Új Szó, 1993. április (46. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-16 / 88. szám, péntek

5 PUBLICISZTIKA I ÚJ SZÓM 1993. ÁPRILIS 13. Mint minden más egyebet, a tudományos köntösben fellépő félrevezetéseket is a valótlanságok mélységei határozzák meg. A következmény mindig ugyanaz: a tömegek gondolkodásának megzavarodása. A mellébeszéléseknek, csapdáknak, olykor tudatlanságnak és a megfontolt hazudozásnak ijesztő példája a Literárny týždenníkben már többször publikált beteges uszító, Ján Podolák elképesztő magyarellenes förmedvénye a lap 1993. április 2-ai számában (Asimilácia Slovákov na južnom Slovensku - A szlovákok asszimilálása DélSzlovákiában). A terjedelmes „értekezés" elolvasása után, aki csak valamit is látott vagy olvasott mozgalmas világunkból az elmúlt ötven év alatt, a megcsömörlés hangulatával kénytelen a szerzővel szembefordulni, mert tudása kezdetleges, félrevezetései pontosan ráhangoltak a nemzetközi életre, az erkölcsről nem is beszélve. Az ilyen méretű posványba süllyedést észre sem szabadna venni; a múlt gottwaldistaokálista átírását azonban kénytelenek vagyunk elválasztani a tisztességes történelemtudománytól. Podolák úr kezdetleges merénylete azért is sikeres lehet, mert a háború utáni öt év igazi történetét a szlovák társadalom számára mind ez ideig nem írták meg; az igazmondók új cseh történeti irodalom művei viszont alig jutnak el a szlovák értelmiséghez. Számhamisító elképesztések Aki saját nemzetének gondolkodását a múlt kitalált agyrémeivel vagy megfontolt hamisításaival befolyásolja, az ellensége saját nemzetének, mert tudását s indulatait tévútra tereli, fölösleges érzelmi indulatokat szít. Az ilyen lélekmérgező, tehát nem történész, sem közíró, inkább a lincselés légkörének sugalmazója. Az 1918 előtti idők és a múlt század történetét már eleget megvitatták, szembesítették a különböző nemzeti érveket, ezért további vitára semmi szükség. Elkerülhetetlen viszont az 1918 és 1991 közötti korszak Podolák-féle áltörténelmének leleplezése, az 1945 óta megszokott és közismert gottwaldi erkölcsök mai jelenlétének bizonyítása. Ján Podolák szerint: „Az állam határainak végérvényes megállapítása után (az 1920. június 4-ei trianoni szerződés értelmében) Szlovákiában mintegy félmillió magyar maradt, de a trianoni Magyarország területén is mintegy félmillió szlovák." Podolák urat nyilván nem érdekli, hogy az 1921-es csehszlovák népszámlálás Szlovákiában 645 360 magyart mutatott ki. Ami Magyarországot illeti, Ján Svetoň szerint (Slováci v Maďarsku, Bratislava, 1942) a magyarországi szlovákok száma 1918 után 155 ezer volt, de százezer kétnyelvűt is feltételez. A cseh F. Koláček kétszázezer magyarországi szlovákról tudott az 1920, a békeszerződés utáni időkben - (Zemepis Československa, Brno, 1934). Függetlenül a magyar népszámlálásoktól, a Magyarországi Szlovákok Demokratikus Szövetsége a szlovákok számát száztízezerre becsülte 1969-ben. (Valóság, 1969. IV.) A Magyarországi szlovák kisebbség szórványos települési viszonyok között élt, ezért számára katasztrofális hatású az 1946-1947-es lakosságcsere. Ez nemcsak hogy még inkább szétszórta, de értelmiségétől is megfosztotta a szlovák lakosságot, és a fennmaradókat rábízta Rákosi Mátyás közömbös kegyeire. (Érdemes megjegyezni, hogy már 1968-ban az az értelmiségi réteg volt a legfőbb magyarellenes uszító Szlovákiában, amely a saját nemzetét Magyarországon 1946-ban cserbenhagyta.) Ján Podolák tehát az 1921-es évre töröl a szlovákiai magyarok számából 154 ezret, a magyarországi szlovákok akkori számához pedig hozzáír 300 ezret, és íme megszületik a nemzetközileg hirdetett blöffölés a hajdani félmilliós számarányú reciprocitásról. Ha a tudományosnak álcázott elképesztés csak Podolák úr házi használatra szánt fegyveJANICS KÁLMÁN NAGY IDŐK, KIS EMBEREK re lenne a nemzeti kisebbség asszimiláló szemtelenségének