Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-26 / 71. szám, péntek

KALEIDOSZKÓP IÚJSZÓM 1993. MÁRCIUS 26. KASTÉLY A FALU FÖLÖTT Osgyán, ez az alig 1200 lelket számláló község a Rimaszombati járásban, két dologról nevezetes: a falu határában kezdődő szerpen­tinről és a kastélyról. A Losonc felől érkezőnek már messziről szemébe ötlik a falu felett emelkedő, még mai romos állapotá­ban is impozáns épület. Utolsó lakói, az Orsolya-rendi apácák a háború végén költöztek ki belőle. A korábbi tulajdonos, Luzsinszky báró család­ja a háború alatt adott utoljára élet­jelt magáról; az öreg báróné utasí­totta egyik hű emberét, hogy a kas­tély parkjában található kriptát bon­tassa le és a sírboltot egy kőlappal fedesse be. A háború után a kastély a hozzá tartozó 15 hektáros parkkal együtt a csehszlovák állam tulajdo­nába ment át, s mint ilyen, 1952-ben községi vagyon lett. Azok költöztek a kastélyba, akiknek házai az átvo­nuló front miatt megrongálódtak Többnyire négy-öt évig maradtak, amíg az új lakásukat fel nem építet­ték. A melléképületekben, az istál­lókban 1955-ig gép- és traktorállo­más volt. Ez a pár év nagyobb f •ll * l rombolást, pusztítást hozott, mint korábban a háború. Tönkrement a víz- és villanyvezeték, szétlopkod­ták az ablakokat, ajtókat, a tetőanya­got, a gyönyörű parkból kivágták a fákat, mindent felvert a gyom és a gaz. Senki sem törődött azzal, hogy egy értékes építészeti emlék megy tönkre - mintha az épület is bűnös lett volna, amiért úri vagyon volt. A hatvanas évek elején a műem­lékvédelmi hivatal felvette a ,,i/éden­dő"-listára. A hetvenes évek végéig két Ízben is dolgoztak az épület helyreállításán. A kastély új cserép­tetőt kapott, megerősítették a fala­kat, kitakarították termeit, bedesz­kázták ablakait. De a pénz elfogyott, s a kastély újra elárvult, rágta az idő foga. A fordulatot 1989 és a rend­szerváltás hozta meg. Az 1990-es helyhatósági választásokon Simon Róbert nyerte el a polgárok bizal­mát, vezetésével az önkormányzat már az első falugyűlésen számba vette a falu legégetőbb gondjait: a vízvezeték-hálózat befejezését, a szennyvízcsatorna, a szennyvíz­tisztító állomás felépítését, a rima­szombati cukorgyár szemétlerakatá­nak likvidálását és a kastély helyreállítását. - Itt álltunk pénz nélkül, nyakun­kon a sok megoldásra váró problé­mával - emlékszik vissza azokra a napokra Simon Róbert polgármes­ter. - Tudtuk jól, ha nem szerzünk pénzt, nem gondolhatunk beruházá­sokra, költségvetésünkből, az adó­ból nem futja terveink megvalósítá­sára. így született az ötlet: kezdjünk valamit a kastéllyal. Szerencsére, egy helybeli vállalkozó, Rácz János megbízta a pozsonyi Július Med­veczky mérnököt a helyreállítási ter­vek elkészítésével. A kastélyból szállodát akart, amit bérbe adott vol­na. Érdeklődő viszont nem sok akadt, végül felbukkant Juraj Žilka, rimaszombati születésű cseh állam­polgár, magánvállalkozó, aki meg­vette a falu kataszterébe tartozó te­rületen álló Cieľ nevű motelt. Már első látogatásakor felfigyelt a kas­télyra, és annyira megtetszett neki, hogy felajánlotta, bérbe veszi. Kap­tunk az ajánlatán, de az üzletből Simon Róbert, Osgyán polgár­mestere: „Bízom benne, hogy jó üzletet csináltunk" (Méry Gábor felvételei) nem lett semmi, mert Žilka úr nem kapott hitelt a bankoktól. Végül meg­egyeztünk, hogy 15 millió koronáért eladjuk neki a kastélyt a hozzá tarto­zó 15 hektárnyi területtel együtt. A pénzre a községnek szüksége van, hogy be tudjuk fejezni a vízve­zetékhálózat építését. Feltételként megszabtuk, hogy az építkezési munkákon helybelieket is alkalmaz, amit ő meg is