Új Szó, 1993. február (46. évfolyam, 25-48. szám)

1993-02-23 / 44. szám, kedd

7 PUBLICISZTIKA ÚJ szói 1993. FEBRUÁR 23. disznókat, borjúkat, volt gyalogmunkás, nyugdíjasként nappali őrséget vállalt. Hiába, nem tudott elszakadni a földtől, és munka nélkül sem tudott meglenni. Ahogy ma sem. Most is folyton tesz-vesz a ház körül, ellátja az állatokat, gondozza a kertet, de most már segítsége is van: a gyerekek, az unokák. - A gyerekek mind nagyon jók hozzánk - bólogat Juliska néni. - A lányom itt lakik a szomszédban, ő a jobb kezünk. Rá mindenben számíthatunk, de ugyanígy a többiekre is. Nyolc unokánk és 13 dédunokánk van. Gyakran eljönnek meglátogatni hétközben, hétvégeken egyaránt. Büszkén mutogatják a fényképeket, együtt sorolják, ki kicsoda, hol él, mivel foglalkozik. Felidézik közben, milyen szép családi ünnepélyt rendeztek tiszteletükre a 60. házassági évfordulójuk alkalmából. Eltűnődve figyelem őket, amint forgatják az album lapjait, egymásnak mutogatva a fényképeket, mesélik emlékeiket. S mindezt olyan harmóniában, olyan egyetértésben, hogy mármár az az érzésem támad: nem is két emberrel beszélgetek, hanem eggyel. Vajon mi lehet a titka, hogy így élték le életüket? - A szeretet - mondja egyszerűen Juliska néni. - Mindig szerettük, mindig becsültük egymást. Nem féltékenykedtünk, nem veszekedtünk, nem haragudtunk soha. Apjukom sokat dolgozott, hogy meg legyen mindenünk. Jó férj volt - most is az. És én szerettem őt. - Nem volt könnyű életünk, de igyekeztünk minden csapást derűsen fogadni - így Pityó bácsi. - A jókedvünk sohasem hagyott el bennünket és a mai napig is eszerint élünk. Ez hát Pityó bácsi és Juliska néni 63 éves boldog házasságának titka. S mit szeretnének még az élettől? Együtt megélni a 65. házassági évfordulót - válaszolják szinte egyszerre, s ahogy egymásra néznek, az minden szónál többet mond... S. FORGON SZILVIA A TITOK NYITJA: A SZERETET Váratlanul és idegenként állítottunk be, a vajkai Álló István és felesége mégis úgy fogadott bennünket, mintha régi ismerősök lennénk. Az asztalra sütemény került: „Böske csókja" (ez az apjuk kedvence - árulta el Juliska néni), a poharakba pedig finom almabor - Pityó bácsi (csak így ismerik Álló Istvánt a faluban) saját termése. A két idős enober közvetlensége, vidámsága, a lényükből áradó derűs optimizmus már az első pillanatban megfogott. Életükről faggattam a házaspárt, az együtt eltöltött hosszú évtizedekről, s ők egymásnak adva a szót, kezdtek mesélni. Szavaik nyomán egy nem mindennapi emberpár története tárult elém, egy olyan férfi és nő élete, akik évtizedek után sem szűntek meg egymást szeretni és tisztelni. - Egyidősek vagyunk, most februárban töltjük be a nyolcvanötödik életévünket. A hatvanharmadik évet gyúrjuk együtt az anyju kommal - lordul apró termetű felesége felé Pityó bácsi, az meg mosolyogva teszi hozzá: - És még mindig szeretjük egymást, még mindig nem úntuk meg egymást. Álló István és felesége 14 évesen ismerkedett össze. Egy lakodalomban találtak egymásra Juliska néni szülőtalujában, Bacsfán. - Az unokatestvérem az apjuk nénjét vette el, én vezettem a vőlegényt, így ismerkedtünk meg - meséli Juliska néni. - Az tetszett meg benne, hogy nem volt olyan szemtelen, mint a többi fiú, nem akart mindjárt megcsókolni. Nem is hagytam volna magam. Látja, mostanra már meghagyom magam csókolni - neveti el magát kissé zavartan -, a mai napig sem fekszünk le úgy aludni, hogy ne puszilnánk meg egymást. - Sokáig udvaroltam az én Juliskámnak - emlékszik vissza Pityó bácsi. - Helyes lány volt. Nekem leginkább a szép piros szája tetszett, mert amúgy termetre kicsi és törékeny volt. Úgy is hívtam: piros szájú Juliskám. Sokan szerették volna, de ő csak engem szeretett. Várt rám hűségesen, amíg katona voltam két évig, mert csak azután házasodtunk össze, hogy leszereltem. 