Új Szó, 1993. február (46. évfolyam, 25-48. szám)

1993-02-05 / 29. szám, péntek

1993. FEBRUÁR 5. ÚJSZÓi PUBLICISZTIKA 8 MÚLTFAGGATÓ Egy város meghódítása általában katonai megszál­lással kezdődik, és az őslakosság lelki megtörésével, fizikai megsemmisítésével fejeződik be. E két ese­mény közt igen gyakran a birtokba vétel hosszú és bonyolult folyamata játszódik le, amelynek eszközei nem mindig finomak, választékosak, s nem is min­dig a megszállók valódi szándékaitól függnek csu­pán, hanem az őslakosság ellenkezésétől is. Ezért aztán az eszköz igen gyakran továbbra is a fegyver, a durva erőszak és indulat marad; máskor viszont a ravaszság eszközéhez nyúlnak, és kegyes hazugsá­gok, szép ígéretek, rózsaszín eszmények, eszmék szirénhangján bódítják az embereket, s így törik meg ellenkezésüket. közgyűlést, mind a városi képviselő­testületet feloszlatom." Továbbá: „A közönségnek tudomására hozom, hogy Szlovenszkó hivatalos nyelve a szlovák nyelv, de ott. ahol más anya­nyelvűek tömegesen laknak, más nyelvnek a hivatalos használata is meg van engedve. Az erre vonatkozó intézkedést későbbi rendeletem fogja Pozsony csehszlovák meghódításá­ban mindezek az eszközök együtt és külön-külön is fontos szerepel játszot­tak A katonai megszállást egy hét nyugalom követte. Ezalatt a néhány nap alatt Pozsony város lakói, legális vezetői, valamint az idegen seregek közt már-már idillikus együttélés ala­kult ki. Az emberek egyfajta hálát éreztek, hogy megszabadították őket a rettegéstől. És ez már egymagában se kicsiség, ha figyelembe vesszük amit Karl Jaspers, a nagy német filo­zófus ezzel kapcsolatban mond: „A lépés a rettegésből a nyugalomba emberileg az elképzelhetetlenül leg­nagyobb, amit csak tenni lehet." Az élet vijjogó hangjai tehát elültek. A randalírozó vörös gárda elvonult, a fosztogatókat példamutatóan megbün­tették, a helyszínen agyonlőtték, s a pozsonyi polgár boldogan pihenhetett új nyugalmában. Beülhetett régi hiva­talába, kinyithatta üzletét, dolgozhatott műhelyében. Úgy hitte, végre elérke­zett a rég óhajtott béke, és a csehek is eltávoznak majd, mihelyst Párizs­ban a béketárgyaláson igazságot tesznek, hiszen Wilson elnök elvei a nemzetek önrendelkezéséről a ma­gyarokra is vonatkoznak. Ez az idillikus nyugalom minden bi­zonnyal a megszállókat is meglepte, akik csak nehezen ocsúdtak meglepe­tésükből, hogy Pozsony egyetlen pus­kalövés nélkül, érett gyümölcsként hullott az ölükbe Zavaruk azonban nem tartott sokáig, és eredeti céljaik­nak megfelelően, szemben a pályaud­varon kötött megállapodásokkal, ja­nuár 5-én a városparancsnok a követ­kező rövid közleményt adta ki: „Kato­nai okokból a távíró és távbeszélő for­galmat a további parancsig beszűnte­tem. A Duna-hidat az utazók és min­dennemű kocsik számára január 5-én 12 órától lezárom." Ha ehhez hozzávesszük, hogy a vasúti összeköttetés Béccsel és Bu­dapesttel már szilveszter óta szüne­telt, akkor ez az intézkedés azt jelen­tette, hogy Pozsonyt tökéletesen el­EGY VAROS MEGHODITASA záriák a világtól. Mégsem gyanako­dott senki, hogy a megszállók valami­re készülnek. A város vezetői fenntar­tás nélkül bíztak a jó megjelenésű vá­rosparancsnokban, az elegáns antant­tisztben, aki minden tanácskozáson jóindulatáról biztosította a város lakóit, s ily módon egy csapásra megnyerte a pozsonyiak szívét. Nem csoda hát, ha a legravaszabb hírlapíróban sem merüli fel a gyanú, hogy egy várost általában akkor szoktak a külvilágtól elzárni, amikor a politika olyasmire készül, amit nem szeretne azonnal a világ orrára kötni, vagyis bizonyos szempontból a világot kész helyzet elé kívánja