, ez a nemzet szuverenitásából következő jogos kívánság... magától értetődő követelés. "(Kukltúrny život, 1968. június 7.) Sem Ján Kačala, sem Daniel Okáli nem dolgozott ki új alapelveket a társadalom haladása érdekében, mindezt már Gottwald is ismerte és alkalmazta 1945ben, de még 1948-ban is. Bár Daniel Okáli két évtizeddel megelőzte a mai nacionalizmus útkeresőit, joggal tekintheti Ján Kačala úr is mesterének, mert határozottan támogatta a kassai kormányprogram nemzetiségi tételeit (Keresik a kassai kormányprogram bűnöseit — Hladanie hriešnikov košického vládneho programu, Predvoj, 1968. április 25.), közli lázas álmait, miként űzött el a magyar hatalom 1938 után Dél-Szlovákia megszállt területeiről „több százezer szlovákot, s egyben tiltakozik a kassai kormányprogram bírálatai ellen. Okáli abszurd hazudozásain kívül állandóan napirenden volt 1968-ban is az államnyelv törvényesítésónek követelése. (Ján Dorula, Nové Slovo, 1968. június 20.; Martin Hric, Pravda, 1968. május 17.) Áz áttelepültek 1968-ban, helyi társadalmi rangjukért reszketve, ugyanúgy nem ismerték föl az egyezkedés elfogadható és tisztességes határait, mint napjaink nacionalista uszítói. Kačala úr — természetesen — szintén ebbe a csoportba sorolandó, himnusza neki is ugyanaz, mint a harmincnyolc áttelepült bazini nyilatkozata volt 1968-ba". „Melegen üdvözöljük a visszatérést a kassai kormányprogram elveihez, melyek értelmében újra felvetődik a nemzetiségi kérdés helyes megoldása. " Míg azonban a cseh politika befolyásolhatta a szlovákiai események alakulását, addig napjainkban Kačala úrék rohamától a magyar kisebbséget csak Európa kritikus szeme védheti meg. Az 1968ban acsarkodó gottwaldi erkölcsök azonosak ugyan 1968 egyes szélsőséges nacionalista hangjaival, a mai maszk azonban korszerűbbé vált. A kassai kormányprogram hervadhatatlan hagyományait korszerű álarc alá rejtik, ezért történhet meg, hogy az 1968-as Okáli—Ružička-féle patinás igék ma már a Literárny týždenníkben alkotmányjavaslat rangjával szédítik a közvéleményt, mint Ján Kačala soviniszta mesterkedése. Erőfeszítéseit megkönnyítik a történelmi múlt lázálmai, amiket a sztálini ós hitleri transzferpolitika avatott nemzetközi ideológiává. A mai erkölcsöknek és a negyedszázad előtti helyzetnek azonos hátterét igazolja Lörincz Gyula nyilatkozata: „A magyar kisebbség esetében azonban még senki sem vetette föl a felelősség, a bűnösség kérdését... még soha senki meg nem követte az ártatlanul meghurcolt magyar kisebbséget..." (Új Szó, 1968. március 27.) Lörincz Gyula észrevétele a háború utáni, négyéves nemzetiségpolitikai barbárságra vonatkozott. Tény marad viszont, hogy napjaink gyakorlata Okáli 1968-as erkölcseihez tért vissza, kiselejtezi a történelemből a kedvezőtlen jelenségeket, nincs önbírálat, de ugyanakkor elképesztő ellenvádakat szerkeszt Okáli nagymester útmutatásai alapján. (A kisebbségek félmilliós számbeli recitprocitása, elüldözött szlovákok ezrei, sőt százezrei stb.). Mindezzel szemben megnyugtató jelenség, hogy a cseh történelmi irodalom részletesen ismerteti a háború utáni magyarüldözés eseményeit, persze, az sem zárható ki, hogy a cseh történelmi tudományos irodalom Szlovákiában indexre kerül. Az értelmetlen jelenségek ismeretében nem mulaszthatjuk el annak megállapítását, hogy jogrendben, erkölcsökben ós igazmondásban a dubčekizmus nemzetiségi poilitikája a mainál magasabb rendű volt. Bizonyítékul elegendő Gustáv Husák nyilatkozata a kassai kormányprogram 1968-as értékeléséről: „A kassai kormányprogram, mely az ellenállás, valamint a nemzeti demokratikus forradalom szellemében két egyenrangú szláv nemzet közös köztársaságának nyilatkozata lett, egyben a magyar lakosságnak Csehszlovákiából való kitelepítését is megkövetelte. Az eljárás formájában, a gyakorlati megoldásban helytelen és sok esetben erőszakos kísérletekkel léptek fel, például a magyar polgártársaknak Csehországba való kiűzésével. Ezzel komoly nacionalista tévedések keletkeztek, melyek a belső pártéletbe is behatoltak." (Pravda, 1968. június 1.) Ján Kačala úr elődje huszonöt évvel ezelőtt az 1968-as nacionalista gárda volt, mely meghirdette a maticás nyelvtörvónyt, megszilárdította a kassai kormányprogramot, kiagyalta az újabb gyakorlatát a nyílt diszkriminálásnak, de bele kellett buknia a dubčeki vonalat támogató túlerőbe. Negyedszázad után a helyzet Kačala úr kedvére változott, felbukkantak az 1968-as szélsőségek már 1990 márciusában, majd lehengerelve a terepet, a hatalom eszközóvó léptek elő. De semmi sem örök a világon, legfőképpen az olyan eszmék, melyeket a múlt századból vagy régmúlt évtizedekből vesznek át a haladásra képtelen fantaszták. Negyedszázada Dubček kommunista Akcióprogramja (1968. április 10.) még legalább sokat tudott ígérni: „Biztosítani kell a nemzetiségek aktív részvételét a közéletben az egyenjogúság szellemében és abban az elvben, hogy a nemzetiségeknek joguk van önállóan és önigazgatásilag dönteni az őket érintő ügyekben." És ma? Reméljük, hogy a visszafelé vezető durva hangorkánban a boszorkányégetésig már nem jutunk el.