1931 novemberében volt a lakodalmunk Bacsfán. Kezdetben a szüleimnél laktunk, de szűkösen voltunk, hát kivettek nekünk egy árendás házat, abba mentünk. Nem volt szinte semmink. Ő kapott hozományul egy asztalt, egy szekrényt, meg egy kis „kasznyit". Az ágyat már úgy kértük kölcsön... - Székünk is csak egy volt - egészíti ki férje szavait Juliska néni. Ha valaki jött hozzánk látogatóba, mi az ágyon ültünk, a vendéget ültettük a székre, (gy kezdtük a közös életünket. Szegényen, de boldogan. - Nem volt könnyű az élet akkoriban - fűzi tovább a szót Pityó bácsi. - Dolgoztam, ahol tudtam; arattam, masináztam, kapáltam, amit éppen kellett. Az anyjuk hordta nekem az ebédet meg a vacsorát ki a mezőre, sokszor négy-öt kilométer távolságba is, méghozzá terhesen. Mert a gyerekek egy-kettőre megszülettek. Az első lány lett, ahogy várták, Boriska. A másik kettő fiú: Gábor és Miklós. Megszaporodott a család, több lett a gond is. Különösen azután, hogy kitört a háború és Álló István is megkapta a behívót. Pityó bácsi 1943-ban indult el a háborúba. A keleti fronton esett át a tűzkeresztségen, onnan nyomták vissza egységüket a szovjet csapatok Lengyelországba, majd Szlovákiába. Podbrezovánál vetették be ismét zászlóaljukat; az 1300 emberből 70-en élték túl az ütközetet. Haza még annyian sem jutottak. Pityó bácsi néhány társával együtt Csehországba került, ott érte a háború vége. Szerencséje volt: kapott egy igazolást arról, hogy szlovákiai munkás, így elkerülte a hadifogságot. 1945 májusában ért haza. A régi képek, levelek közös életük egy-egy darabkáját őrzik Méry Gábor felvételei - Váriam őt minden nap, attól fogva, hogy elment. Igen féltettem mondja csendesen Juliska néni. - Pedig írta a tábori lapokat hűségesen, s én is válaszoltam neki minden nap, de ha már egy-két napig nem kaptam felőle hírt, mindjárt arra gondoltam, hogy baj érte. Még most is megvannak azok a lapok. Mindegyiket megőriztem emlékül. Uráért aggódott két éven keresztül, pedig a három apró gyerek mellett, a zavaros háborús időkben neki sem volt könnyű élete. Az ő nyakába szakadt a háztartás, a gazdaság, minden. - Nehezen éltünk, de én csak azért imádkoztam, hogy ne koplaljunk. Kenyeret az anyósom sütött az egész családnak, volt tehenünk, hát tejet is adhattam a gyerekeknek. Az volt a legfontosabb, hogy ők ne éhezzenek. Hébe-hóba még az apjuknak is tudtam csomagot küldeni: egy kis szalonnát, tepertős pogácsát, házi kenyeret... Már rég elcsitultak a háborús zajok, de Álló Istvánék megpróbáltatásai még nem értek véget. Vajkát sem kerülte el a deportálási hullám, s ki tudja, hogyan alakult volna életük, ha Juliska néni betegségét nem veszi figyelembe az emberséges orvos, és nem kapnak felmentést a deportálás alól. De épp hogy csak fellélegeztek a nagy ijedtség után, jött a szövetkezetesítés. - Nem akartunk belépni, mert féltünk tőle - meséli Pityó bácsi. Győzködlek szépen, durván, fenyegettek, hogy elvisznek. Végül csak beadtuk a derekunkat. Beadtunk mindent, ami volt, a közösbe: a pár lovat, az üszőt, a négy hektár földet, még a tyúkokat is. Fájt a szívem, de mit lehetett tenni... Pityó bácsi ezt kővetően a szövetkezetben dolgozott, egészen nyolcvan éves koráig. Volt a szárítóban, etetett Még mindig szeretik egymást DIÓHÉJ ANDERSENI Történi valamikor a múlt században, az ipari forradalom hátulgombolós korszakában, hogy az angolok hajszálvékony drótot küldtek