állítani. Pozsonyban 1919. január 6-án va­lami ilyesmi történt. A Híradó beszá­molója szerint „Pozsony városának csehszlovák hadsereg által történt megszállását, ami e hó elsején meni végbe, tegnap a város közigazgatásá­nak átvétele követte. Zoch Sámuel modori evangélikus lelkész, akit a csehszlovák kormány már karácsony előtt kinevezett Pozsony vármegye és Pozsony város főispánjává (zsupán), már akkor kijelentette, hogy városun­kat a csehszlovák köztársaság impéri­uma alá helyezi. Az átvételt tegnap, vízkereszt napján hajtották végre oly módon, hogy a vármegyeházat meg­szállta a csehszlovák hadsereg. Zoch Sámuel csehszlovák főispán pedig megjelent a kormánybiztos hivatalá­ban, és Jankó Zoltán magyar kor­mánybiztos-tőispánt a hivatal átadásá­ra szólította fel. Jankó Zoltán tiltako­zott, s azután átadta a hivatalát." Ezután Zoch Sámuel felhívást adott ki, melyben a lakosság támoga­tását kérte, és kifejtette a csehszlo­vák politika Pozsonnyal kapcsolatos törekvéseit. „Tudom - írta -, hogy Pozsony város magyar nyelvű lako­sai bizonyos természetes és érthető idegenkedéssel néznek a csehszlo­Az egykori Vármegyeház épülete 1919-ben. Ma a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának a székhelye. Arcpirító események, nyilatkozatok? Meglehet. Mi azonban, akik átéltük az 1968-69 utáni konszolidáció eseményeit és más politikai fordulatokat is, nem csodálkozunk, hogy „az ezeréves magyar elnyomás" megtestesítői egyetlen hét alatt hűséget esküdtek az új csehszlovák államnak. Zoch Sámuel ugyanis pap létére minden állami, városi hivatalnoktól, köztisztvi­selőtől, pedagógustól, postástól, vasutastól, villa­moskalauztól és utcaseprőtől hűségnyilatkozatot kö­vetelt. Az illető csakis így maradhatott meg állásá­ban, és a kenyerüket, egzisztenciájukat féltő embe­reknek, ha élni és létezni akartak, meg kellett hajolni­hozni. Előre is megjegyzem, hogy kormányom ellensége minden nyelvi elnyomásnak, s eltökélt szándékunk, hogy volt nemzeti elnyomásunkat nem fogjuk hasonló eszközökkel megbosszulni... Viszont a leghatáro­zottabban hangsúlyozom, hogy az ál­lamunk elleni izgatást, a fegyveres erő ellen kitejtett mindennemű ellen­séges magatartást, államunk nyelve ellen való izgatást a legnagyobb szi­gorral fogom megtorolni." A vármegyeháza és a kormánybiz­tosi hivatal elfoglalása után a város­háza meghódítása is könnyen sike­rült. Január 8-án Kánya Rikárd alpol­gármester a riadt tisztviselők jelenlé­tében fogadta az új főispánt, és üd­vözlő beszédében leszögezte: „ Váro­sunk közigazgatásának a Csehszlo­vák Köztársaság kormánya által való átvételét, mint bevégzett tényt tudo­másul kellett vennünk, s mivel mi, városi tisztviselők úgy vagyunk érte­sülve, hogy egyelőre állásunkban maradunk, a főispán-kormánybiztos urat tiszteletteljesen üdvözölve, ezennel kijelentjük, hogy szülőváro­sunk és kenyéradónk érdekében a változott viszonyok között is híven és becsületesen akarunk dolgozni", és ezért „magunkat szíves jóndulatába ajánljuk." Zoch Sámuel, hogy megmutassa jóindulatát, magyarul válaszolt a ma­gyar nyelvű beszédre: „Én Pozsony város egész hivatalnokkarát átve­szem, és kérem, hogy a kinevezésig mindenki a helyén maradjon, és telje­sítse kötelességét. A hivatalnokoktól meg kell követelni, hogy nyilatkoztas­sák ki, miszerint addig, míg kinevezé­sük megjön, a csehszlovák állammal szemben engedelmeskedni fognak." A városházáról Zoch a Vigadóba hajtatott, „ahol Valach Ferenc alkapi­tány vezetésével a városi rendőrség tisztviselőkara, detektívtestúlete és rendőrlegénysége gyűlt össze a kiste­remben, és arra kérte a jelenlévőket, nyilatkozzanak