Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-17 / 63. szám, szerda

PUBLICISZTIKA ,ÚJ szól 1993. MÁRCIUS 17. DRÁGA A KÖNYV, MÉGIS KELENDŐ renc. - E könyveknek mi vagyunk az egyedüli terjesztői Szlovákiában. Természetesen megtalálhatók nálunk a többi magyarországi és a hazai kiadók kiadványai is. Összesen mintegy 1500 tétel szerepel a címlistán, ennyi magyar könyvből válogathatnak a vásárlók. Tartunk szlovák könyvekel is, ezeket a Slovenská kniha eperjesi kirendeltségétől szerezzük be. Ennek fejében mi látjuk el magyar könyvekkel a kassai, tőketerebesi és a királya szepsi Püski Könyvesház Demeter Ferenc: „Beszerezzük a keresett könyvet - akár egy példányban is..." Méry Gábor felvételei helmeci üzletüket. Árulunk magyarországi sajtótermékeket is, melyekhez a rozsnyói Krajcár bolton keresztül jutunk hozzá. • Milyen a bolt forgalma, és milyen könyveket keresnek leginkább a vásárlók? - Az elmúlt évben másfél millió korona forgalmat bonyolítottunk le, amivel igazán elégedettek lehetünk. Tény viszont, hogy a bevétel felét a szlovák könyvek hozták. Bizonyára közrejátszott ebben az is, hogy jóval olcsóbbak, mint a Magyarországról behozott könyvek, és mivel a legtöbb sikerkönyv szlovákul is megjeleni, az olvasók inkább a olcsóbbat vették meg. Ami a kínálatunkat illeti, természetesen mi is elsősorban azokat a könyveket hozzuk be, amelyek iránt várhatóan nagy lesz az érdeklődés, így például beszereztük a nemrégiben a televízióban sugárzott Megveszen ezt a nőt című sorozat könywáltozatát, vagy a szintén igen népszerű Romana szerelmi regényeket. De ez korántsem jelenti azt, hogy lemondanánk az igényesebb szépirodalom és szakirodalom forgalmazásáról. Akkor hűtlenek lennénk a Püski Kiadó szelleméhez. Bár a klasszikusok, a modern irodalom iránt egyre kisebb az érdeklődés, azért nálunk ezek a könyvek is megtalálhatók. Nagy választékunk van történelmi tárgyú, vallásos tematikájú könyvekből, de például útikalauzokból is. Az ifjúság számára igyekszünk beszerezni az ún. kötelező olvasmányokat, sajnos, ezek is egyre drágábbak, ahogy a legtöbb magyarországi könyv. • A borsos árak nem riasztják el a vásárlókat? - A karácsonyi ünnepek vásárlási láza után az elmúlt két hónapban észrevehetően csökkent a bolt forgalma. Sajnos, egyre több az olyan vásárló, aki bejön, körülnéz, s mikor megtudja a kiválasztott könyv árát, elmegy. Mi a kispénzű emberekre is gondoltunk. A múlt év őszén behoztunk Magyarországról vagy 1500 kötetnyi olcsó könyvet, melyeket aztán 10-15 koronás egységáron árultunk és 1000 db. hanglemezt is, melyeket 30 koronáért lehetett megvenni Szepsiben, illetve Kassán. Az üzletben jelenleg is vannak leárazott könyvek, lemezek, lehet köztük böngészni. • Milyennek látja - a jelenlegi gazdasági helyzetből kiindulva - a Püski Könyvesház jövőjét? - Tény. hogy a jelenlegi gazdasági helyzet a könyvterjesztésnek sem kedvez. Sőt. A közös pénznem szétválása után még bizonytalanabb lett a helyzet, mivel egyelőre tisztázatlan az új szlovák korona árfolyama. Ráadásul ha leértékelik a koronát, ami várható, még drágábbak lesznek a könyvek. Nincs más megoldás: harcolni kell a fennmaradásunkért. Jobban kell terjeszteni a könyveket, nagyobb hangsúlyt kell helyezni a piackutatásra, a kiadókkal való szorosabb együttműködésre. s ha csak lehet, bővíteni kell a vásárlói réteget. Amit viszont csak úgy tudunk elérni, hogy kielégítjük igényeiket. Vesszük magunknak a fáradságot és feljegyezzük az olvasók kívánságait, eleget teszünk az írásbeli, szóbeli megrendeléseiknek, s beszerezzük a keresett könyvet - akár egy példányban is. Szeretnénk, ha a vevők könyvesboltunkba azzal a biztos tudattal lépnének be, hogy nálunk megtalálják amit keresnek. Nekünk az a legnagyobb öröm, ha adni tudunk. S. FORGON SZILVIA N