a németeknek. Ha olyan rátartiak vagytok, csináljatok ennél vékonyabbat, szólt az üzenet. Postafordultával visszajött a drót, amelybe, az angolok legnagyobb megdöbbenésére, a németek lyukat fúrtak. Hosszában, természetesen. A sztori régi is, mosolyognivaló is. A mikrocsipek, a génsebészei és a plazmafizika korában, amikor az alapiskolás gyerekek is számítógépen pötyörész/iek, s a tudósok a kvarkok árnyékaira vadásznak, az efajta történeteknek legfeljebb a tanulsága időtálló. A népek, nemzetek közti rivalizálás, versengés sosem megy ki a divatból. A középkorúak még emlékezhetnek a Lúdas Matyi címoldalain csöpögtetett, dedós színvonalú ideológiai humorra az öt\enes, luitvanas évekből. Nos, mára kiderüli, hogy Joe és Iván párharcából az utóbbi került ki győztesen, hiszen az orosz maffia uralja Amerikái, s nem az amerikai Moszkvát, Minszket. Hogy időközben a rubel árfolyama az egyhatszázadára zuhant a dolláréhoz képest? IstenPIRUETTEK kém, van ilyen. Nem ezt kell kihangsúlyozni. Hogy a népek egykori paradicsomában nem hogy paradicsom, de kenyér sincs? Hogy tömegek éheznek és készülnek ellátogatni huzamosabb időre hozzánk? Azért még vannak rakétáik. Dolgozni lehet, hogy nem tudunk, de harcolni, azt igen, jelentette ki Milosevics büszkén az őt éltető tömegnek, és sikerüli elérnie, hogy újfent láthatóvá tegye a balkáni mentalitást. Szerbiának megvan minden esélye, hogy a balhé elültével a következő száz évben mindent elkövessen azért, a világ ne is halljon róla. Hál' istennek, sóhajt fel az ember időnként, nálunk nincsenek balkáni viszonyok, bár a kánok erősen balosok továbbra is. Jobb kánok kellenének, dehát valahogy nem termelődtek ki a negyven év alatt. Láthatóvá válnia viszont muszáj az országnak, ha meg akar kapaszkodni. S ha már a kormánynak nincs mit felmutatnia, legalább igyekszik eltakarni a takargatni valót, hadd ne lássa a világ, a mosoly országában ráncolódnak a homlokok. A recept adott, ismert a régi szép időkből, amikor tervteljesítési kimutatások takarták a hiányt, s plakátmosolyokat raktak az omladozó homlokzatokra. Nincs inzulin? Az egészségügyi miniszter megmagyarázza: azért nincs, mert az orvosok sokat írnak fel. Azaz: hiába nincs, meri van. A nyugdíjasnak, ha kifizette a lakbért, egyebet, kenyérre alig marad? Ugyan kérem, mondja szeretett miniszterelnökünk, egészségesen kell élni, s kevesebbet enni. Szálfa termetével, jóságos tekintettel, miközben betölti a tévé-képernyőt. A kormány tagjainak átlagsúlya egyébként is elégedettségre adhat okot a világ szemében. Hogy Mária Terézia szerényen meghúzódott a pozsonyi várnak az egyik szárnyában? Hogy lánya és veje sem lakta be az egész monstrumot? Ott volt nekik a Hofburg. Egyébként is, az Albertinumot, azt tetszett elvinni nékijek. Hogy megfojtják a vállalkozókat? Majd a nagy ipari üzemek... A kisebbségi jogok érvényesítéséről meg majd mi tájékoztatjuk a világot, ha kell, létrehozunk egy tájékoztatási intézetet, mondá külügyminiszterünk. Mégiscsak hallatlan, hogy a csákypálok rontsák a hitelünket. Gond csak akkor van, ha erre vetődik néhány pimasz külföldi firkász, s nem hajlandó az oly nagyon áhított pozitív kép türkiz színeit ecsetelni odahaza. Hiába, ezek már csak ilyenek: pendelyes koruk úta ismerik Andersen meséjét a meztelen királyról. Micsoda lehetetlen alak lehetett ez a Christian Andersenovics. KÖVESD1 KÁROLY RENDEZZÜK DOLGAINKAT! Bármennyire fájó, egyszer valamennyien meghalunk. De hogy még a másvilágra való távozásunkkal is problémát okozhatunk, arra csak nagyon ritkán gondolunk. Többnyire azt mondjuk: nekem akkor már minden mindegy... Vannak dolgok, amelyekről nehéz beszélni, amelyeket tapintatosságból szóba se hozunk. Ezek közé tartozik az örök elmúlás is. A minap felkeresett egy gyászoló asszony. „Három éve rákban meghalt az öcsém. Másfél évig én ápoltam, mivel felesége kirakta a szűrét, mondván: »Nem fogok én egy beteget kerülgetni, ápolgatni, nekem arra kell gondolnom, hogy a gyerekemnek apát keressek.