ígért. Sőt, azt is, hogy ha elkészül a szálloda, a falubeliek is kapnak ott munkát. Felajánlotta, hogy a helyi iskola tanulói közül kiválasztja a legrátermettebbeket, és saját költségén kitaníttatja őket, majd alkalmazza a szállodában. Meggyőződésünk, hogy helyesen cselekedtünk, amikor neki adtuk el a kastélyt, s hogy lépésünk a jövő­ben a falu hasznára lesz. A kastélyban az év eleje óta mun­kások serénykednek. Az udvart gyomtalanították, a pincékből, a ter­mekből kihordták a hulladékot, vako­lattörmeléket és elkezdték az átépí­tést. Úgy hírlik, Žilka úr másfél évet adott az építkezési munkákat elvál­laló homonnai cégnek a kastély helyreállítására. Másfél év múlva meg szeretné nyitni szállodáját, s az osgyániak bíznak abban, hogy a kastély eladása, a szálloda üze­meltetése gazdagabbá teszi közsé­güket. S. FORGON SZILVIA PARLAMENTI LEVÉL FESLIK A KORMÁNY DOLMÁNYA? A két részre szakadt parlamenti ülés, ha nem is folytatódna, akkor sem tartozna az üres, történésektől mentes tanácskozások sorába. Az interpellációk alatt a kormány elnöke sértődötten távozott, csak annyi időre szakítva meg a kivonu­lást, hogy a parlament elnökének tudtára adja, rossz fát tett a tűzre, amikor figyelmeztette, hogy előzetes megegyezés alapján az ügyrendben később kap szót. Igyekezett is tüs­tént helyrehozni a hibát. A vájtfülűek szerint az ajtók mögött nagy haddel­hadd volt, de a kormányfő, némi megkövetés után, mégis megjelent. Nem mintha sok köszönet lett volna benne. Néhány perc alatt mindent és mindenkit helyretett - a maga módján. A parlamentet, hogy milyen döntést illik hoznia és milyet nem. Az ellenzéket, hogy mi mindenre szá­míthat, ha továbbra is Szlovákia rossz hírét kelti. Az előző kormányt, hogy nem teremtett kellően jó körül­ményeket az ő kormányzásához. Majd lemondott két miniszter. Milan Kňažko hosszan ecsetelte minisztériuma eredményeit, melyek közé nem kis büszkeséggel sorolta a bősi diplomáciát is. A képviselők közül egy sem akadt - persze több­ségük nem Bős miatt - aki legalább udvariasságból, úri gesztusként megkérdezte volna: Miniszter úr, hogy érzi magát? A kérdés annál inkább helyénva­ló lett volna, mert tán egy óra sem telt el, s a miniszter már nem volt miniszter. A köztársasági elnök visz­szavonta kinevezését. Es eleget tett Černák miniszter kérésének is, aki csak arra hivatkozott, hogy vannak olyan helyzetek, amikor az ember egyedül marad a lelkiismeretével, és dönteni kényszerül... Egy ülésen ennyi esemény is bőven elegendő lett volna, de az igazi parlamenti dilemmák még csak ezután következtek. A szövetségi köztársaság felosz­tásáról szóló törvény 4. cikkelye hosszantartó fejfájás okozója egyes körökben, hiszen ennek alapján a Szövetségi Gyűlés képviselőit a szlovák parlament képviselői közé kellene sorolni. Feltehetően ez jár­ható út lenne, ha nem változtatná meg a politikai erőviszonyokat. Igy viszont nem járható. A második ka­mara nincs a szlovák alkotmányban. Annak a javaslatnak az elfogadását, hogy tiszteletbeli funkcióként ma­radjon meg a Szövetségi Gyűlés képviselőinek mandátuma, bizonyos képviselői jogkörökkel, meg nincs elegendő politikai szándék. Mekkora lehetett Hanko úr csaló­dása (a kormánypárti képviselőkkel együtt, akikkel a Szlovák Nemzeti Párt képviselői föltehetően utoljára voltak ily nagy egyetértésben), mikor a parlament nem fogadta el azt a ja­vaslatot sem, hogy borítsunk fátylat erre az egész negyedik cikkelyre. Patthelyzet a javából. Hogy mennyire, az abból is kiderült, ahogy az alkotmánybizottság elnöke drá­mai hangon ecsetelte a helyzetet, miszerint január elsejétől minden