apjainkban - amikor már az is szerencsésnek mondhatja magát, akinek egyáltalán munkája van igazán ritka adomány, ha valaki olyasmit csinálhat, amihez gyerekkora óta vonzalmat érzett. És amit azóta is SZERET csinálni. E szerencsések közé tartozik a harmincas éveinek derekán járó Varagya Ferencné vagy ahogy Tardoskedden ismerik, „a Hédiké'. Márpedig sokan ismerik, hiszen napjában sokan térnek be az Alvég utcai Minibazárba, sőt, túlzás nélkül állítható, hogy egyre többen és egyre szívesebben. Mert vendégcsalogató a kis bolt rendezettsége, az ízlésesen elrendezett áru a polcokon, de leginkább talán a gyors, udvarias kiszolgálás, amelyben itt részük van. Mindebből nyilván már kitalálható, hogy a Varagya házaspár magánboltjában vagyunk, legfeljebb annyit kell még hozzátennünk - de azt okvetlenül -, hogy ez a bolt az első volt a maga nemében az 5300 lakosi számláló nagyközségben. Igaz, a férj ötlete volt, de a pult mögé a feleség, Hedvig asszony személyében rövidesen valóban az került, akinek - bátran mondhatjuk (gy - oda kellett kerülnie. Egyszerűen azért, mert ott volt a helye, több oknál fogva is. - Elárusítónak tanultam ki, és ebben a szakmában is dolgoztam mindig - mondja. - Előbb a Jednota áruház gyermekruhaosztályán, később egy zöldség- és gyümölcskereskedésben. Úgyhogy tulajdonképpen a térjem volt az, aki pályát módosított, teszi hozzá mosolyogva. - Mert ő döntött úgy, még valamikor ezerkilencszázkilencven végén, hogy megpróbálkozik a „maszekoskodással". Előbb egy kis bódéval kezdte, majd ennek a háznak - az édesapámé volt egyébként, aki most Modoron él - az elülső helyiségét alakították át. No és nem sokkal később már itt álltam én is a pult mögött... Miközben beszélgetünk, többször is megszólal a bolt bejárati ajtaja fölé függesztett csengő. Hédiké beidegződött reflexszel mindannyiszor rögvest felpattan a székről, és a vevő jóformán még át sem lépte a küszöböt, máris hangos üdvözléssel fogadja. A vérbeli elárusítónő ösztönös reakciója ez, állapítom meg, miután már sokadszor tapasztalom, ezért egyáltalán nem nehezményezem, hogy a beszélgetés folyamatosságának rovására megy. Annál kevésbé, mert ilyenkor a férje fűzi tovább a szót: - Ilyen volt a Hédi mindig is, nemcsak most, hogy a „magunkéban" dolgozunk. Megmondom őszintén, nemegyszer kicsit korholtam is, amikor még állami üzletben volt eladó, és néha beugrottam hozzá: tényleg ennyire nem tudsz egy pillanatra sem elszakadni a pulttól, muszáj, hogy a fél szemed állandóan ott legyen? Nézd csak a kolléganőidet, azok mindig találnak időt egy kis trécselésre, miegymásra... De hiába, ő már ilyen, egyszerűen a vérében van. Otthon is, ha hazamegyünk, azonnal belefog egyszerre három-négy dologba, sokszor már én fékezem, hogy lassabban egy kicsit... Amellett tulajdonképpen két lakást tart rendben: mi ugyanis Érsekújvárban lakunk, onnan járunk ki naponta, vagyis tulajdonképpen onnan vezetjük az üzletet. Él lehet képzelni, hogy így mennyi szabadidőnk marad, például a családra... - Hát igen - sóhajt Hedvig asszony, aki időközben ismét visszaHÉDIKÉ „Én nem módosítottam pályát..." (A szerző felvételei) tért, és mosolygós arca először válik gondterheltté egy pillanatra. - Tény, hogy keveset vagyunk a lányokkal, Szilviával és Erikával. Az egyik hetedikes, a másik ötödikes az újvári Czuczor Gergely Alapiskolában, és még az a nagy szerencse, hogy mindketten színjeles tanulók. S a korukhoz képest igen önállóak, de ez másként el sem képzelhető, ha majd minden nap este hét körül jutunk haza. A hétvégénk azonban csakis az övék: moziba, uszodába jámnk együtt, és igyekszünk bepótolni az egész héten elmulasztottakat. Ja, és van még velük egy dédelgetett, titkos tervem: nagyon szeretném, ha... E