altelöl, akarnak-e ezentúl is szolgálni... Valach Ferenc doktor, alkapitány kijelentette, hogy a városi rendőrség tisztviselői és alkal­mazottjai mostani kormányukat min­den tekintetben kötelességtudóan fog­ják szolgálni." Ezzel egyidőben a munkásőrséget feloszlatták, s minden jel azt mutatta, hogy a város birtokbavétele teljesen zavartalan lesz. A megriadt hivatalno­kok és közalkalmazottak kenyerüket féltve hűséget fogadtak az új állam­nak. A megyeházán egymás után je­lentek meg Zoch Samu előtt a külön­böző küldöttségek, a gyáriparosok, az egyházak, az egyesületek stb. küldöt­tei, akik együttműködésükről biztosí­tották az új főispánt. uk. És meg is hajoltak, bár mindannyian tudták, hogy nem volt semmiféle nemzetközi döntés arról, hogy Pozsony valójában hová fog tartozni: Magyarország­hoz vagy Csehszlovákiához. A 70 ezer lakosú Po­zsony kiszolgáltatva borult a 800 cseh katona lába elé, akárcsak a középkori városhódítók előtt az elő­deik, ők is meghajoltak. És a megszállók most már a teljességre törekedtek. Megkezdhették az előkészüle­teket a csehszlovák állam hivatalos képviselőinek hi­vatalos bevonulására. Ám ekkor olyasmi történt, ami­re senki sem számított. De ez már egy más történet. SZŐKE JÓZSEF H osszú évtizedeken át ismeret­len volt számunkra, még a fo­galommal sem igen találkozhat­tunk, hacsak olvasmányaink so­rán nem. De hála az új viszonyok­nak, immár kis hazánkban is meg­nyíltak az első zálogházak. Po­zsonyban például már három is működik. Az egyik éppen a város­központban, a Széplak utcában, egy kapualj alatt. A cégtáblája nem különösebben szembetűnő, ám aki keresi, mégis könnyen megtalálja. S bizony egyre többen keresik... - Ez a zálogház a múlt év márciu­sában nyílott meg, de az azóta eltelt tíz hónap alatt egyértelműen bebizo­nyosodott, hogy mennyire szükség van rá - állítja a zálogház vezetője, Boris Burger úr. - Ügyfeleink között minden réteg képviselve van. Megfordulnak nálunk tehetősebbek éppúgy, mint szegények. Ügyfeleink nagy többségét (kb. 70 %-át) már ismerjük, állandó kuncsaftjaink. A fennmaradó hányadba tartoznak azok, akik először térnek be hozzánk. Van köztük olyan is, aki jó­módú, csak éppen megszorult, vagy nincs nála elég pénz, ezért tér be hoz­zánk. Aztán, persze, vannak olyanok, akik az utolsó értéktárgyukat hagyják nálunk, ők először pirulva állnak meg a pult előtt. Van, aki többször is be­néz, mindig valami más ürüggyel, amíg véglegesen elszánja magát. Hiá­ba, az emberek többsége számára még idegen ez a dolog, és mintha szé­gyellenék, hogy nincs pénzük, s ezért hozzánk kell fordulniuk... Ennek ellenére a Széplak utcai zá­logházban egymásnak adják a kilin­ZÁLOGHÁZ eset az emberek. Fiatalok, idősebbek, férfiak, nők, jól öltözöttek és kopottas viseletűek. Bejönnek, sorakoznak a pultnál, a becsüsnél, a pénztárban ­kezükben papírlap, rajta számok: a kapott összeg, az elzálogosítás dátu­ma, a kiváltás határideje. Egyre több érték vándorol a zálogház raktárába, egyre több ember megfordul a pultok előtt. - Mi tulajdonképpen segítünk az embereken - hangsúlyozza Burger úr. - Akinek sürgősen pénzre van szüksége, az nálunk pillanatokon be­lül hozzájut valamely zálogba helye­zett értéktárgya ellenében. Lehet az arany, ékszer, műtárgy, értékes fest­mény vagy működő márkás elektroni­kai cikk, szóval bármi, a ruhaféléket kivéve. Ugyanis azokat raktározni nem tudjuk, meg az értékesítésük is gondot jelentene. Az ügyintézés roppant egyszerű: az ügyfél a letétbe helyezett tárgy fejé­ben kap egy bizonyos összeget. Hogy mennyit, azt természetesen ők hatá­rozzák meg. A becsüs felbecsüli az árut (az aranytárgyakra pontosan meghatározott árak vonatkoznak, grammonként, karátonként), az ügyfél pedig vagy egyetért az ajánlattal és megkapja a pénzét, vagy tovább megy. Alkudni nem lehet. A zálog ki­váltásának határideje három hét: va­gyis a kapott összeget 21 napon belül kell visszafizetni, a kamatokkal (ami hetenként plusz 4 %) valamint a me­gőrzésért felszámított 55 koronával együtt Ha az illető három hét eltelté­vel nem jelentkezik, előbb egy írásbe­li figyelmeztetést kap, s ha az azt kö­vető két hót elteltével sem jelenik meg, hogy rendezze az ügyét, az el­zálogosított értéktárgy a zálogház tu­lajdonába megy át és eladásra kerül. Ha az ügyfélnek huzamosabb ideig nincs pénze, viszont nem szeretné, ha a tulajdona elveszne, három he­tenként megújíthatja a zálog kiváltásá­nak határidejét - a kamatok és a leté­ti díj kifizetése ellenében. (Ezer koro­na után ez 175 koronát tesz ki három hetenként.) Erre annyiszor van lehető­sége, ahányszor akarja. Csupán az a kérdés: meddig éri meg? - Mi az árainkkal is arra ösztönöz­zük az ügyfeleinket, hogy a letétbe helyezett értéktárgyaikat váltsák ki. Vagyis, ha mi egy 8000 koronát érő videóért „mindössze" 2500 koronát adunk, vagy egy 2000 koronás gyűrű­ért 300-at, azzal azl szeretnénk elérni, hogy az embereknek megérje kiválta­ni a tulajdonukat. Egyébként ritkán történik meg, hogy az elzálogosított tárgy nálunk marad. Ha igen, úgy az is valami kevésbé értékes dolog, egy régi rádió, egy elszakadt nyaklánc. Az emberek ragaszkodnak a tulajdonuk­hoz, s ha tehetik, minél előbb kivált­ják. A Széplak utcai zálogház viszony­lag rövid időn belül ismertté lett a vá­rosban, s mint Burger úr mondja, két­három hónapja már a vevőkörük is ál­landósult Kuzma istván például egyi­ke állandó ügyfeleiknek. Ez a fiatal­ember ottjártunkkor éppen 7 darab (!) A zálogházra szükség van - állítja Boris Burger. aranygyűrűt adott be; kétezer koronát kapott értük. - Az a helyzet, hogy a pénz, amit a napokban vártam, nem érkezett meg, ezért elzálogosítottam a gyűrűket. Le­het, hogy már holnap kiváltom. Gyak­ran járok ide, számomra megfelel a pénzkölcsönzésnek ez a módja. Ve­szíteni nem veszítek rajta, hiszen amit beadok, azt három hét múlva kivál­tom. Ha van pénzem, akár előbb is. Ha nincs pénzem, viszont a letétbe helyezett tárgyra szükségem van, be­teszek valami mást és a kapott ősz­szegen kiváltom. Aztán ez így megy körbe-körbe... Egyre több érték vándorol a zá­logház raktárába... Méry Gábor felvételei Sok ember gondolkodik Kuzma Ist­vánhoz hasonlóan, s Burger úr éppen rájuk számíthat leginkább. - Nem panaszkodom, jól megy az üzlet. S úgy gondolom, a jövőben csak nőni fog a forgalmunk. Mert úgy látom, egyre rosszabb az emberek szociális helyzete, mert egyre többen keresnek fel bennünket. Am mégha javulna is az általános gazdasági helyzet, a pénzkölcsözés ilyen formá­jára akkor is szükség lesz - mondja búcsúzóul Burger úr. S alighanem igazat kell adnunk ne­ki... S. FORGON SZILVIA vák állam kormányára..., s mi nem is akarjuk az érzelmeiket máról holnap­ra átváltoztatni, s nem akarunk senki­nek a lelkiismeretén erőszakot elkö­vetni. Viszont azonban elvárjuk Po­zsony város magyar nyelvű lakosai­tól, hogy a történelem és az isteni gondviselés által adott helyzettel szá­molni fognak, s országunknak min­den tekintetben engedelmes és hű polgárai lesznek." Ugyanakkor: „A közönséget kérem, számoljon azzal a megdönthetetlen ténnyel, hogy Po­zsony város a csehszlovák államhoz tartozik, s ezen már változtatni nem lehet. A város ezen állam részének tővárosa...", és ezért „mind a megyei

Next

/
Oldalképek
Tartalom