törvény, amit kevesebb, mint 139 képviselő hagyott jóvá, akár érvény­telennek is nyilvánítható. Ilyen arányban jóváhagyott törvényre pe­dig a parlament gyakorlatában nem igen van példa. Hogy miért éppen 139? Mert pillanatnyilag Szlovákiá­nak 276 megválasztott képviselője van. A lehetséges megoldások közül egyik sem kapott megfelelő támoga­tást. Addig pedig van egy érvényes alkotmány és egy ezzel egyenrangú alkotmánytörvény. Az adott ügyben pedig mindkettő másként rendel­kezik. Hát szerdán itt folytattuk. Lehet, hogy a bő mellény tovább feslik? BAUER EDIT (Együttélés) Jakoby Gyula és Kassa nyolc éve már csak emlék számomra. A Város és a Festő egyaránt áthelyeződött a tudat legérinthe­tetlenebb, egyszersmind legsért­hetetlenebb, legvédettebb tarto­mányába. Nyolc éve, nyolcvan­két évesen költözött el közülünk a Festő, akinek műve kortalan, mert magas hőfokon emberi, és egyetemes, mert a környezet szellemiségéhez és a személyes szférához egyaránt kötött. Immár pusztán szellemivé át­lényegült kapcsolatunk ez idő tájt - születésének kilencvene­dik évében - nagykorúsodott: betöltötte a tizennyolc évet. Nyolc éve költöztem el Kassá­ról. Jakoby Gyula nyolc éve végérvényesen kassai. Kassai festő, de nem Kassa festője, nem a Város falait örökí­tette meg, hanem a szellemét. Azt a kassai szellemiséget örökí­tette tovább, mely minden lokál­patriotizmusnál világiasabb volt - szélesebb látókörű. És benső­ségesen individualista. Ezerkilencszázhetvenöt tava­szán, amikor először találkoz­tam az angyalian tiszta mosolyú, huncutkás szemű ősz kamasszal, bennem, az akkortájt reneszán­szát élő, dekadens romantikával fertőzött, komor tekintetű su­hancban rögvest összezavaro­dott az az átlátszóan hazug mű­vész-kép, amelyet a nagysorsú költő-váteszekkel való ismerke­déskor kialakítottam. Albán cigarettájából nagy ívű európai füstjeleket eregetve - ott ült előttem a törékeny öregúr egy vibrálóan eleven, meghökkentően inspiratív és el­AZ IHLET FELHAJTÓEREJE (FŐHAJTÁS JAKOBY GYULA ELŐTT, MEG NEM ÉRT KILENCVENEDIK SZÜLETÉSNAPJÁN) ső pillantásra is impozáns életmű kellős közepén, ...olyan képek között, melyek az intimitásokig terjedő öniróniájukkal a legke­vésbé sem feleltek meg elvárá­saimnak. Nem feleltek meg - és ezt pillanatnyi zavarom csilla­podtával már akkor megállapí­tottam -, mert nem voltak áthat­va zseni-misztikától, nem hival­kodtak komorságukkal, nem su­gározták az egy helyben forgó, Sorssal viaskodó szellem színlelt és szenvelgő szenvedését, gör­csös s épp ezért mindig áporo­dott atmoszférájú sötét akaratát. Ezekből a képekből hiányzott minden, aminek azóta is bővé­ben vagyunk. És csupa olyasva­lamivel voltak telis-tele, ami még mindig hiánycikk: köny­nyedséggel, fölszínes jegyektől, kiürült szimbólumoktól mentes mélységgel, humorral, vitalitás­sal, s elképesztő merészséggel, mely azonban rendkívüli mű­gonddal párosult. Semmi sem állt tőle távolabb, mint az elnagyoltság szándékos­ságként való beállítása. Az esz­tétikai és tartalmi minőség szét­választhatatlan egységgé ková­csolódik vásznain. Gondolati­képi vízióit mindig a művészi önfegyelem medrében terelte a vizuális megvalósulásig. Sajá­tosan szuggesztív indázó-teker­gő, kacifántosán burjánzó vonal­vezetése, torzításai, különösen késői korszakában élénk színvi­lága, látszólag odadobott, kon­túrtalan narancs- és citromsár­gái, ciklámenjei, rózsaszínjei, s a közéjük szivárgó feketék, sötétkékek, barnák és mélyzöl­dek, ez az egész festménnyé sű­rűsödött pompázatos forma- és színkavalkád sosem kelti a heve­nyészettség érzetét. Az ő keze alatt még a vonal legapróbb kun­korodása, a