a bizonyítására, az efféle badarságokkal foglalkozni sem szabadna. Mivel azonban a Gottwald-, Okáli- és Podolákféle számokat igazságként kormányférfiak is átvették (szemben 1968-cal, amikor a Matica slovenská nevében még csak Okáli és Marko urak hirdették), hiszen Vladimír Mečiar kormányelnök 1992 szeptemberében, németországi látogatása idején hivatalos beszédben közölte az Okáli-féle 1946-os áttelepítési hamisításból szerkeszett valótlanságokat a szlovákiai magyarok és a magyarországi szlovákok azonos számáról az első világháború után. Ugyanezt hallhattuk Hofbauer és Zeienay uraktól és Anton Hrnko történészképviselő úrtól is. Neo-gottwaldista ítélkezés Egy vonatkozásban minden gottwaldista-okálista megnyilatkozó azonos magatartást tanúsít: senkinek sincs annyi bátorsága, hogy a hamis statisztikai adatok forrását, Daniel Okáli 1946-os hamis jegyzőkönyveit megemlítse. Daniel Okáli, mint áttelepítési kormánybiztos, 1946 márciusában és áprilisában a lakosságcsere-egyezmény alapján engedélyt kapott, hogy hat hétig propagandát folytasson Magyarországon. Hat hét alatt napi 12 falut száguldott végig a bizottság, egyeseket kikérdeztek, merre laknak a szlovákok, így szerkesztették meg 416 falu nemzetiségi összetételét (Zprávy štátneho plánovacieho a štatistického úradu, 1946, aug. 1., 34. L), kimutatva a 477 000-es végösszegben meghatározott szlovákok számát, de pusztán felbecsülés szerint, egyesek kikérdezésével. Volt már dezinformátor, aki említette ugyan a ,,zprávy"-t, de csak a végeredményt, a módszer titok maradt. A következmény is világos, értelmes kritikai képességgel nem lepődhet meg senki, ha a lakosságcserére mindössze 90 ezren jelentkeztek, ezekből is 15 ezret törölt a magyar kormány, mert egy szót sem tudtak szlovákul. A szórványtársadalom nemzeti jellegének tönkretételére a 75 ezer áttelepült is elegendőnek bizonyult, Rákosi rendszere már csak áldását adta a pusztításra, mely teljes egészében Gottwald, Okáli és Clementis műve volt. (Lásd Gustáv Husák önbírálatát a Kultúrny životban 1968. február 16-án.) Ján Podolák nacionalista dörgedelmében szinte nincs mondat ködösítés nélkül. Az 1938-as magyar kormány és a társadalom által kiüldözött 500 telepes család számát 1800 családra emeli (A részletes igazság Tilkovszky Lóránt könyvében olvasható: Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon 1938-1941-ben), ugyanakkor a gottwaldi stílust és erkölcsöt sem adja fel, az ún. első bécsi döntést a „magyar fasiszták" okupációjának nevezi. Ebben a lefasísztázásban mindvégig következetes, az olvasónak olyan érzése támad, mintha a gottwaldizmus 1945-48-as törvénytelen otrombaságait tanulmányozná és ideológiáját mérlegelné, visszaröppenve a közép-európai világrendezés első menetébe. Podolák úrnak fogalma sincs arról, hogy Magyarországon 1944-ig, a német megszállásig a német szövetségi kapcsolat ellenére nem volt egypártrendszer, pariamenti ellenzék is létezett (szociáldemokraták, kisgazdapárt), mely olykor élesen bírálta a kormány politikáját. Ugyanakkor Szlovákiában már 1938 őszétől egypártrendszer volt, 1942-ben a zsidókat deportálták, de azért a mai gottwaldista-okálista Podolák úr minden magyar vonatkozást lefasisztáz, ugyanúgy, mint a koalíciósnak mondott Gottwald-rezsim hatalmi bűnözői, államügyészek, bírók, belügyesek [Daxner, Dérer és a többiek) lefasisztázták Esterházy Jánost, akí a tényleg fasiszta szlovák parlamentben egyetlen antifasiszta volt. A szlovákiai magyarok jogfosztása Podolák úr felületes sértegetései után következnek a lényeges történelemhamisítások: ,, Közvetlenül ennek a területnek a felszabadulása után a magyarok nagy része Magyarországra menekült. Olyanok, akik féltek a fasisztákkal való együttműködés vádjától". A szerző talán még sohasem hallott a kassai kormányprogramról és a beneši dekrétumokról; szemlélete a gottwaldi elvakultság öröksége. A