bben a pillanatban ismét megszólalt a csengő, ós Hédiké mondata a levegőben maradt. Igy aztán nem tudtam meg, mi az a bizonyos terv, de hát elvégre éppen ezért titkos... Arra viszont bízvást előre fogadni mernék, hogy megvalósul: az ilyen energikus, céltudatos s nem utolsósorban munkaszerető és bíró asszonyok általában el szokták érni amit akarnak. VAS GYULA Bálint Dénes csupán estéként mozdull ki lakása nyugalmából, bár akkor se szívesen. Magányosan élt, és ilyenkor szerezte be élelmét, írószereit, no meg a papírost, amire emlékiratait írta. Ezen az estén is fásultan kelt útra. Lassan baktatott lefelé a lépcsőn. Körülötte félhomály. Először a lábujjhegyével kereste meg a következő garádicsot, csak azután engedte rá a sarkát is. A lépcsők kopottan, csorbán szunyókáltak a félhomályban. A rájuk tapadó finom por oly síkos volt, mint a legfinomabb fédervajsz. Ki tudja, mikor érintette hátukat törlőrongy, mikor súrolta végig kefe valamennyit. Talán még Kloss úr, a boldogult tulaj idejében, aki abban az időben néma árnyként ott lengett az egész házban, és kérlelhetetlen szigorral ügyelt a tisztaságra, főképp persze a lépcsőház tisztaságára. - A lépcsőház van kirakat. Ház kirakata!... ismételgette pozsonyias német elszántsággal. Ha igaza volt, ha nem, a lépcsők ragyogtak a tisztaságtól. És egyáltalán: azokban az időkben sokkal fontosabbnak tartották az impozáns, tetszetős külsőt, amely a ház lakóiban és látogatóiban a jólét, a megelégedés hangulatát kellette. Tiszta voll, fénylett minden. Az emeletek pihenőin ágas-bogas, ezüstre mázolt öntöttvas kandeláberek árasztották a fényt, a korlát rézgombjait hetente szidolozták. Minden kandeláber olyan volt, akár a csillagfürt, a vaskorlát rácsozatára vasrózsák indái tekeredtek, a falak üde virágmintáikat mutogatták. Kloss úr türelemmel, higgadtsággal viselte a lakók minden panaszát, reklamációját. Igaz, lakóit is úgy válogatta össze, hogy ne legyenek fizetési gondjaik. Most Bálint Dénes a sötétben is látta, orrában érezte, hogy a lalakon magasba kúsztak a bolyHAZAK ES HÁZTULAJDONOSOK 1. KLOSS U R hos penészvirágok, s a plafonról kormos pókhálók függnek. Az emeleti pihenő sötét udvaraiban, a falak repedéseiben, a vasak és kövek gödreiben mindenütt felgyülemlett az emberi jelenlét tenyésző piszka, kosza, szemete, festékek lepattogott pikkelye, pora, és a falra csavarodott villanybúrák bágyadt, gyatra sárga fényt csorgattak a párás, kék levegőbe, a csontszínű lépcsőkre. Bálint Dénes a topográfus pontosságával ismerte ezeket a lépcsőket. Kimondhatatlnaul régen lakott e házban. Háborús odüsszeáját leszámítva, itt élte le városi létének zömét. Látta a ház virulását, látta az önmagát csontig lekopasztó ház minden sorsfordulását, gyötrelmét, zúzódásait, ismerte lakóinak kavargó életéi. Nem volt elfogult öregen már pontosan tudta: soha semmi sem egyértelmű. A rét, mely a lepkének, méhecskének virágos mező, a napszámosnak verejtékeztető kaszáló. De lepke helyet! lestőt, költőt, vidám kirándulót is mondhatnánk. Mindig voltak ilyen virágos rétek, s bizonyára lesznek is. És napszámosok is akadnak majd, no meg köllők, festők, kirándulók is. De talán a verejték kevesebb lesz, és több az öröm. Bálint Dénes hitt ebben a lehelőségben, bár nem olyan erősen, mini ifjú korában. Világot jártában látta, tudta, minden embernek, történésnek nyoma marad. Talán még Vércse úr, a gazdag éremgyűjtő csontjai sem porladtak el nyomtalanul, akit a háború után a „hejszlovákok" a ligetfalui „magyar internálótáborba" cipeltek, talán, avagy azért, hogy az éremgyűjteményét megszerezhessék. Ott lőtték le valamelyik árokban, és Bálint Dénes, mint annyiszor, most is megállott a csorba lépcsőn, hogy a riadt kis Vércse úrra emlékezzék. Ez a lépcső emlékeztette őt Vércse úrra ós persze Kloss úrra is, meg arra a neves eseményre, mely a lépcső csorbulását okozta. Az történt ugyanis, hogy amikor az éremgyűjtő a házba költözött, ormótlan nagy páncéltrezorja szállítás közben megcsúszott, s lépcsőről lépcsőre zötyögve végigszántotta, csorbára tördelte a félemelet garádicsainak mívesen idomított fogait. Kloss úr a nagy égzengésre barna házikabátjában rontott a lépcsőházba. Bulldog képe paprikavörösre