legkisebb színpa­macs elhelyezkedése is az össz­hatás erősítésének eszközévé, a kép belső kohéziójának, egyensúlyának fontos összete­vőjévé válik. Hogy aztán milyen ez az egyensúly...? Annyi bizo­nyos, mélységesen emberi. Még­pedig a jelző legnemesebb értel­mében az. És ennyiben, legkeve­sebb ennyiben: isteni is. Ez a végsőkig cizellálódott nemes emberség Jakobynál soha ne bújik a kenetteljesség vagy az alázatosság bárgyún ájtatos maszkja mögé. Jakoby emberi­művészi-pszichikai erényeinek mindig az önmagával szemben is kegyetlen őszinteség a hordozó­ja. Az a sokszor élesen gunyo­ros, szarkasztikus vagy groteszk keserűség és fanyarság, ami mö­gül csak úgy süt a részvét, az emberi együttérzés, a lelki egyensúly keresésének humánus igénye, mely a belső etikai pa­rancs teljesítésének és a moráli indíttatású művészi empátiának egyaránt föltétele. Az indulatok, a fintorok és az öngúny mögül bőséggel sugárzik a szeretet me­lege. Amint azt később - amikor az első csoportos látogatás után a Jakoby-házaspár rendszeres vendégévé váltam - módomban állt megtapasztalni, Jakoby Gyula festési stílusánál csak ön­revíziója volt szenvedélyesebb. Ültem a sutban, a műterem-szo­ba miliőjétől elragadtatott ka­masz, és a kezembe nyomott Chagall-albumból egyszer a pla­fonig festményekkel zsúfolt fa­lakra, aztán a nekem háttal egy rég megkezdett, de be nem feje­zett képen elmélyülten dolgozó Jakobyra vetettem tekintetemet. Nem sokáig tartott az idill. A festő ledobta az ecsetet és hatalmas lendülettel kaparni kezdte a festéket a vászonról. A friss ecsetvonások mellett csak néhány részletnek kegyelmezett meg. Kifújta magát, aztán színt kevert és újból nekilátott, mint­ha mi sem történt volna. Hetekbe telt, amíg ezt a jele­netet meg tudtam emészteni. Aztán megértettem: nincs sem­mi különös ebben a pusztítás­ban; egyszerűen úgy kell tekin­teni, mint az alkotófolyamat szerves részét. Puszta belema­gyarázás, hogy az ilyesmi az önpusztítás, a halálösztön hisz­térikus öntudatra törésének a je­le. A művész-mítoszt fabrikálok vulgárpszichológiai leleménye ez. A valóság sokkal hétközna­pibb - sőt, ünnepibb, hisz az efféle rombolás éppen az új ihlet felhajtórejének mellékkövetkez­ménye. Túlzottságával is mesz­szemenően egészséges gesztus. Legalábbis Jakoby Gyulánál - amint azt az életmű mindennél jobban bizonyítja - az volt.. A magával szembeni elvárásai­nak áldozatául esett festmény­maradványok gyakorta feltűn­tek Jakoby festőállványán. És bár nekem soha nem beszélt a modernizmust, az új irányza­tokat mindig is fokozottan fe­nyegető - mert támpontok híján nehezen bizonyítható — eligény­telenedésről, magatartása, mű­vészieskedő modorságtól men­tes közvetlen viselkedése, ka­masz-magam népi szentimenta­lizmusba mártott költőinasi he­roizmusát is szeretetteljesen övező figyelme arra buzdított, hogy addig nagy becsben tartott poétái izzadmányaimat - elő­ször, s azóta egyre többször és alaposabban - megtizedeljen, önbizalmamat féken tartsam, de képzeletemet hosszú gyeplőre eresszem. És szükség esetén az önfegyelem ostoját se legyek rest suhogtatni; e restség, sajnos, azóta is sokszor épp a legna­gyobb szükségben tolakszik elő. Jakoby Gyula életműve tehát nyolc éve bekövetkezett halálá­val korántsem zárult le. Pedagó­giai életműve - mint festményei­nek világa is - mindig nyitott marad: be lehet lépni, gyönyör­ködni istenadta tehetségében, okulni szelíd eltökéltségéből, és sajnálkozni, és szégyenkezni, ...és mélyen, nagyon mélyen meghajolni a törékeny testű, de töretlen szellemű fiatalos aggas­tyán előtt. HIZSNYAI ZOLTÁN

Next

/
Oldalképek
Tartalom