« Hamarosan talált is, így kérte házassága felbontását. Testvéremnek se testi, se lelki ereje nem volt ahhoz, hogy tiltakozzon, belenyugodott sorsába. Én hoztam el a lakásukról néhány ruhaneműt - semmi mást. Rokkantsági nyugdíjából aminek megállapítása fél évig tartott, addig egy fillér nélkül volt - fizette a gyermektartást; persze visszamenőleg is ki kellett egyenlítenie „tartozását". A volt családjára maradt berendezett szövetkezeti lakása, színes tévével, videóval, hifi-toronnyal, automata-mosógéppel, konyha robottal, fritőzzel, hűtővel és mélyhűtővel meg mit tudom én, mi mindennel. Rájuk maradt a garázs, benne a Lada meg a Honda motorbicikli és a nyolchektáros kerl. Bár a temetésére nem jött el sem a volt felesége, sem a fia, családom tagjai közül senki sem szólt rájuk egyetlen rossz szót sem. Egyszerűen ignoráltuk egymást. 1990-ben meghalt az édesapám. Három nap múltán beidéztek örökösként az ügyvédhez. Felvették az adatokat, és azt mondták, várjam a bírósági tárgyalást. 1992 nyarán meghalt az édesanyám is. Ismét behívattak az ügyvédhez, és megismétlődött a számomra már ismert procedúra. A múlt év karácsonyán meghalt a férjem, s én harmadszor is, ahogy a törvény kimondja, „eleget tettem polgári kötelességemnek", felvétettem az adatokat. Eddig még egy ügyben sem volt tárgyalás. Minap a rádióban hallom, hogy megemelték az örökösödési adót. Aznap levelel kaptam az öcsém fiától, hogy igényli a nagyszülei után járó jussát. A szüleimnek 15 évvel ezelőtt mi vettünk százezerért egy öröklakást, mivel már akkor nyugdíjasok voltak, és államihoz Pozsonyban nem jutottak, viszont én s a férjem nem tudtunk naponta kétszáz kilométert utazgatni, hogy ellássuk őket. Most meg mi történt? A lakásukat másfél millió koronára értékelték fel, és én lennék az örökös meg állítólag az öcsém fia. Bár tárgyalás még nem volt, kértem az ügyvédet, mondja meg, hozzávetőlegesen mennyit kell majd fizetni az örökség után. Amikor azt válaszolta: kb. félmilliónyit, majd elájultam. A négy temetésre ráment minden megtakarított pénzünk, különben sem voltunk soha jómódúak, megvettük, amire szükségünk volt, és fizetéstől fizetésig éltünk. Szüleim lakását nem szeretném feladni, hiszen két unokám van, rájuk is illik gondolnom. Elmentem a bankba, megkérdeztem, adnának-e kölcsönt. »Szó sem lehet róla« - válaszolták. Most mitévő legyek? A polgárt a törvény kötelezi, hogy 14 napon belül jelentse be a halálesetet, viszont az ügyvédet már nem kötelezi, hogy ugyanannyi idő alatt gondoskodjék az örökség rendezéséről. Ha 1990-ben, illetve 1992-ben lefolytatták volna a hagyatéki tárgyalást, akkor nekem most jóval kevesebbet kellene fizetnem. Nem én vagyok a hibás mások mulasztásáért." Amikor megkérdeztem, miért nem íratták át szülei lakását valamelyik rokonra, mikor az öregek még éltek, azt válaszolta: „Mi gondoltunk rá, de sohasem említettük, nehogy anyám, apám úgy véljék, a másvilágra kívánjuk őket, sóvárogjuk a halálukat, hogy örökölhessünk." Szóval tapintatból... Csak egy megoldás van: rendezzük ügyeinket idejében. Ne szégyelljük a családban megbeszélni, halálunk esetén mit kire hagyunk, és jogilag is „rakjuk rendbe a szénánkat". Igy gyermekeinket, unokáinkat megkímélhetjük a kellemetlenségektől. -ozo-