valóság ugyanis az volt, hogy minden magyar értelmiségi, tanító, tanár, tisztviselő, jogász stb. választhatott, hogy éhen halni akar-e Gottwald Csehszlovákiájában, vagy elköltözik Magyarországra. Az elszállingózás már 1945 őszén megindult, de sokan várták a csodát, és csak 1946ban mentek el. Még nyugdíjasok is, mert magyarok részére a nyugdíj is megszűnt. Elmúlt 48 óv és a hitványul éhhalálra ítélt tisztviselők tömegét, pedagógusokat 1993-ban lefasisztázza a neo-gottwaldista hitványság. Podolák úr tudatlanságára jellemző az az állítás, hogy csak azokat a trianoni területről származókat utasították ki, akik birtokot kaptak szlovák telepesektől. Ugyanakkor köztudott - már Juraj Zvara megírta a hatvanas években -, hogy 1945 májusában 31 ezer ilyen magyart dobtak át a határon. Megjegyzésre érdemes az észrevétel: „Azoknak a polgároknak, akiket a magyar uralom alatt arra kényszerítettek, hogy tagadják meg nemzetiségüket, lehetővé tették az eredeti nemzetiséghez való visszatérést az ún. reszlovakizáció keretében. Podolák úr ezzel egyszerűen elrendezi az ún. ,,reszlovakizáció" ügyét, sőt a 320 ezer magyar, akit vagyonelkobzás fenyegetésével győzték meg a reszlovakizálás vállalásáról, szép csendben kiesik a történelemből. .." A klasszikus gottwaldista szélhámoskodás azonban csak ezek után következik, s ez nem is a hatvanas, hanem az ötvenes évek anticivilizációjába dobja vissza az olvasót: „Az 1946-os és 1947-es években (tehát még a csehszlovák totalitárius rendszer kezdete előtt) a kormány megszervezte a munkaerők toborzását Szlovákiából a cseh határvidékre, ahonnan a németeket kitelepítették. Bár a toborzás Szlovákia egész területén zajlott, a visszatért területek magyar lakosságánál a toborzásnak erőszakos jellege volt". Szép, hogy a „derék" szerző hallott már valami erőszakos jellegről is a „toborzással" kapcsolatban, de azt már nem közli az ítélőképességében amúgy is megzavarodott olvasóval, hogy a magyar nemzetiségű munkaszolgálatosnak kinevezett és katonailag igénybe vett polgárnak minden ingatlan vagyonát írásban elkobozták, a családtagokat, unokákat, nagymamákat belökdösték a teherkocsikba, semmibe véve az 1945-ös 88-as számú elnöki dekrétum minden pontját. Negyvenötezer magyar kirablását ma - egy demokratikusnak mondott rendszerben - Podolák úr „toborzás"-nak nevezi. Ugyanúgy, mint tisztelt ideológiai és erkölcsi elődei: Gottwald, Clementis, Duriš, Široký, Okáli stb. Arról persze már nem tájékoztat senkit, hogy a „dicső toborzást" európai beavatkozás szüntette meg; a koalíció több tagja elítélte, köztük Jan Masaryk is, és a Katolické noviny is éles hangon tiltakozott ellene. A rendszer lehetett koalíciós, de nemzetiségi politikája otromba hatalmi bűnözés volt. Hajdani érvelés, de — új Európa A folytatás is e zavaros tudatlanság bizonyítéka; ,.További széles körű áttelepítési akció volt a lakosságcsere, csehszlovák és magyar megegyezés alapján, melynek keretében 200 000 magyart terveztek Magyarországra áttelepíteni Szlovákiából, ugyanennyi magyarországi szlovákot áttelepíteni Szlovákiába. A terv nem lett végrehajtva." Nincs kapcsolatban a tényleges valósággal Podolák úrnak az a megállapítása, hogy az 1946-os lakosságcsere-egyezményben kétszázezer személy kölcsönös áttelepítésében egyeztek volna meg. Észrevétele átszerkeszti a történelmet, mert a lakosságcsere-egyezmény szövege semmiféle előzetes áttelepítési számadatot nem írt elő, az áttelepítendők számát az egyezmény szövege szerint a Magyarországon önként jelentkezők száma határozhatta csak meg. Podolák úr különös, becsempészett száma talán azért keletkezett, hogy. a számbeli reciprocitás alapötlete már 1946 elejétől is igazolható legyen. A kétszázezres szám csak később, a békekonferencián szerepelt, ahol Csehszlovákia a lakosságcserén kívül további kétszázezer szlovákiai magyar egyoldalú kitelepítését követelte. A