pirult, s eszét veszítve először csehül szakrázott, aztán magyarul káromkodott, majd németül szitkozódott, mert németül izzanak legjobban a harag és a gyűlölet szavai. Talán látomásai támadtak a nagy indulattól, úgy bömbölt, bugyborékolt, fuldoklott a hangja, foszforeszkált a szeme az amúgy is megszeppent speditőrökre. Legszívesebben korbácsot ragadott volna a szerencsétlen munkásokra, csak hát azok is markos legények voltak, s nehéz vasrudak, spejzlik lógtak a markukban. Később - a balhé másnapján - Kloss úr kőfaragókat hívott, hogy a lépcső kicsorbult fokait beplombáltassa. Több napig kombinálták, keverték a különböző színű kőporok masszáit, de a diszkrét lépcsősminkelés nem sikerült a legjobban. A műkőből készített plombák fehér foltként virítottak a csontsárga garádicsokon. Mondták: „majd hozzáöregszenek, megsárgulnak", de ahogy az idő haladt, s a foltok nem halványultak, Kloss úr egyre gyakrabban „mein Gottozott"-, nem nézhette az elfuserált munkát. Hosszú vörös szőnyeget vásárolt, s azzal borította be a lépcsőket. A ház lakói örültek a változásnak. A szőnyeg puha volt, bársonyos. Felfogta a léptek zaját, lágyan simult az ember talpa alá. A lépcsők pedig a saját logikájukhoz igazodva: nem törődtek az emberekkel, örömeikkel, keserveikkel. Kloss úr kicsi bajuszkája akkor még fürgén izgett-mozgott. Aztán a sok kopogtatás után Európának ebbe a csendesebb zugába is betoppant a háború. Bomba, akna, tüzérségi lövedék nem hullott a házra, bár az is megtörténhetett volna. De itl nem csupán robbanástól mozdul meg a föld az ember talpa alatt. Elegendő, ha rosszul pislantunk, vagy nem az államszervezők nyelvét örököljük őseinktől, máris feketén hullámzik a föld alattunk. Kloss úr német volt, s bár a háborúban mit sem tett Hitler győzelméért, mégis vele vesztette el a háborút. Aki vesztes, az fizessen! Ez a háborúk ősi rendje. Kloss úr a házával fizetett. Batyut kötöttek a hátára, kisuppolták az országból, nehogy valamikor a jövőben „ismét bajt hozzon hazájára". A haza, persze, itt maradt. Az jó lesz nekünk, az „a miénk" lesz. „Mi hordtuk a téglát, amikor épüli, mi lakunk majd tágas szobáiban, s nem a szuterénben, ahogy eddig." „Végre számunkra is eljött a jóvilág!" És úgy lőn. SZŐKE JÓZSEF Az utóbbi időben a kultúra területén is egyre inkább azt tapasztaljuk, hogy a pénz, az üzleti siker válik a legfőbb motivációvá. A könyvesboltok polcairól is leggyakrabban a könnyű szerelmi regények, az olvasmányos krimik, a televíziós sorozatok könyvváltozatai köszönnek ránk. Nívós szépirodalmat vagy ismeretterjesztő könyveket ma már nem üzlet árulni. Nincs keletjük. Már ahol. Szerencsére, azért még akadnak kivételek. Ilyen kivételnek számít az alig egy éve működő szepsi Püski Könyvesház. A Püski Könyvkiadó neve a hazai olvasóközönség előtt sem ismeretlen. Főleg azok ismerik kiadványaikat, akik érdeklődéssel forgatják a történelemmel, a magyarság sorskérdéseivel foglalkozó könyveket. Püski Sándor, évtizedek múltán hazatérve New Yorkból, Budapesten újjáélesztette kiadóját és üzletét, majd 1991 augusztusában elhatározta, hogy Szlovákiában is nyit egy könyvesboltot. Eredetileg Kassára gondolt, de az irreálisan magas bérleti díj miatt kénytelen volt lemondani tervéről. Egy ötvenéves kapcsolat segítségével jutott el Szepsire, ahol két helybeli vállalkozóval közösen megalakította a Püski Könyvesház klt.-t. A város főutcáján megvásároltak egy elhanyagolt épületet, felújították, és 1991. december 7-én már fel is avatták a Püski Könyvesházat. A könyvesboltba Vitéz Erika és Demeter Ferenc személyében hozzáértő és könyvbarát alkalmazottak kerültek. Nekik is köszönhető, hogy az alig egyéves múltra visszatekintő üzlet neve messze túljutott nemcsak a Szepsi, de a régió határán is. - A bolt alapállományát a könyveink mintegy 25 százalékát a Püski Kiadó kiadványai képezik - jellemzi a boltot a pult mögött álló Demeter Fe-