javaslatot a békekonferencia elutasította. Ján Podolák tájékozatlan a demográfiában: helytelenül értékeli a népszámlálási adatokat; nem érti, hogy a szlovákiai magyarok 1961-es népszámlálási 518 ezres száma 1991-re miként gyarapodhatott 566 ezerre. Magyarázatként megszerkeszti az ismert asszimilációs elméletet a szlovák lakosság beolvasztásáról. A valóságban a szlovákiai magyarok hirtelen számbeli gyarapodása két hullámban fordult elő a második világháború óta. Az első pozitív hullám az 1950-es és az 1961-es népszámlálás között alakult ki, amikor a szlovákiai magyarok száma tizenegy év alatt 356 ezerről 518 ezerre emelkedett. A kedvező hullám 162 ezer főnyi szaporodást jelzett 1961-ig. Ebből az akkori kedvező élveszületési arányszám mellett a természetes szaporodás negyvenkétezer volt, a további 120 ezer pedig olyan személy, akik a gottwaldista terrorral rájuk kényszerített reszlovakizálást megtagadták. Nem szabad ugyanis feledni, hogy az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején már előrevetette árnyékát bizonyos korlátozott demokratizálódási folyamat és a gottwaldista eldurvulás visszafejlődőben volt. A magyarok számára kedvezően alakuló társadalmi helyzet a dubčeki demokratizálódási kezdeményezés nyomán jött létre. Bár az élveszületések száma 1961 és 1970 között már erősen csökkent, a népszámlálási adat mégis kilenc év alatt 518 ezerről 552 ezerre emelkedett, tehát a természetes szaporodáson kívül újabb 25 ezer magyar tagadta meg a reszlovakizálást. Azóta pangás következett be, 1991 -ig már csak a természetes szaporodás eredményeit látjuk, 21 év alatt tizennégyezres szaporodással. Meg kell jegyezni, hogy 1991-ben a demokratizálódás hatása még nem mutatható ki, de a 2000. év népszámláláskor számolni kell az utolsó pozitív hullámmal is. Persze, a hajdani sovino-kommunisták kései örökösei - Podolák úr kezdetleges kapkodásával együtt - szintén résen vannak. így válnak a reszlovakizációt felszámoló hullámok szlovákellenes asszimilációvá, a szlovák nemzet elnyomásának bizonyítékává. Ezért beszél Podolák úr is a dél-szlovákiai szlovák lakosság elnyomásáról, így bontakozik ki újra hajdani érvelés és fenyegetés minden erkölcstelensége azzal a csekély különbséggel, hogy van egy új Európa, mely mindent figyelemmel kísér, és nincs egyenlőtlen küzdelem győztes és legyőzött között, mint 1945-ben. Kötekedő gyávaság Ján Podolák cikkének befejező soraiban ismételten hangsúlyozza, hogy a szlovákiai magyarok számát 1918-ban félmillióra becsülték. De ki, mikor, milyen alapon? Semmibe véve az 1921-es népszámlálást, annak 645 ezer magyarjával; majd újból rámutat a magyarországi félmilliós szlovák kisebbség hajdani létezésére. Csak éppen a bátorság hiányzik annak magyarázatára, honnan veszi ezeket az adatokat. Pedig segíthetnénk neki: Daniel Okáli áttelepítési kormánybiztos 1946 áprilisában összeállított hamis jegyzőkönyveiből! Ez a különleges gyávaság mindenkire jellemző, aki a hajdani félmilliónyi magyarországi szlovák létezését hirdeti, valamint a következményt, a genocídiumot, a szlovák etnikum hatalmi kiirtását. De annak kimondásához gyáva, hogy mit tett a lakosságcsere, a szórványos szlovák települések cserbenhagyása, a nálunk hangoskodó és uszító hajdani áttelepültek lelépése a magyarországi szlováksággal. A surányi április 4-ei nagygyűlést is Podolák úr gottwaldista-okálista ideológiája hozta létre, melynek memoranduma szerint: ,,elfogadhatatlan, hogy a nemzeti kisebbségek kérdését az államalkotó nemzet kárára oldják meg". A memorandumhoz csatolni kellene a kassai kormányprogram VIII. fejezetét, valamint az 1920-as müncheni deklaráció 25 pontja közül a 23.-át:,,Állampolgár csak az lehet, aki tagja a nemzetnek." Ezt Alfred Rosenberg tételével is alá lehetne támasztani: ,,A jog számunkra az, ami a nemzet érdeke" (A XX. század mítosza). Szótánc (Tóthpál Gyula felvétele)